Klió 1999/1.

8. évfolyam

Ruriktól Nagy Péterig

 

 

Szkrinnyikov könyvében csaknem egy évezred bemutatására vállalkozott. Szintézist készíteni szakmai szempontból mindig nagy kihívást jelent, de a szentpétervári professzor közel 40 kötet megírása után ezt a feladatot is sikeresen oldotta meg. Még az sem riasztotta el, hogy egyrészt a korai idő­szakkal kutatási szinten eddig kevéssé foglalkozott, másrészt a Kijevi Rusz történetének számos problémáját illetően kollégái máig sem tudtak egységes álláspontot kialakítani.

A kötet borítója szoros összhangban van a tartalommal. A rajta látható novgorodi millenniumi emlékmű a szovjet történetírás időszakában nyilván azért szorult háttérbe, mert a normann elmélet hatását tükrözi. Pedig ez az a tárgyi emlék, amely az orosz államiságot, sőt általában a keleti szláv történeti múltat a legjobban szimbolizálja. A könyv bevezetésből és 10 fejezetből áll, s az óorosz állam létrejöttétől egészen az első Romanovok uralkodásáig tárgyalja az orosz történelmet. A fentebb jelzett hosszú időszak felosztása nem tekinthető arányosnak, mivel IV. Iván uralkodását két fejezet is vizsgálja. Az egyes fejezeteken belül nagy szükség lett volna kisebb részegységek kialakí­tására. Ezek hiánya azt mutatja, hogy a didaktikai szempontok némileg háttérbe szorultak, holott a hihetetlenül szerteágazó ismeretanyag jó áttekinthe­tőségét az orosz sorozat latin címe (Studio et lectio) is megkövetelte volna.

Az első fejezet egyik legizgalmasabb kérdése, hogy Ruszlan Szkrinnyikov milyen álláspontot alakított ki a normann-, illetve antinormann-elméletek képviselői között századok óta tartó vitában. A roszi vagy ruszi kifejezést ő is a „routsi”-ra vezeti vissza, ugyanis így nevezték el a baltikumi finn törzsek a normannokat. A Rusz elnevezést szerinte az a Dnyeper alsó folyásánál elhe­lyezkedő terület kapta, amelyet a normann ruszok (más néven a varégok) már a X. század első felében meghódítottak. Rurikot, a csaknem 700 évig uralkodó dinasztia „névadóját” félig mitológiai, illetve legendabeli személynek tartja, aki csak a krónikások tevékenysége következtében vált az orosz történelem központi alakjává. A varégok behívásáról szóló történet hitelességét kétségbe vonja. Szerinte a novgorodi évkönyvíró ezzel mindössze annak bizonyítására törekedett, hogy a novgorodiak a fejedelmeket már Rusz megszervezésének idejétől kezdve hívták a trónra.

Szkrinnyikov véleménye szerint az első Kijevben berendezkedő konung (varég vezér) és egyúttal a helyi normann uralkodó nemzetség megalapítója Igor volt. A felesége, Olga idején megjelenő újítások nem jelentették a kor­mány­zás átszervezését. A Kijevi Rusz mint állam létrehozását a szentpéter­vári professzor több tényező kölcsönhatásának eredményeként fogja fel: a ruszok az általuk meghódított szlávoknak nem tudtak kész államiságot adni, mivel a skandinávok barbárok voltak, és náluk (csakúgy, mint a keleti szlávoknál) törzsi-nemzetségi rend uralkodott. Az orosz társadalom fejlődésére a normannok hadszervezete mellett a szlávok társadalmi intézményei és a bizánci jog szintézise gyakoroltak döntő hatást. Ez utóbbi a bizánci egyházi hierarchia Kijevben való megszilárdulásának volt köszönhető.A kötetből egyértelmű, hogy az óorosz állam létrejöttében a szerző Igor és Olga unokájának, Vlagyimir fejedelemnek tulajdonítja a legfontosabb szerepet, tehát azt a X. század végére, a XI. század elejére teszi. (Az utóbbi években a Kijevi Russzal foglalkozó magyar kutatók is ezt az álláspontot képviselik.)

