Klió 1999/1.
8. évfolyam
Ruriktól Nagy Péterig
Szkrinnyikov könyvében csaknem egy évezred bemutatására vállalkozott. Szintézist készíteni szakmai szempontból mindig nagy kihívást jelent, de a szentpétervári professzor közel 40 kötet megírása után ezt a feladatot is sikeresen oldotta meg. Még az sem riasztotta el, hogy egyrészt a korai időszakkal kutatási szinten eddig kevéssé foglalkozott, másrészt a Kijevi Rusz történetének számos problémáját illetően kollégái máig sem tudtak egységes álláspontot kialakítani.
A kötet borítója szoros
összhangban van a tartalommal. A rajta látható novgorodi millenniumi emlékmű a
szovjet történetírás időszakában nyilván azért szorult háttérbe, mert a normann
elmélet hatását tükrözi. Pedig ez az a tárgyi emlék, amely az orosz
államiságot, sőt általában a keleti szláv történeti múltat a legjobban
szimbolizálja. A könyv bevezetésből és 10 fejezetből áll, s az óorosz állam
létrejöttétől egészen az első Romanovok uralkodásáig tárgyalja az orosz
történelmet. A fentebb jelzett hosszú időszak felosztása nem tekinthető
arányosnak, mivel IV. Iván uralkodását két fejezet is vizsgálja. Az egyes
fejezeteken belül nagy szükség lett volna kisebb részegységek kialakítására.
Ezek hiánya azt mutatja, hogy a didaktikai szempontok némileg háttérbe
szorultak, holott a hihetetlenül szerteágazó ismeretanyag jó áttekinthetőségét
az orosz sorozat latin címe (Studio et lectio) is megkövetelte volna.
Az első fejezet egyik legizgalmasabb
kérdése, hogy Ruszlan Szkrinnyikov milyen álláspontot alakított ki a normann-,
illetve antinormann-elméletek képviselői között századok óta tartó vitában. A
roszi vagy ruszi kifejezést ő is a „routsi”-ra vezeti vissza, ugyanis így
nevezték el a baltikumi finn törzsek a normannokat. A Rusz elnevezést szerinte
az a Dnyeper alsó folyásánál elhelyezkedő terület kapta, amelyet a normann
ruszok (más néven a varégok) már a X. század első felében meghódítottak.
Rurikot, a csaknem 700 évig uralkodó dinasztia „névadóját” félig mitológiai,
illetve legendabeli személynek tartja, aki csak a krónikások tevékenysége
következtében vált az orosz történelem központi alakjává. A varégok behívásáról
szóló történet hitelességét kétségbe vonja. Szerinte a novgorodi évkönyvíró
ezzel mindössze annak bizonyítására törekedett, hogy a novgorodiak a
fejedelmeket már Rusz megszervezésének idejétől kezdve hívták a trónra.
Szkrinnyikov véleménye szerint
az első Kijevben berendezkedő konung (varég vezér) és egyúttal a helyi normann
uralkodó nemzetség megalapítója Igor volt. A felesége, Olga idején megjelenő
újítások nem jelentették a kormányzás átszervezését. A Kijevi Rusz mint állam
létrehozását a szentpétervári professzor több tényező kölcsönhatásának
eredményeként fogja fel: a ruszok az általuk meghódított szlávoknak nem tudtak
kész államiságot adni, mivel a skandinávok barbárok voltak, és náluk (csakúgy,
mint a keleti szlávoknál) törzsi-nemzetségi rend uralkodott. Az orosz
társadalom fejlődésére a normannok hadszervezete mellett a szlávok társadalmi
intézményei és a bizánci jog szintézise gyakoroltak döntő hatást. Ez utóbbi a
bizánci egyházi hierarchia Kijevben való megszilárdulásának volt köszönhető.A
kötetből egyértelmű, hogy az óorosz állam létrejöttében a szerző Igor és Olga
unokájának, Vlagyimir fejedelemnek tulajdonítja a legfontosabb szerepet, tehát
azt a X. század végére, a XI. század elejére teszi. (Az utóbbi években a Kijevi
Russzal foglalkozó magyar kutatók is ezt az álláspontot képviselik.)
