Klió 1999/1.

8. évfolyam

A Balkán történelmi többlete

 

 

A boszniai háború három év alatt olyan lakossági struktúrát zúzott szét, amely a késői középkortól napjainkig inkább többé, mint kevésbé konstans tudott maradni. Megsemmisült az együttélés kultúrája, az Európában egyedül­álló szimbiózisa Keletnek és Nyugatnak – írja Valeria Heuberger Bosznia-Hercego­vináról szóló tanulmányában.1

Könyvek, tanulmányok sora elemzi azóta a szörnyűséget, amit a média szobáinkba ömlesztett. A kezdeti értetlenséget és tanácstalanságot, sokszor az együttérzőbb néző számára is, talán meglepő módon, egyfajta fásultság váltotta fel. Ebbe a fásultságba azonban mindig keveredett egy adag frusztráltság is: az addig a ködös távolból mindenhatónak hitt ENSZ látható gyengesége, és főképp a nyugati demokráciák előkelő diplomatáinak láttán, akik – legalábbis a kezdeti időkben – nagyfokú naivitásról tettek tanúbizonyságot. Ez a naivság nem kis mértékben talán földrajzi, geopolitikai és az ezekkel szorosan össze­függő történelmi ismereteik hiányával (is) magyarázható.

Horst Haselsteiner, a térség kiemelkedő bécsi szakértője,2 a mostanában – általában jószándékú és jóképességű újságírók tollából – megjelenő, de sok esetben pontatlan és általánosító, éppen ezért félreértelmezhető elemzések konjunktúrájának időszakában jelentette meg ezt a 14 korábbi tanulmányát tartalmazó kötetet. Az 1970-től 1994-ig különböző folyóiratokban és gyűjtemé­nyes kötetekben megjelent írások ugyan Bosznia-Hercegovinát írják körül, felölelik azonban az Oszmán Birodalom hanyatlásával fellépő úgynevezett keleti kérdést, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia berkein belül a múlt század második felétől egyre égetőbb, úgynevezett délszláv kérdést, illetve a kezelésre tett erőfeszítéseket. Ez a két tényező, egymással kölcsönhatásban meghatározta, illetve mozgásban tartotta mind a Balkán Monarchiával határos területeit, mind pedig a nagyhatalmak, köztük természetszerűleg az Osztrák–Magyar Monarchia e térségben feléledt, vagy már régóta dédelgetett ambícióit.

Közjogi kérdések, az emancipációs igény, a modern nacionalizmus integráló–dezintegráló hatása, egyidejű kötő és szakító ereje, a reform-, illetve modernizációs törekvések strukturális területeken, stratégiai alapállások és gondolatok a Monarchia kül- és hadügyi reszortja részéről, a közvélemény szerepe és hatása, továbbá a parlamentek befolyása az államvezetés politikai döntéseire, valamint a föderalista rendezési elvre irányuló tervek állnak a munka középpontjában. Az időbeli határok ennek megfelelően, a szükségszerű vissza-, illetve kipillantásokkal az osztrák–magyar kiegyezés és a Monarchia felbomlása körül húzhatók meg.

A Habsburg-monarchia balkáni politikáját meghatározó és befolyásoló tényezők alapvetően négy problémakör köré csoportosíthatók: 1) A külpolitikai döntések mechanizmusa, a mindenkori hatalmi konstelláció függvényében; 2) Az Oszmán Birodalommal szemben elfoglalt álláspont; 3) Az Oroszországhoz fűződő viszony; 4) A gazdaságpolitikai érdekek, azok megítélése.