Visszatérve az eredeti problémára, el kell ismerni, hogy Ruszlan Szkrinnyi­kov rutinosan kerüli meg a normann-, illetve antinormann-elméletben rejtőző csapdákat, s egyik mellett sem foglal állást. Történelmi tényként említi, hogy Rusz egy normann fejedelemségből jött létre, s egyáltalán nem törekszik a varégok szerepének ignorálására. Ugyanakkor kiemeli, hogy a skandináv anyagi kultúra Kelet-Európában nem hagyott túl sok nyomot maga után, maguk a normannok pedig (legalább is a Dnyeper alsó folyásánál) már a XI. század elején teljesen beolvadtak a helyi szláv lakosságba.

A Kijevi Rusz felbomlása nem tartozik a történettudomány által egyértelműen megválaszolt kérdések közé. Sem az időpontot, sem az okokat tekintve nem alakult még ki egységes álláspont. A kötet az óorosz állam időszakát lényegében 1132-vel, Nagy Msztyiszlav kijevi fejedelem halálával zárja, s ez a kronológiai határ elfogadható. A széttagoltsághoz vezető okok bemutatása azonban felületesnek tűnik. Értékelendő viszont, hogy a szerző felhívja a figyelmet a keresztes háborúk, valamint a Kijev és Konstantinápoly helyzetében bekövetkezett változások közötti összefüggésre.

A harmadik fejezetben a mongol hódítás következményeinek higgadt, minden túlzástól mentes megközelítése olvasható. Eszerint a mongol pogromnak az orosz nép történetére gyakorolt hatását nem kell felnagyítani, hiszen Rusz területének csaknem fele megmenekült a tatár uralomtól. Batu hadjárata sok vonatkozásban emlékeztet a későbbi támadásokra. A tatárok a szuzdali területen például három hónap alatt vonultak át. Egyes kisebb városokat és falvakat ugyan eltöröltek a föld színéről, de a lakosság döntő része erdők és mocsarak között megbúvó apró falvakban lakott. Így a mongolok téli portyái tömegesen nem érintették és nem is érinthették a vidéki lakosságot. A falvak olyan veszteségeket szenvedtek, amelyek a fejedelmi belháborúk által okozott károkhoz hasonlíthatók. A városok elpusztítása azért tekinthető a mongol invázió legsúlyosabb következményének, mert a városok voltak az ipar és a kultúra központjai. Ugyanakkor megváltozott a régi bojárság arculata is. A fejedelmi druzsinák a harcokban katasztrofális veszteségeket szenvedtek, s így a varég arisztokrácia csaknem teljesen megsemmisült.

Alekszandr Nyevszkij tevékenységének túlértékelése Oroszországban komoly hagyományokra tekinthet vissza, s itt nem csak a szovjet történetírásra gondolunk. Ruszlan Szkrinnyikov viszont mértéktartó módon mutatja be a fejedelem két híres győzelmét. A névai csata (1240) előtt a svéd támadás korlá­tozott célú volt, a novgorodiak viszont arra gondoltak, hogy a skandinávok novgorodi területeket akarnak elfoglalni. Az utóbbiak valószínűleg csak a Finn-öböl partvidékét akarták megszerezni, s az ott élő pogányokat megkeresz­telni. Az összecsapásban mintegy 20 novgorodi és ladogai esett el. A veszteségekből ítélve a harcban mindkét részről kis létszámú erők vettek részt. A Csud-tavi csata (1242) előzményeivel kapcsolatban a szerző megjegyzi, hogy a tó nyugati partján a fejedelem megengedte a katonáknak a lakosság fosztogatását, mert a novgorodiak élelmiszerkészletek nélkül indultak a hadjáratba, s távol áll tőle az ütközetben elesett németek létszámának felna­gyítása. Annak okát, hogy Alekszandr Nyevszkij tevékenységének eredményeit már a XIII. században túlértékelték, Szkrinnyikov abban látja, hogy a mongol pogrom által kiváltott gazdasági és erkölcsi hanyatlás körülményei között a fejedelem katonai sikereit a kortársak Rusz egykori hatalmának újjászületé­seként fogták fel.

