Klió 1999/1.

8. évfolyam

Az Annales-iskola

 

 

„Peter Burke1 ezzel a könyvvel a legtömörebb, leginformatívabb és a problé­maállítás megoldásában bizonyosan a legszuverénebb vázlatát adja annak a történetírói iskolának, amely a XX. századi történettudományt forradalmasította: az Annales-iskoláét” – így jellemzi a Nyitott történelem. Az Annales-iskola című munkát, az eredetileg 1990-ben megjelent kötetet német nyelvre fordító és gondozó Matthias Fienbork.

Kívülről az iskolát olyan csoportként értékelik, amely kvantitatív metódu­sokkal, determinisztikus teóriákkal dolgozik, és egységes nézetet követve elutasítja, de legalábbis szemben áll a politika- és az eseménytörténettel. Az angol szerző viszont hangsúlyozza a csoport tagjai közötti differenciákat és a fejlődést, az „iskola” kifejezés helyett pedig „Annales-mozgásról”, „Annales-folyamatról” beszél. E folyamat három fázisra oszlik. Az első a 20-as évektől 1945-ig tart, ebben egy radikális csoport folytat háborút a politika- és esemény­tör­ténetet középpontba állító tradicionális történetírás ellen. Az 1945 utánra datálható második szakaszban a „rebellisek” átveszik a történészképzésen belül a hatalmat. Az „iskola” már saját fogalmakkal és metódusokkal dolgozik. A harmadik szakaszt – 1968-tól – az elaprózódás, a szétforgácsolódás jellemzi. Míg az első fázis központi alakja Marc Bloch és Lucien Febvre, illetve a másodiké Braudel, addig az utolsó szakaszban a sokközpontúság vagy éppen központtalanság tapasztalható.

Az utolsó húsz évben az iskola néhány tagja már a szociálökonomikus történetírástól egyre inkább a szociálkulturális historiográfia felé fordul, míg mások a politikatörténetet fedezik fel újra. A XVIII. század közepe táján néhány író és tudós a társadalom történetével foglalkozott. Eltérve tehát a domináns formáktól ez a történelem nem korlátozódott a politikára és a háborúkra, hanem magában foglalta a kereskedelem és a morál kérdését is. Ezek a tudósok elutasították az „események felszínét”, és új, szociálkulturális történelmet kapcsoltak össze a politikai események elbeszélésével. Kiemelkedő a glasgowi John Millar és Edward Gibbon neve. A XIX. században az uralkodó történetírói gyakorlattal szembehelyezkedő tudósok közé tartozott Michelet, Burckhardt és a francia történetírói mestermű, a La cité antique (1864) szerzője, Fustel de Coulanges, aki a vallás, a morál és a család történetét állítja középpontba. Marx is új modellt kínált: szerinte a változások okait a gazdasági és ökonomikus struktúrák belső ellentmondásaiban kell keresni.

A politikatörténet disszidensei között a legjobban szervezettek a gazdaság­történészek voltak. Gustav Schmoller straßburgi professzor 1893-ban megalapí­totta a Vierteljahrsschrift für Sozial- und Wirtschaftsgeschichte című folyóiratot. A XIX. század utolsó éveiben a politikatörténet domináns szerepét egyre gyakrabban megkérdőjelezték. Többek között J. R. Green és Emile Durkheim is, akik számára az egyes események nem jelentettek többet, mint „felszíni jelenségeket”. 1900 körül Karl Lamprecht lipcsei professzor állítja szembe a politikatörténetet – mely egyes egyének történelme – a kultúr- és gazdaságtörté­nettel, mely, értelmezése szerint, az egész nép történelme.

Durkheim tanítványa, a közgazdász Francois Simiand a történetírók három „törzsi bálványát” említi: a politika bálványát (mint a politikai történettel, háborúkkal történő folytonos foglalkozást, azoknak túlzott jelentőség tulajdo­nítását); az individuum bálványát (az úgynevezett „nagy” emberek történelmi szerepének túlhangsúlyozását); a kronológia bálványát (azt a szokást, amikor a kutató elmerül a kezdetek tanulmányozásában). 1900-ban Henri Berr megalapította a Revue de Synthése Historique-t. Berr ötlete (egy interdiszcip­lináris közös munkában kifejlődő történeti pszichológia) nagy hatást gyakorolt két kutatóra, akik folyóiratának írtak: Lucien Febvre-re és Marc Blochra.