A mindenkori uralkodó által dominált, sőt olykor monopolizált külpolitika (hol katonai, hol civil színezettel) az Oszmán Birodalommal szemben kínosan ápolt státus quora támaszkodó – nem utolsósorban a cári Oroszországot ilymódon a Balkánról kirekesztő – álláspontot az 1876/78 évek eseményeinek (hercegovinai felkelés) tükrében egyre kevésbé tudta tartani. Az integráció és a intervenció közötti választóvonal egyre keskenyedett, ugyanakkor nőtt a szándék egy presztízsnövelő akcióra (okkupációra), ami a magát nagyhata­lomnak tartó – és azt másoktól is elváró – birodalomtól nem meglepő gondolat. Ez azonban egyben az európai hatalmak közötti rivalizálás lehetőségét is magában hordozta, és az amúgyis kényes délszláv kérdést is tovább feszítette. A vasút, a hajózás és kereskedelem formájában manifesztálódó gazdasági érdekek sem nevezhetők újkeletűeknek, ezek szintén egyfajta kontinuitást engednek felvillantani az Osztrák–Magyar Monarchia Balkán irányában folytatott politikájában.

Az elmúlt évek, évtizedek tapasztalatai nyomán Andrássy külügyminisz­terségével a már korábban is folytatott gyakorlat – a külügy és hadügy egymásra hangolása – fokozottan érvényesült. A tulajdonképpeni döntéshozó orgánummá a „Katonapolitikai Titkos Konferencia” lépett elő. Ennek tanács­kozásait, belső dinamikáját, hatásfokát Haselsteiner Diószegi István  és Arnold Suppan3 egymástól független tanulmányai összehasonlító elemzése alapján tárja elénk.

Különösen a hercegovinai felkelés körüli időkben kezdi magát az Andrássy által favorizált – Bismarckra emlékeztető – „a hatalom a jog felett jár” külpo­litikai elv kiforrni, ami ugyan minden irányba hűvösen elemző és mérlegelő reálpolitikát jelent, a hátteret azonban katonai eszközökkel biztosítja, amelyek akár a külpolitikai célok irányába is bevethetők. Andrássy az 1875. január végén tartott titkos tanácskozáson határozottan az aktív külpolitika irányában tette le a voksot: az adott szituációban a nem, vagy késve cselekvés elsősorban a dalmát tengerpartot sodorná veszélybe. A Szerbia és Montenegró által bekebelezett Bosznia és Hercegovina nemcsak a délnyugati határait veszélyeztetné a birodalomnak, hanem egyszer s mindenkorra a „beteg ember” szerepét is rákényszerítené arra. Ezt megelőzendő, az Osztrák–Magyar Monarchia hasonló esetekben lépjen fel „erővel és ésszel”, és használja ki a kínálkozó alkalmat. A nagyhatalmak utólagos egyetértésével és támogatásával kapcsolatban Andrássynak nem voltak kétségei.

Andrássy ugyanakkor elkötelezett híve volt a békén alapuló politikának, még akkor is, ha az abszolút prioritást élvező „Politik des Friedens” és az ebből adódó defenzív álláspont megvalósíthatósága, illetve fenntarthatósága pesszi­miz­mussal töltötték is el a reálpolitikust.

Mindezekkel párhuzamosan bizonyos – elsősorban katonai – körök már az ötvenes évektől fokozottan expanzív terjeszkedést szorgalmaztak a Balkán felé, különösen Bosznia és Hercegovina bekebelezése döngetett nyitott kapukat az uralkodó irányában is. Andrássy ezzel szemben, még mint magyar miniszterelnök, a Dívánnal való egyezkedést szorgalmazta, aminek eredménye­ként a Oszmán Birodalom a két érintett tartományt Szerbiának átengedve, a térségben stabilitást érne el, azonkívül az így megnövekedett (szerb) Fejedelemség a Monarchiának kötelezné el magát, nem pedig Oroszországnak. Külügyminiszterként (1871 novemberétől) azonban más szemszögből látva az eseményeket, maga is hajlott a két tartomány birodalomhoz csatolására. Haselsteiner – Diószegivel ellentétben, aki szerint Andrássy még az 1872 februári konferencián is változatlan hevességgel a megszállás ellen érvelt –, azt a nézetet képviseli, hogy Andrássy ebben az időben már az okkupációt tartotta kívánatosnak. Ez az álláspont később, főleg az 1875. januári tanácskozáson már konkrét formát ölt: csak a mikor és hogyan kérdése az eldöntendő. Ezek a kérdések azonban a „Kelet belső érlelődésétől függnek, tehát sem egy támadó hadművelet, sem pedig más beavatkozás az Oszmán Birodalom belső ügyeibe a Monarchia részéről nem jöhet szóba. A „belső érés” viszonylag tág fogalmát azonban meglehetősen behatárolta az a kitétel, miszerint: „amennyiben az Oszmán Birodalom a két tartományt saját erőből tartani nem tudná...”