Visszatérve az eredeti
problémára, el kell ismerni, hogy Ruszlan Szkrinnyikov rutinosan kerüli meg a
normann-, illetve antinormann-elméletben rejtőző csapdákat, s egyik mellett sem
foglal állást. Történelmi tényként említi, hogy Rusz egy normann
fejedelemségből jött létre, s egyáltalán nem törekszik a varégok szerepének
ignorálására. Ugyanakkor kiemeli, hogy a skandináv anyagi kultúra
Kelet-Európában nem hagyott túl sok nyomot maga után, maguk a normannok pedig
(legalább is a Dnyeper alsó folyásánál) már a XI. század elején teljesen
beolvadtak a helyi szláv lakosságba.
A Kijevi Rusz felbomlása nem
tartozik a történettudomány által egyértelműen megválaszolt kérdések közé. Sem
az időpontot, sem az okokat tekintve nem alakult még ki egységes álláspont. A
kötet az óorosz állam időszakát lényegében 1132-vel, Nagy Msztyiszlav kijevi
fejedelem halálával zárja, s ez a kronológiai határ elfogadható. A
széttagoltsághoz vezető okok bemutatása azonban felületesnek tűnik. Értékelendő
viszont, hogy a szerző felhívja a figyelmet a keresztes háborúk, valamint a
Kijev és Konstantinápoly helyzetében bekövetkezett változások közötti
összefüggésre.
A harmadik fejezetben a mongol
hódítás következményeinek higgadt, minden túlzástól mentes megközelítése
olvasható. Eszerint a mongol pogromnak az orosz nép történetére gyakorolt
hatását nem kell felnagyítani, hiszen Rusz területének csaknem fele megmenekült
a tatár uralomtól. Batu hadjárata sok vonatkozásban emlékeztet a későbbi
támadásokra. A tatárok a szuzdali területen például három hónap alatt vonultak
át. Egyes kisebb városokat és falvakat ugyan eltöröltek a föld színéről, de a
lakosság döntő része erdők és mocsarak között megbúvó apró falvakban lakott.
Így a mongolok téli portyái tömegesen nem érintették és nem is érinthették a
vidéki lakosságot. A falvak olyan veszteségeket szenvedtek, amelyek a fejedelmi
belháborúk által okozott károkhoz hasonlíthatók. A városok elpusztítása azért
tekinthető a mongol invázió legsúlyosabb következményének, mert a városok
voltak az ipar és a kultúra központjai. Ugyanakkor megváltozott a régi bojárság
arculata is. A fejedelmi druzsinák a harcokban katasztrofális veszteségeket
szenvedtek, s így a varég arisztokrácia csaknem teljesen megsemmisült.
Alekszandr Nyevszkij
tevékenységének túlértékelése Oroszországban komoly hagyományokra tekinthet
vissza, s itt nem csak a szovjet történetírásra gondolunk. Ruszlan Szkrinnyikov
viszont mértéktartó módon mutatja be a fejedelem két híres győzelmét. A névai
csata (1240) előtt a svéd támadás korlátozott célú volt, a novgorodiak viszont
arra gondoltak, hogy a skandinávok novgorodi területeket akarnak elfoglalni. Az
utóbbiak valószínűleg csak a Finn-öböl partvidékét akarták megszerezni, s az
ott élő pogányokat megkeresztelni. Az összecsapásban mintegy 20 novgorodi és
ladogai esett el. A veszteségekből ítélve a harcban mindkét részről kis
létszámú erők vettek részt. A Csud-tavi csata (1242) előzményeivel kapcsolatban
a szerző megjegyzi, hogy a tó nyugati partján a fejedelem megengedte a
katonáknak a lakosság fosztogatását, mert a novgorodiak élelmiszerkészletek
nélkül indultak a hadjáratba, s távol áll tőle az ütközetben elesett németek
létszámának felnagyítása. Annak okát, hogy Alekszandr Nyevszkij
tevékenységének eredményeit már a XIII. században túlértékelték, Szkrinnyikov
abban látja, hogy a mongol pogrom által kiváltott gazdasági és erkölcsi
hanyatlás körülményei között a fejedelem katonai sikereit a kortársak Rusz
egykori hatalmának újjászületéseként fogták fel.