Lucien Febvre 1897-ben lépett be az École Normale Supérieure-be, mely ekkor még nem tartozott a párizsi egyetemhez.2 Tanárai közül négyen hagytak mélyebb nyomot történeti felfogásában: a geográfus Paul Vidal de la Blache, aki a történészekkel és a szociológusokkal együtt kívánt dolgozni; a filozófus és antropológus Lucien Lévy-Bruhl; a művészettörténész Emile Male, aki elsőként nem a formákra, hanem a képek történetére koncentrált; és végül Antoine Meillet nyelvész, aki a nyelv szociológiai aspektusaival foglalkozott. Febvre doktori disszertációjában Franche-Comte-nak a késői XVI. századra vonatkozó történetét tanulmányozta. A munka ugyanolyan súlyt fektetett a politikatörténeti aspektusokra, mint a társadalom- és kultúrtörténetre. 1922-ben jelentette meg a történeti földrajz területén végzett kutatásait tartalmazó, átfogó jellegű művét. Vidal de la Blache mellett jelentős volt a német geo­gráfus, Ratzel befolyása is.

Bloch3 szintén az École Normale-ban tanult. A legtöbbet a szociológus Emile Durkheimnek és az ő folyóiratának, az Année Sociologique-nek köszönhette. A középkorra specializálódott, és nagyobb hajlandósággal fordult a szociológia, mint a földrajz felé. Hangsúlyozta, hogy a történésznek egyesítenie kell magában egy archeológus, egy paleográfus és egy jogtörténész képességeit.

Febvre és Bloch Strassbourgban találkozott. Burke az 1920-as évek strassbourgi miliőjéből – mint kettőjük kollégáit, illetve vitapartnereit –, többek között Charles Blondel szociálpszichológus, Maurice Halbwachs szociológus és Georges Lefebvre nevét említi. Burke Bloch 1924-ben megjelent, Les rois thaumaturges című művének három fő aspektusát emelte ki: először azt, hogy a szerző a kutatás időkeretét az adott probléma szerint választotta meg (ezt később Braudel „a hosszú időtartam történelmének” nevezte), másodszor a könyv jelentősen hozzájárult – Bloch szóhasználatával – a „valláspszichológiához”, végül pedig az szerinte nem más mint „összehasonlító történelem”. Febvre-nek a reneszánsszal és reformációval foglalkozó műveit a szerző tömören tárgyalja: erős kontraszt érzékelhető a vallás társadalom­története iránti érdeklődés és azon hajlama között, hogy a spirituális magatartást és értékeket ne redukálja le a gazdasági és társadalmi viszonyok változására.

Henri Pirenne visszalépése folytán Febvre és Bloch lettek a kiadói az  Annales d’historie économique et sociale című folyóiratnak, melynek első száma 1929. január 15-én jelent meg. A folyóirat célja az volt, hogy a gazdaság- és társadalomtörténet területén vezető szerepet töltsön be. Az „Annales-folyamat” első szakaszának tárgyalását Burke az 1933 és 1947 közötti időszak bemutatásával fejezi be. Eszerint a 30-as évek első felében a strassbourgi kör feloszlott, illetve az Annales központja Párizsba helyeződött át. Az iskola szellemiségének új követői közül Fernand Braudelt, Pierre Goubert-t, Maurice Agulhont és Georges Dubyt emeli ki. Századunk egyik legeredményesebb történeti kutatásának tartja Febvre: Le probleme de l’incroyance an XVI. siécle: la religion de Rabelais című művét. Bloch és Lefebvre tanulmánya mellett ez inspirálta leginkább a kollektív mentalitás­történetet. A precíz filológiai analízist tartalmazó munka a problémaorientált kutatáson alapul. A legsúlyosabb kifogás a művel szemben az, hogy Febvre a korszak 20 millió franciájának érzés- és gondolkodásvilágát túl könnyen, mintegy homogenitásként írja le. Ennek ellenére a szerző szerint Febvre könyve útmutató jellegű, feltett kérdései, alkalmazott metódusai és kevésbé az általa adott válaszok miatt.