A kötet pozitívumai közé tartozik, hogy nem egyszerűen a keleti szlávok történetét vizsgálja, hanem igyekszik bemutatni az Oroszország és Európa többi országa közötti érintkezési pontokat. Így utal arra is, hogy Oroszország – miután elvesztette lelkipásztorát, Bizáncot – a XV. század végén kész volt a nyugati keresztény világhoz való közeledésre. III. Iván (1462–1505) moszkvai fejedelem itáliai házassága és a firenzei uniót támogató görögök moszkvai tevékenysége bővítette a Nyugattal fenntartott kapcsolatokat. III. Vaszilij (1505–1533) uralkodása idején azonban elutasították a katolikus Nyugat irányában kibontakozó fordulatot. A következményeket illetően a szerző értékelése meglehetősen negatív színezetű: a hivatalos egyház és az egyeduralom „kezdeteinek” győzelme, a „Moszkva – harmadik Róma” gondolat megerősítése elősegítette Oroszország izolációját abban az időszakban, amikor nagy szükség lett volna a Nyugat-Európa országaival fenntartott kulturális és egyéb kapcso­latok fejlesztésére.

IV. Iván uralkodása (1533–1584) Ruszlan Szkrinnyikov számára olyan „terepet” jelent, ahol évtizedek óta otthonosan mozog. Talán az általa felhal­mozott óriási mennyiségű ismeretanyag okozhatja, hogy a reformidőszak bemutatása kissé bonyolultnak tűnik. Külön fejezetben tárgyalja a terror korszakát, s azon belül is nagy figyelmet szentel az opricsnyinának. Egyes történészek ez utóbbiban bölcs reformot látnak, míg mások értelmetlen és véres vállalkozásnak tartják. A szerző véleménye az opricsnyináról és a vele összefüggésben kibontakozó terrorról meglehetősen lesújtó: Iván cár és bűntársai privilégiumokat hoztak létre, ezeknek vetették alá a jogot és a bíráskodást, a véres pogromokat pedig az állami politika rangjára emelték, következésképpen ők voltak a fő bűnösök az opricsnyina törvénysértéseiért. A terror nagy kárt okozott az ország gazdaságának és kultúrájának. A cár kivégzéseitől legfőképpen a városok szenvedtek, amelyek a civilizáció központ­jai voltak. A véres lidércnyomás rányomta a bélyegét az egész orosz politikai életre.

A Rurik-dinasztia utolsó tagját Borisz Godunov (1598–1605) követte a trónon. Szkrinnyikov munkája alapján úgy tűnik, hogy Godunov több területen is (pl. oktatás, szakállviselet, építkezések) Nagy Péter előfutára volt. Halála után azonban zavaros időszak (szmuta) köszöntött Oroszországra. A lázadásokat és zavargásokat az államszervezet összeomlása és a népesség jelentős részének pusztulása kísérte. Rettegett Iván terrorja ezrek, a zavaros időszak százezrek életét követelte. A szerző Oroszország históriájának ezt az igen bonyolult szakaszát mintaszerűen mutatja be. Nem ragad le az apró részleteknél, s lehető­séget ad a témában esetleg kevésbé járatos olvasó számára is a zűrzavarban való eligazodásra.

1613-ban Mihail Romanov (1613–1645) került a trónra, aki megalapította Oroszország második, s egyben utolsó uralkodóházát. Szkrinnyikov rámutat, hogy Mihail megválasztását még saját nagybátyja is ellenezte, s azt a Kremlbe benyomuló moszkvai csőcselék és a kozákok kényszerítették ki. Az új dinasztia megválasztása megteremtette a zűrzavar leküzdésének előfeltételét, de még a viszonylagos konszolidációhoz is hosszú időre volt szükség. Az első Romanovok egyébiránt nem voltak különleges kvalitású uralkodók. Nem véletlenül írta a szerző I. Péter apjáról, Alekszej Mihajlovics cárról (1645–1676) az alábbi értékelést: passzivitása és ragaszkodása a moszkvai hagyomá­nyokhoz nem tette lehetővé, hogy komolyan foglalkozzon az orosz társadalom átalakításával. (Oroszország modernizálásának feladata így I. Péterre maradt. Néhány reformjának említése minden bizonnyal utószó helyett került a könyv végére.)

