Klió 1999/1.

8. évfolyam

Spanyolok és osztrákok

Az osztrák szerzők által készített reprezentatív kötet Spanyolország és Ausztria történeti kapcsolatait mutatja be máig tartó ívben.

A kezdetet, mondja a könyv, Babenbergi VI. Lipót herceg jelenti, aki – az évkönyvek tanúsága szerint – a XIII. század elején a katharok elleni hadjáratra indult nagy kísérettel, majd meglátogatta „Szent Jakab országát”. Részt vett a híres Las Navas de Tolosa-i csatában (1212), mely fordulópontot jelentett a mórok elleni küzdelemben. A Szent Jakabra való utalás jelzi, mondják a szerzők, hogy a Jakab-kultusz erős lehetett az osztrák földeken is. Mégis viszonylag kevés adatot mutatnak be, az első ismert tiroli zarándok nevét 1142-ben jegyezték fel. Több helységben épült Jakab tiszteletére templom (Villach 1136, Innsbruck 1270). Néhány sikertelen kísérlet után dinasztikus kapcsolatok kialakítására 1314-ben került sor aragóniai II. Jakab Erzsébet nevű leánya és Frigyes herceg között, akit német királlyá választottak.

A kezdetekről adott kép mozaikszerű és szegényesnek tűnik. Ez azonban inkább a kutatások hiányának tudható be; különösen a peregrináció ügyében lehetne eredményes a spanyol publikált forrásanyag átrostálása, ahogy Zsigmond perpignani útja kapcsán is új információkra bukkanhatna az osztrák történettudomány.

A könyv adatokban leggazdagabb és legterjedelmesebb része a XVI–XVII. századi, mely elsősorban a dinasztikus kapcsolatokat mutatja be.

E kapcsolat elindítója I. Ferdinánd, V. Károly testvére, aki Alcalá de Henaresben született és 1517-ig Kasztíliában élt. 1521–22-ben öt osztrák hercegség uraként, bécsi udvarában nagyszámú spanyol előkelőt láthatunk; az uralkodó és az udvar is a spanyol nyelvet és szót kedveli; Bécs ostrománál (1529) is számottevő, kb. 700 spanyol katona küzdött a török ellen – tudjuk meg a könyvből. Az udvar spanyoljai igen befolyásos csoportját jelentették az ausztriai nemességnek, de velük sok katona és az udvart ellátó kézműves is megjelent Bécsben.

Ez a dinasztikus kapcsolat elmélyült II. Miksával, aki II. Fülöp testvérét, Máriát vette nőül. A királyi pár 1548-1551 között – V. Károly és Fülöp trónörökös távollétében – a spanyol koronák kormányzói tisztét látta el.

Ettől kezdve a spanyol Habsburg uralkodók osztrák főherceglányokat, az osztrák korona urai pedig a spanyol Habsburgok közül választottak, erős, kettős kötésbe fogva a Habsburgok koronáit. II. Fülöp negyedik felesége például Habsburg Anna, III. Fülöp Margitot, II. Károly pedig Stíria főhercegének lányát veszi el; II. Fülöp lánya, Isabel Clara Eugénia osztrák főherceg felesége lesz; III. Ferdinánd pedig III. Fülöp leányát, Mária Annát veszi el; IV. Fülöp aztán III. Ferdinánd lányát, Mária Annát viszi oltár elé, stb. Ez a rendkívül közeli rokonok közötti és másfél évszázadon át jellemző kölcsönös házasodás a birodalom erős kötelékének és a közös érdekek kifejezőjének is bizonyult egészen a 30 éves háború végéig. Európa új politikai erőterében a Habsburgok két – spanyol és osztrák – ága ezután új házassági politikát alakított ki.