Az Annales egy „eretnek szekta” folyóirataként indult, Febvre vezetése alatt tudták megszerezni a „forradalmárok” a hatalmat a francia történetírásban. Febvre utódja és örököse Fernand Braudel lett. Burke munkájának következő nagy egysége a Braudel korszaka címet viseli. A történész élete – második világháborúig terjedő szakaszának – áttekintése után a  La Méditerranée4 című művének felépítését mutatja be. Eszerint a munka az individuumokat és eseményeket környezetükbe próbálja behelyezni. A tanulmány lényege az emberek miliőjükhöz való kapcsolatának története. Burke elégtelenségként értékeli, hogy bár Braudel „össztörténelmet” akart írni, mégis keveset írt a szokásokról, értékekről vagy a kollektív mentalitásról. Egy amerikai recenzió szerint Braudel a múltra kifejtett poétikus reakciót történeti problémával cserélte fel. A tézis, miszerint a könyv nem egy problémával foglalkozik, olyannyira megalapozott, mint amennyire ironikus. Braudel szerint: „A régió nem a kutatási keret. A kutatási keret a probléma”. A másik alapvető kritika a szerző determinizmusát érinti. Egy recenzió angol szerzőjének véleménye szerint Braudel Mittelméer-je olyan világ, amely kivonja magát az emberi kontroll alól. Burke viszont rámutat arra, hogy a szerző nem egyszerű determinizmusokat használ, ragaszkodik a differenciált magyarázatok szükségességéhez. Túlhaladottnak tartja azt a feltevést, amely „emberek nélküli történelemről” beszél. Érvként a három részes munkában leírt portrékat említi meg. Konstruktívabb az a kritika, mely rámutat, hogy az első részben nem sikerült a geohistóriát folyamatában leírni. Pozitív aspektusként kiemeli, hogy Braudel bármely más történésznél többet tett azért, hogy a térről és időről alkotott fogalmak átalakuljanak. Burke őt tartotta az 19565 és 1985 közötti időszak legnagyobb francia történészének. Három Braudel-művet emel ki tanulmányában. Az 1967 és 1979 között három kötetben kiadott Civilisation matérielle et capitalisme című munkánál hangsúlyozza a Földközi tenger történetével fennálló párhuzamokat. Hiányosságként veti fel a szimbólumok területének tárgyalását. Másik két könyvével együtt mint egészet, a kora újkori Európa gazdaságtörténetének nagyszerű szintézisét értékeli. A Braudellel foglalkozó fejezet végén megemlíti, hogy a történetíró üdvözölte a kvantitatív módszereket, melyeket kollégái és tanítványai használtak. Szerinte azonban a számok csak mint dekorációk tartoztak „történeti épületének” srtuktúrájához.

A második generáció kapcsán Burke kifejti, hogy Braudel korszakát nem szabad kizárólag ötletei és érdeklődése befolyásaként értelmezni. Hozzávető­legesen 1950-től az 1970-es évekig (sőt azon túl is) a kvantitatív történetírás megerősödése volt tapasztalható. A statisztika fejlődésének rövid áttekintése után a szerző Ernest Labrousse munkásságát tárgyalja. Szerinte két mono­gráfiája a – mint később az Annales-történészek elnevezték – „conjonctures” úttörő munkái. A szerzőt Burke mint a Braudel melletti „szürke eminenciást” emlegeti. A történeti demográfia rövid taglalása után a kötet literátora a regionális történelem fejlődésére tér át. A regionális tanulmányok a braudeli structures, a labroussei conjonctures és az új történeti demográfia kombinációi voltak. Ennek kapcsán Pierre Goubert és Georges Duby nevét is említi.

A második szakaszt bemutató nagy egységben utolsóként Le Roy Ladurie Les paysans de Languedoc című munkájának értékelését olvashatjuk. Ami az Annales-kör regionális tanulmányaiban megjelenő gazdasági és társadalmi struktúrákat, illetve a „conjonctures”-t illeti, kivételt képez. Mindemellett csodálatra méltónak tartja a pontos, kvantitatív gazdaság- és társadalomtörté­netet, valamint a brilliánsan megírt politika-, vallás- és pszichológiatörténet szerinte szokatlan összekapcsolását. Ladurie-t azok között tartja számon, akik elsőként ismerhették fel a braudeli modell határait és léphették volna túl, ha azokat modifikálhatták volna. Ez a változtatás már az Annales harmadik generációjának lett a feladata.