A kötet pozitívumai közé
tartozik, hogy nem egyszerűen a keleti szlávok történetét vizsgálja, hanem
igyekszik bemutatni az Oroszország és Európa többi országa közötti érintkezési
pontokat. Így utal arra is, hogy Oroszország – miután elvesztette
lelkipásztorát, Bizáncot – a XV. század végén kész volt a nyugati keresztény világhoz
való közeledésre. III. Iván (1462–1505) moszkvai fejedelem itáliai házassága és
a firenzei uniót támogató görögök moszkvai tevékenysége bővítette a Nyugattal
fenntartott kapcsolatokat. III. Vaszilij (1505–1533) uralkodása idején azonban
elutasították a katolikus Nyugat irányában kibontakozó fordulatot. A
következményeket illetően a szerző értékelése meglehetősen negatív színezetű: a
hivatalos egyház és az egyeduralom „kezdeteinek” győzelme, a „Moszkva –
harmadik Róma” gondolat megerősítése elősegítette Oroszország izolációját abban
az időszakban, amikor nagy szükség lett volna a Nyugat-Európa országaival
fenntartott kulturális és egyéb kapcsolatok fejlesztésére.
IV. Iván uralkodása
(1533–1584) Ruszlan Szkrinnyikov számára olyan „terepet” jelent, ahol évtizedek
óta otthonosan mozog. Talán az általa felhalmozott óriási mennyiségű
ismeretanyag okozhatja, hogy a reformidőszak bemutatása kissé bonyolultnak
tűnik. Külön fejezetben tárgyalja a terror korszakát, s azon belül is nagy
figyelmet szentel az opricsnyinának. Egyes történészek ez utóbbiban bölcs
reformot látnak, míg mások értelmetlen és véres vállalkozásnak tartják. A
szerző véleménye az opricsnyináról és a vele összefüggésben kibontakozó
terrorról meglehetősen lesújtó: Iván cár és bűntársai privilégiumokat hoztak
létre, ezeknek vetették alá a jogot és a bíráskodást, a véres pogromokat pedig
az állami politika rangjára emelték, következésképpen ők voltak a fő bűnösök az
opricsnyina törvénysértéseiért. A terror nagy kárt okozott az ország
gazdaságának és kultúrájának. A cár kivégzéseitől legfőképpen a városok
szenvedtek, amelyek a civilizáció központjai voltak. A véres lidércnyomás
rányomta a bélyegét az egész orosz politikai életre.
A Rurik-dinasztia utolsó
tagját Borisz Godunov (1598–1605) követte a trónon. Szkrinnyikov munkája
alapján úgy tűnik, hogy Godunov több területen is (pl. oktatás, szakállviselet,
építkezések) Nagy Péter előfutára volt. Halála után azonban zavaros időszak
(szmuta) köszöntött Oroszországra. A lázadásokat és zavargásokat az államszervezet
összeomlása és a népesség jelentős részének pusztulása kísérte. Rettegett Iván
terrorja ezrek, a zavaros időszak százezrek életét követelte. A szerző
Oroszország históriájának ezt az igen bonyolult szakaszát mintaszerűen mutatja
be. Nem ragad le az apró részleteknél, s lehetőséget ad a témában esetleg
kevésbé járatos olvasó számára is a zűrzavarban való eligazodásra.
1613-ban Mihail Romanov
(1613–1645) került a trónra, aki megalapította Oroszország második, s egyben
utolsó uralkodóházát. Szkrinnyikov rámutat, hogy Mihail megválasztását még
saját nagybátyja is ellenezte, s azt a Kremlbe benyomuló moszkvai csőcselék és
a kozákok kényszerítették ki. Az új dinasztia megválasztása megteremtette a
zűrzavar leküzdésének előfeltételét, de még a viszonylagos konszolidációhoz is
hosszú időre volt szükség. Az első Romanovok egyébiránt nem voltak különleges
kvalitású uralkodók. Nem véletlenül írta a szerző I. Péter apjáról, Alekszej
Mihajlovics cárról (1645–1676) az alábbi értékelést: passzivitása és ragaszkodása
a moszkvai hagyományokhoz nem tette lehetővé, hogy komolyan foglalkozzon az
orosz társadalom átalakításával. (Oroszország modernizálásának feladata így I.
Péterre maradt. Néhány reformjának említése minden bizonnyal utószó helyett
került a könyv végére.)