E szoros és hosszan tartó dinasztikus kapcsolat sokféle következménnyel és kulturális egymásra hatással járt – bár ez közel sem volt szimmetrikus: a spanyol hatás dominanciáját láthatjuk. Sokféle formában jelent meg ez a hatás. Az osztrák főhercegek gyakran Spanyolországban nevelődtek, mint Rudolf, a későbbi császár; Bécs átveszi a spanyol etikettet; II. Miksa a spanyol kertkultúrát csodálja (Aranjuezt) és másolja, stb. Felesége, Mária és udvaroncai viszont a bigott spanyol katolicizmust telepítették a Duna mellé, állandó presszió alatt tartva a meglehetősen toleráns II. Miksát. Magas szintű spanyol kézművesség is érkezett Bécsbe, valamint a spanyol festészet legszebb alkotásai az udvarba; de korán megérkeztek a spanyol szerzetesrendek, köztük a jezsuiták is a spanyol lovagrendekkel együtt, amelyekben osztrák és magyar nemeseket is találunk.

Aránytévesztésnek látszik, de külön fejezetet kapott a könyvben a spanyol lovasiskola ekkor induló története. A szerzők szerint az osztrák uralkodók lovakhoz való vonzódása e kapcsolatok jellegzetes ténye. A kiváló spanyol-arabs lovak meghonosítása, tenyésztése és a lovasiskola alapítása (1572) királyi ügy volt, s már I. Ferdinánddal kezdődött.

Külön fejezetben tárgyalja a könyv a két Habsburg-ág törvénytelen gyermekeinek ügyét is. Gyakori esetről van szó, konstatálhatjuk, ám a könyv hangsúlyozza: míg a spanyol uralkodók saját rangjukon, királyi sarjként kezelték e gyermekeiket, s magas közfunkciókat adtak nekik – nevükkel együtt, ahogy ezt például Don Juan de Austria vagy Don Juan José de Austria esete mutatta, ez az osztrák ágra nem volt jellemző.

Fontos megjegyzése a szerzőknek, hogy míg a bécsi udvar spanyol főnemeseinek igen esetleges volt a kapcsolata az osztrák nemességgel – zárt világban éltek –, a spanyol kézművesek viszont jól integrálódtak a bécsi kézművestársadalomban. Ide tartozhat az is, hogy bár a spanyol katonának vitézi volt a híre, az osztrák városok mégsem szívesen fogadták be őket arroganciájuk és gátlástalanságuk miatt.

Ebben az osztrák–spanyol világban jelenik meg Garcilaso de la Vega költő a XVI. század húszas éveiben, akit V. Károly száműzött, s aki a Duna egyik szigetén (Győr mellett) élt egy ideig. Cristóbal de Castillero költő pedig I. Ferdinánd szolgálatában állt 1525-től. Valószínűleg a magyarországi törökellenes harcokban is részt vett, s több versben örökítette meg bécsi éveit. Több neves spanyol zenész neve egészíti ki e listát.

Az utolsó fontos dinasztikus házasság 1666-ban köttetett meg I. Lipót valamint IV. Fülöp és Habsburg Mariann leánya, a 12 éves Margit Teréz között (Marianna egyébként Lipót testvére volt!). Hatalmas, 282 fős kíséret, 798 teherhordó öszvér kísérte Bécsbe a spanyol hercegnőt, ám ezzel a dinasztikus kapcsolatok korszaka le is zárult. A spanyol barokk udvari öltözete, Calderón de la Barca komédiái, a bécsi Szent Mihály templom spanyol cofradiája őrizte meg ezután e királyi kapcsolatot Bécsben. Valamint két spanyol dominikánus („fekete spanyolok” és „fehér spanyolok”) kolostor és a spanyol kegyesrendiek bécsi rendháza.

Az utolsó fontos mozzanat, amikor Hispániában még figyeltek Bécsre, a török 1683-as ostroma volt, amelyről több spanyol és katalán beszámolót idéz a könyv. Alig néhányat, tehetjük hozzá, ha összevetjük a Buda ostromával kapcsolatos spanyol híradásokkal (a könyv „Budapestet” ír és 1687-et); ami valószínűleg inkább a szisztematikus tájékozódás hiányát, semmint a tényleges spanyol érdeklődés gyengeségét jelentheti.

