Klió 1998/3.

7. évfolyam

A Francia Unió és Indokina

Xavier de Christen volt gyarmati tisztviselő, a Tengerentúli Franciaországi Iskola volt növendéke, 1946 és 1949 között Indokínában teljesített szolgálatot, 1951 és 1964 között a Francia Tengerentúli területek felügyelője, 1964-ben az Államtanács tagja volt. Felsőfokú filozófiai, irodalmi és jogi tanulmányokat folytatott.

1946-ban kapta azt a feladatot, hogy foglalkozzon a Francia Unió gondolatával, és természetesen az e politikai formáció megkövetelte intézmények felállításával. Mi volt szerinte a lényege ennek a „filozófiának”? Elsősorban az, hogy a függőségi viszony helyébe egyfajta, tárgyalásos úton létrehozott, kölcsönös függőségen nyugvó formáció lépjen, ugyanakkor megnyugtató választ kellett adni az indokínai, két civilizáció között helyüket nehezen találó elit tagjainak is, akik nem tudták, Franciaországban vagy szülőhazájukban keressék helyüket.

A Francia Unió indokínai filozófiájának alapjait E. Bollaert 1947. nov. 18-i, az Indokínai Egyetemen tartott beszédében fejtette ki. Bollaert abból indult ki, hogy az ezen régiókban egymással állandó kapcsolatban élő népeknek megfelelőbb lenne az unió, mint a tisztán „regionális kombinációk”. Még Vietnam szerepe is erősödhetne, hiszen olyan gazdag kulturális hátteret tudhatna maga mögött, mint Európa. 1946 januárjában és márciusában azután két nemzetközi szerződés indította el a kísérletet a Francia Unió létrehozására: az egyik egy francia-kambodzsai, a másik a Sainteny–Ho Si Minh megállapodása. Az elképzelésekből nem hiányzott a majdani függetlenség gondolata sem. Argenlieu főbiztos azonban úgy látta, hogy Indokina ekkor még sem technikailag, sem gazdaságilag nem érett a teljes függetlenséghez. A gyarmati korszak maradványait úgy kívánta felszámolni, hogy részben teljesen új, részben a japán megszállást elszenvedett, nagy tapasztalatokkal rendelkező kádereket is alkalmaznak a közigazgatásban. Argenlieu némileg ellentmondásos feladatot kapott: egyrészt helyre kellett állítania Indokínában a francia szuverenitást, másrészt elő kellett mozdítania a Francia Unió létrehozását. Számára a legfontosabb az volt, hogy az egyes államok önállóságának – ahol egyébként köztársasági biztosok fogják majd őt képviselni – csak a szuverenitás szabhat határokat. Föderációban gondolkodott, amelynek minisztériumaiban mind indokínaiak, mind Indokínában élő franciák állnának alkalmazásban.

1947 márciusától Bollaert viszont már laza szervezetű ügynökségeket szeretett volna a közös szolgálatok ellátására: végülis sem a nagyminisztériumok, sem ezek az ügynökségek nem jöttek létre; Vietnam távolmaradása miatt a föderáció sem jutott el végkifejletéig. Laoszban a hagyományos nagy családok és uralkodók franciabarátok voltak: Dien Bien Fu után azonban a királyság a vietminh győzelme után megszűnt létezni. Kambodzsa volt az első ország Indokínában, amely eljutott a társult állam státuszáig; igaz, hadserege először még a föderális hadsereg tagja volt, csak később kerültek egyes egységei a kambodzsai hatóságok irányítása alá francia szakértők segítségével. A lassan megszülető föderáció kibontakozását a régió legerősebb, legbefolyásosabb tagja, Vietnam tartózkodása akadályozta. Argenlieu-nek egyébként nem volt hízelgő véleménye az akkori vietnami vezetőről, Ho Si Minh-ről: szerinte érzékeny, engesztelhetetlen ember volt, a forradalmi kommunista totalitarizmusával, aki számára egy aláírt egyezmény csak addig élt, amíg az számára bármilyen hasznot hozott. Fel is hívta a francia kormány figyelmét arra, hogy ne tárgyaljon vele; figyelmeztetése azonban nem talált meghallgatásra, sőt, hazahívták. A monarchia visszaállítása, amelyhez a nem marxista nacionalisták is csatlakoztak, katonailag meggyengítette Ho Si Minh helyzetét. Bao Daď először a francia protektorátus játékát játszotta, majd Ho Si Minh legfőbb tanácsadója lett. A vietnami hadsereg szétverte a Kuomintangot, gyakorlatilag mindenütt elérte Indokína határait, majd elérkezett a végső csapás: Dien Bien Fu, ahol a franciák végső vereséget szenvedtek, s a genfi egyezmény után fel kellett adniuk állásaikat, politikájukat. Őket váltották fel az amerikaiak, akik „csak nehezen értették meg, hogy ugyanabban a táborban voltunk.” Ettől kezdve az „Apocalypse Now” korszaka következett, a háború minden borzalmával. Ez már „nemzetközi ideológiai” háború volt, amely – Argenlieu szavai szerint – a „Keresztény Nyugat harca volt a marxista felforgatás ellen”.

Xavier de Christen: L’Union francaise á l’épreuve de l’Indochine (A francia unió és Indokína). Mondes et cultures. Académie des Sciences d’Outre-Mer. Párizs, 1997, 69–81., 406 p.

Kun Tibor