A szerző megkülönböztetett figyelmet szentel az óorosz és orosz uralkodók elnevezésének. Megállapításainak lényege a következőkben foglalható össze: a Kijevi Rusz Bölcs Jaroszlav idején (1019–1054) még nem volt nagyfeje­delemség. A korai évkönyvek egyáltalán nem használták a nagyfejedelmi titulust (velikij knyaz) a fejedelmek közötti viszonyok jellemzésére. (Köz­bevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a történettudomány viszont – és nem is alaptalanul – ma is használja a fenti kifejezést.) A kortársak már Andrej Bogoljubszkij (1157–1174) vlagyimiri fejedelmet egyeduralkodónak (szamo­vlasztyec) nevezték. Az évkönyvek alapján Andrej öccse, Vszevolod (1176–1212) szerezte meg először tartósan a nagyfejedelmi címet. III. Iván moszkvai uralkodó nem elégedett meg a korábbi titulusokkal, és egyeduralkodónak kezdte magát nevezni. Az általa használt „szamogyerzsec” a bizánci autokrátor kifejezés pontos fordítása. A moszkvai uralkodók nem egyszer használták a cári címet is, de kizárólag a Livóniai Lovagrenddel és a kis német fejedelemsé­gekkel folytatott levelezésben. Az első tényleges cár IV. Iván volt, akinek koronázására 1547-ben került sor Makarij metropolita segítségével. A császári titulust (imperátor) egy szélhámos, I. Ál-Dmitrij (1605–1606) vette fel először, miközben a korábbi címeket továbbra is használta.

Ruszlan Szkrinnyikov szintézise historiográfiai szempontból szintén tanulságos. Részletekbe menően természetesen nem foglalkozhat a régi és kortárs történészek által kialakított nézetekkel, mert annak az olvasmányosság látná kárát, azonban egyértelműen kiderül, kik azok a történetírók, akiknek megállapításaival a szerző leginkább azonosulni tud, vagy éppen legkevésbé ért egyet. Az orosz polgári történetírók közül a „klasszikusokra”, V. O. Kljucsevszkijre és A. Je. Presznyakovra támaszkodik a legtöbbet, bár az ő elgon­dolásaikat sem veszi át kritikátlanul. Leggyakrabban a kortárs történésszel, A. A. Ziminnel polemizál. Eltérő az álláspontjuk az Igor-ének eredetiségével, a XV. század második negyedének belháborújával, a XV. század végi, XVI. század eleji eretnekséggel kapcsolatban, és még távolról sem értünk a felsorolás végére. Szkrinnyikov professzor némileg túlzásba viszi Alekszandr Zimin bírálatát. Érvei sok esetben meggyőzőek, ez azonban nem tereli el a figyelmet arról, hogy a háttérben történetfilozófiai ellentétek húzódnak meg.

Nem válik a kötet előnyére, hogy a gazdasági tényezők bemutatása szinte teljesen kimaradt belőle. A XVII. századi gazdasági életet tárgyaló két oldal ritka kivételnek tekinthető. Az arányosság szempontját figyelembe véve, nemcsak a IV. Iván számára biztosított két fejezet létjogosultsága vitatható, de a II. Vaszilij moszkvai fejedelem (1425–1462) zűrzavaros uralkodásának ismertetésére biztosított nagy terjedelem is túlzásnak tűnik. Végezetül egy terminológiai probléma: a középkor, középkori kifejezések használata nem egyértelmű.

Fenti megjegyzéseink a szintézis értékét aligha kérdőjelezik meg. Ruszlan Szkrinnyikov mesteri módon összegzi a keleti szlávok IX–XVII. századi társadalom- és politikatörténetét, miközben jelentős hangsúlyt fektet az eszme-, illetve kultúrtörténetre. Hiteles portrét készít az óorosz, valamint orosz uralko­dókról és más jelentős személyiségekről. Az úgynevezett szentpétervári iskola legjobb hagyományaihoz híven, megállapításait óriási mennyiségű forrásanyag felhasználásával támasztja alá. A kilenc évszázad eseményeinek, folyamatainak bemutatása olyan színvonalú, hogy a kötet bátran ajánlható a szakembereknek és azoknak is, akik csak érdeklődnek a téma iránt.

 

R. G. Szkrinnyikov: Isztorija Rosszijszkaja. IX–XVII w. (Oroszország története a IX–XVII. században.) Vesz Mir, Moszkva, 1997, 496 p.

 

Makai János