A XVIII. század csak rövid fejezetet kapott a könyvben. Hangsúllyal esik itt szó az örökösödési háború kapcsán Habsburg Károlyról, aki Barcelonában csillogó, a művészetek és tudományoknak hódoló udvart tartott. Nyilvánvaló, hogy a Bourbonok győzelme után Spanyolország és Ausztria kapcsolatát a katonai-politikai konfliktusok jelentették, főképpen Itáliában – a szerzők szerint az örökösödési háború folytatásaként. E fejezetben kapunk rövid információt arról is, hogy tiroli jezsuiták ekkor jelentek meg az amerikai missziókon, Mexikóban, Paraguayban és Felső Peruban.

Másfelől, tudjuk meg, Károllyal, aki VI. Károlyként uralkodik majd az osztrák örökös tartományokban, ezernél több spanyol nemes, katona, pap, hivatalnok emigrált (többségük Katalóniából). Ezek egy része Bécsben maradt (ekkor alapítja VI. Károly a „spanyol kórházat”), többségüket pedig a Bánátban telepítik le Nagybecskereknél, amelyet e kolónusok Új Barcelonaként kezdenek nevezni.

Másik XVIII. századi témakör a „török-zsidók” megjelenése a birodalomban. A spanyol szefárdi zsidókról van szó, akik a török birodalommal való kereskedelmi kapcsolatok elindulásával költöztek be az osztrák Monarchiába. Sokan Bécsben telepedtek meg, ahol az askenázi zsidóktól eltérő privilégiumokkal rendelkező erős közösségük (1736) alakult ki. A spanyol hatás és hagyomány azonban erősen továbbélt a XVIII. század második felében is, hangsúlyozzák a szerzők, még Mozart operáinak témáiban is (pl. Don Giovanni, Figaró házassága), de Haydn muzsikájának spanyolországi hatását is említésre méltónak tartják. Itt említik meg azt is, hogy Klosterneuburg építését az El Escorial ihlette. Kétségkívül ez időben létezik valamiféle párhuzam lehetősége Bécs és Madrid városépítészete között, figyelmeztetnek a szerzők, ami majd a XX. század elején ismétlődik meg.

Mindenesetre a spanyol Bourbonok és az osztrák Habsburgok közötti dinasztikus kapcsolatok is kialakultak a század második felében. Talán a leendő II. József és Mária Izabella házassága (1760) említhető, s az, hogy Mária Terézia két leánya is a spanyol Bourbonokkal házasodott. E kölcsönös újra-egymásra figyelés körülményei között Bécs, erőfeszítéseket tett a kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésére, elsősorban amerikai árukat importálva Cadizból (kakaó, vanília, fűszerek, gyapot, nemesfa, perui réz, só), III. Károly pedig a Sierra Morenában 1767-től tiroli, salzburgi és voralbergi parasztokat telepített.

A XIX. század indulását Napoleon határozta meg. Az önálló birodalommá váló Ausztria és II. Ferenc nagy szimpátiával figyelte a spanyolok Napóleon elleni küzdelmét. A dinasztiák közötti kapcsolatok ezért csak 1814 után álltak helyre, ám a politikai kapcsolatok nem épültek ki – sőt, 1836–1848 között a diplomáciai kapcsolatok is szüneteltek. Bécs ugyanis a trónkövetelő Carlos mellé állt II. Izabellával szemben. A könyv a carlisták és Bécs kapcsolatáról, ausztriai bázisukról informál röviden. Gazdagabb ennél Grillparzer vonzódásának bemutatása a spanyol aranykor irodalmához (Calderón, Lope de Vega).

E század közepétől kezdődnek a spanyol levéltárakban az osztrák kutatások és a spanyol történészekkel, levéltárosokkal való kapcsolatok kiépítése; a simancasi levéltár felfedezése a közös múlt kutatásának szándékával. Ezen kívül információkat kapunk néhány osztrák főherceg (Miksa, Lajos Viktor, Lajos Salvador, Rudolf) spanyol útjairól.