Az Annales-folyamat harmadik fázisára a többközpontúság jellemző. Mivel nincs igazi meghatározó egyénisége s így irányvonala sem, talán erről az időszakról a legnehezebb tömör vázlatot adni. A szerző igen jól birkózott meg ezzel a nehéz feladattal; három nagy témára próbált koncentrálni: a mentalitás­történet újrafelfedezésére, a kvantitatív metódusok kultúrtörténetben való felhasználására, valamint az ezen metódusok által kiváltott reakciókra, olyan formában mint a történeti antropológia, a politikához, illetve a narratív történe­lemhez való visszatérés. A mentalitástörténet a második fázisban csak visszaszorult. Az utóbbi évtizedekben egy sor Annales-történész útja – értelmezése szerint – az ökonomikus bázisról a kulturális felépítményhez, „a pincéből a padlásra” vezetett. Burke Philippe Ariés hatását nagyra értékeli, mivel munkája nyomán egyre több történeti demográfus fordult a mentalitásnak a demográfiai magatartásban betöltött szerepe felé. A febvre-i értelemben vett történeti pszichológiában Robert Mandrou-t tartja a vezető személyiségnek. A mentalitástörténet két legjelentősebb alakja Georges Duby és Jacques Le Goff. Utóbbi differenciálta Febvre általánosításait, és vitatta a „teológusok és a kereskedők” szemléletmódja közötti konfliktust. A továbbiakban Burke röviden összefoglalja – többek között – Le Bras, Michel Vovelle és Daniel Roche kutatásait. A kvantitatív metódusokra adott reakciók között a szerző a legfontosabbnak azt a kritikát tartja, mely szerint egyes folyamatokban nem a mérhetőség a döntő. Az 1970-es években ebből nőtt ki az etnológiához, a politikához és a narratív történetíráshoz való visszatérés tendenciája.

A könyv utolsó nagy szerkezeti egysége vázlatszerű betekintést enged az iskola eszméinek Franciaországon kívüli elterjedéséről. Burke keserűen mutat rá, hogy Nagy-Britanniában még a jelentősebb Annales-könyvek fordításai is hiányoznak. Ugyanakkor a lengyel történetírás kiemelése mellett csak egy magyar származású tudós, Polányi Károly nevét említi. Kitér az ázsiai és az amerikai országok Annales-történetírására is. Az iskola és más tudományágak kapcsolatának kérdésében a geográfiát, a szociológiát és az etnológiát tartja hangsúlyozandónak. Emellett érinti az Annales-eredmények felhasználását például olyan különböző diszciplínák esetében is, mint a gyermekgyógyászat, a művészettörténet, az irodalomkritika vagy az irodalometnológia.

Az utolsó fejezetben a szerző mintegy mérleget készítve kifejti, hogy az Annales-csoport legnagyobb teljesítménye a történelem számára más hatáskörökben való hasznosíthatóságában rejlik. A történészek dominanciáját kiterjesztették az emberi magatartás más területeire, olyan társadalmi csoportok­ra, melyeket a tradicionális történetírók eddig elhanyagoltak. Mindazonáltal hangsúlyozza, hogy az új történetírás nem feltétlenül csodálandó pusztán azért, mert új. Az Annales-nak, mint kollektív vállalkozásnak a jelentőségét, értékét és árát összefogva kell szemügyre venni.

 

Peter Burke: Offene Geschichte. Die Schule der „Annales” (Nyílt történelem. Az Annales-iskola). Frankfurt am Main, Fischer Taschenbuch Verlag, 1998. 139 p.

 

Tózsa Rigó Attila

1. A szerző magyar nyelven megjelent munkái: Peter Burke: A népi kultúra a kora újkori Európában. Bp., 1991.; Peter Burke: Az olasz reneszánsz. Bp., 1994.

2. Az intézet egy angol „public schoolhoz” volt hasonló.

3. Burke könyvében Bloch fő teljesítményének két művét tartja; a Les caractéres originaux de l’historie rurale francaise-t, mely a francia agrártörténelemnek a XIII–XVIII. századig terjedő időszakát öleli fel, illetve a La société féodalé-t, mely erős „durkheimi” befolyást mutat.

4. A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. Bp., 1996.

5. Febvre ez évben halt meg, Braudel átvette az Annales kiadójának tisztét.