A szerző megkülönböztetett
figyelmet szentel az óorosz és orosz uralkodók elnevezésének. Megállapításainak
lényege a következőkben foglalható össze: a Kijevi Rusz Bölcs Jaroszlav idején
(1019–1054) még nem volt nagyfejedelemség. A korai évkönyvek egyáltalán nem
használták a nagyfejedelmi titulust (velikij knyaz) a fejedelmek közötti
viszonyok jellemzésére. (Közbevetőleg érdemes megjegyezni, hogy a
történettudomány viszont – és nem is alaptalanul – ma is használja a fenti
kifejezést.) A kortársak már Andrej Bogoljubszkij (1157–1174) vlagyimiri
fejedelmet egyeduralkodónak (szamovlasztyec) nevezték. Az évkönyvek alapján
Andrej öccse, Vszevolod (1176–1212) szerezte meg először tartósan a
nagyfejedelmi címet. III. Iván moszkvai uralkodó nem elégedett meg a korábbi
titulusokkal, és egyeduralkodónak kezdte magát nevezni. Az általa használt
„szamogyerzsec” a bizánci autokrátor kifejezés pontos fordítása. A moszkvai
uralkodók nem egyszer használták a cári címet is, de kizárólag a Livóniai
Lovagrenddel és a kis német fejedelemségekkel folytatott levelezésben. Az első
tényleges cár IV. Iván volt, akinek koronázására 1547-ben került sor Makarij
metropolita segítségével. A császári titulust (imperátor) egy szélhámos, I.
Ál-Dmitrij (1605–1606) vette fel először, miközben a korábbi címeket továbbra
is használta.
Ruszlan Szkrinnyikov
szintézise historiográfiai szempontból szintén tanulságos. Részletekbe menően
természetesen nem foglalkozhat a régi és kortárs történészek által kialakított
nézetekkel, mert annak az olvasmányosság látná kárát, azonban egyértelműen
kiderül, kik azok a történetírók, akiknek megállapításaival a szerző leginkább
azonosulni tud, vagy éppen legkevésbé ért egyet. Az orosz polgári történetírók
közül a „klasszikusokra”, V. O. Kljucsevszkijre és A. Je.
Presznyakovra támaszkodik a legtöbbet, bár az ő elgondolásaikat sem veszi
át kritikátlanul. Leggyakrabban a kortárs történésszel, A. A. Ziminnel
polemizál. Eltérő az álláspontjuk az Igor-ének eredetiségével, a XV. század
második negyedének belháborújával, a XV. század végi, XVI. század eleji
eretnekséggel kapcsolatban, és még távolról sem értünk a felsorolás végére.
Szkrinnyikov professzor némileg túlzásba viszi Alekszandr Zimin bírálatát.
Érvei sok esetben meggyőzőek, ez azonban nem tereli el a figyelmet arról, hogy
a háttérben történetfilozófiai ellentétek húzódnak meg.
Nem válik a kötet előnyére,
hogy a gazdasági tényezők bemutatása szinte teljesen kimaradt belőle. A XVII.
századi gazdasági életet tárgyaló két oldal ritka kivételnek tekinthető. Az arányosság
szempontját figyelembe véve, nemcsak a IV. Iván számára biztosított két fejezet
létjogosultsága vitatható, de a II. Vaszilij moszkvai fejedelem (1425–1462)
zűrzavaros uralkodásának ismertetésére biztosított nagy terjedelem is túlzásnak
tűnik. Végezetül egy terminológiai probléma: a középkor, középkori kifejezések
használata nem egyértelmű.
Fenti megjegyzéseink a
szintézis értékét aligha kérdőjelezik meg. Ruszlan Szkrinnyikov mesteri módon
összegzi a keleti szlávok IX–XVII. századi társadalom- és politikatörténetét,
miközben jelentős hangsúlyt fektet az eszme-, illetve kultúrtörténetre. Hiteles
portrét készít az óorosz, valamint orosz uralkodókról és más jelentős
személyiségekről. Az úgynevezett szentpétervári iskola legjobb hagyományaihoz
híven, megállapításait óriási mennyiségű forrásanyag felhasználásával támasztja
alá. A kilenc évszázad eseményeinek, folyamatainak bemutatása olyan színvonalú,
hogy a kötet bátran ajánlható a szakembereknek és azoknak is, akik csak
érdeklődnek a téma iránt.
R. G. Szkrinnyikov: Isztorija Rosszijszkaja. IX–XVII w. (Oroszország története a IX–XVII. században.) Vesz Mir, Moszkva, 1997, 496 p.
Makai János