Spanyolország megismerését jól szolgálta az 1873-as bécsi világkiállítás, hangsúlyozzák a szerzők, amelyet talán a kelleténél részletesebben tárgyalnak. 1874-től, XII. Alfonz trónra kerülésével a kapcsolatoknak ismét pozitív szakasza kezdődött (ő a Thereziánumban tanult Rudolf trónörökössel együtt), melyet a Habsburg Mária Krisztinával való házassága (1879) erősített meg. E fejezetben részletes képet kapunk Alfonz bécsi iskolai éveiről osztrák tanárának, Johann Fetternek a naplója alapján. Érdekes „csemegéket” is tálal a könyv, mint például Freud spanyol kultúra iránti vonzódását, Rudolf trónörökös 1879-es spanyolországi utazását, stb.

Számunkra mégis a Rudolf Beer-ről írottak tűnnek fontosnak, aki szisztematikusan kezdett hozzá (1886), hogy a spanyol levéltárakban feltárja az osztrák Monarchia történetének forrásait, s aki csak Simancas birodalmi levéltárában 80 000 legajo (köteg) 33 millió körüli iratanyagára figyelmeztette Bécset. A XX. század első évtizedében azonban ez az indulás megtört, máig nem látni e kutatások újraindulását.

A XX. század utolsó, rövid fejezete néhány kuriózummal kezdődik, azzal, hogy Rainer Maria Rilkének intenzív kapcsolatai voltak Spanyolországgal, levelezett például a festő Zuloagával. A századelő bécsi építészeti iskolájának spanyolországi visszhangjáról kapunk rövid tájékoztatást; megtudjuk azt is, hogy Blasco Ibańez Bécs mellett Budapesten is járt, s Oriente című művében írt a Monarchiáról.

Tulajdonképpen meglehetősen mozaikszerű elemek villannak fel ebben a fejezetben. Zita királyné és Ottó, Kokoschka spanyol útja, osztrák önkéntesek a polgárháborúban; aztán rövid vázlat az 1948–1978 közötti kapcsolatokról. Ezen túl néhány utalás Max Haller (egyébként Latin-Amerikában élő osztrák kommunista) spanyol műfordításairól, és a spanyol tanszékek megjelenéséről az osztrák egyetemeken, a turizmus kölcsönös növekedéséről, stb. az 1970-es években.

Távlataiban és eddigi eredményei miatt tűnik fontosnak az a tény, hogy 1980 óta két egyetem (Salamanca, Innsbruck) rendszeresen spanyol–osztrák kollokviumokat rendez, ezeknek eddigi anyaga több kötetben németül jelent meg.

Ez a tény segíthet a kötet végső értékelésében is. Opll és Rudolf összefoglalása ugyanis arról szól, mit tud jelenleg az osztrák hispanisztika a közös múltról. A könyvet olvasva látszik, hogy éppen e közös kollokviumok kultúrtörténeti érdeklődése miatt a XVI–XVIII. századi fejezetek viszonylag adatgazdagok, különösen művészet- és kultúrtörténeti vonatkozásaikban. Más aspektusból azonban nyilvánvalóak a kutatás hiánya miatti fehér foltok. Különösen a XVI–XVII. századi törökellenes harcok témájának hiánya tűnik fel – ahogy a magyar történettudomány sem jutott el még a spanyol forrásokig – néhány tétova kísérlettől eltekintve.

A műfordítások szisztematikus kutatása, az egymásról szóló könyvkiadás vizsgálata ma még ugyancsak feladat. Alapvető kérdésekben nem jó adatokat közöl a könyv (pl. 1851-et teszi meg a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása évének). Komoly, új eredményeket hozhatna a spanyolországi önkéntesek vagy a szefardi közösség kutatása is. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Spanyolország kapcsolatai lényegében teljesen ismeretlenek a szerzők előtt; a carlistákról is többet lehetne már tudni, stb.

Egyszóval, az osztrák hispanista történészek problémái nagyrészt hasonlóak a magyarokéhoz, bárha talán bizonyos kérdésekben és témákban már több lenne a mondanivalónk.

Ferdinand Opll–Karl Rudolf: Espańa y Austria. Madrid, 1997, Ed. Cátedra, p. 268.

Anderle Ádám