A további modalitások kérdésében jelentkező véleménykülönbségek ellenére eldöntött tényként kezelt okkupáció azonban nem tagolódott be a Balkán-problematika tárgykörébe, elszigetelt kérdésként kezeltetett.

További jelentős adalék az Andrássy-féle béketervet, illetve a reformterve­zetet tárgyaló tanulmány. Andrássy a hercegovinai felkelés békés rendezését, illetve a két oszmán tartományban élő keresztény lakosság életfeltételeinek javítását akarta elérni. Az 1875. december 30-ra datált memorandum, amelyet a Monarchia nagykövete, Zichy Ferenc gróf 1876. január 31-én adott át Rasid pasának, és amit a nagyhatalmak is elfogadtak, sikerekkel kecsegtetett. Tartalmazott mind az oszmán államvezetés, mind pedig az érintettek számára javaslatokat, sőt a Monarchia érintett hatóságait4 is ellátta utasításokkal. Az Andrássy által megfogalmazott hármas cél5 a szinte minden érintett részéről megnyilvánuló ellenállás miatt megbukott, hogy a „fakultatív-annexiós”, kiváró-reagáló, az (Andrássy által fémjelzett) összpolitikába illeszkedő program mégiscsak egy katonai akciónak (az okkupációnak) adjon helyet.

Az okkupáció közvetlen előzményeit, az azt megelőző feszült várakozást Haselsteiner a „közvélemény”, a sajtóvisszhang elemző áttekintésén keresztül közelíti meg. A „közvélemény” fogalmának szociológiai, politológiai megfogal­mazásán túl képet kapunk a közvéleményt befolyásoló, sőt formáló, alakító tömegtájékoztatási eszközök akkori, bécsi sokszínűségéről, aminek alapján jogosan beszélhetünk egyfajta pluralizmusról. A kormánypolitikához lojális lapok, és az „alkotmányhű” ellenzéki sajtóorgánumok természetszerűleg más-más szempontból közelítettek a Berlini Kongresszushoz, egyetértettek azonban abban, még ha különböző felhangokkal is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia jogos, önvédelmi, de nem (csak) öncélú érdeke a keleti kérdés – most már nem odázható – önerőből történő rendezése, ami egyben Európa érdekeit is fedi.

Részben azonos módon és szándékkal tárták a lapok a Monarchia balkáni érdekeit is a közvélemény elé. Ezek az érdekek alapjában két fő csoportba oszthatók: a Monarchia önértelmezéséből, öndefiníciójából és a tudatosan ápolt ellenségképből fakadó indítékok. A megkapott mandátum már megosztotta a sajtót. A tényleges bevonulással szembeni pro, illetve kontra álláspontokon keresztül világosan kimutatható sokrétűség ellenére azonban a Monarchia sajtóorgánumaiban megnyilvánuló alaphangulat mégis az eufória és az optimizmus globális benyomását keltette. Ezek a kommentárokban felszínre szökő hangok azonban csak szerény és indirekt módon hatottak a külpolitikai döntésekre, illetve döntéshozókra, és az úgynevezett közvélemény is csak periferikus befolyást gyakorolt a uralkodó elitre.

Az 1878 késő nyarán megindult katonai megszállás, a nem várt ellenállás miatt, csak az év októberében fejeződött be. Az igazgatási és adminisztratív feladatok között kiemelt szerepet kapott az iskolaügyön keresztül manifesztá­lódó „civilizációs kultúrküldetés”. A pénzügyi és az ezzel szorosan összefüggő személyzeti kérdések tisztázásán túl, az alapvető szerkezeti és szervezeti alapállás eldöntése bizonyult hosszantartó és bonyolult folyamatnak: egyrészt eldöntendő, hogy a már meglévő, az oszmán időkben kialakult, kizárólag felekezeti alapon szerveződő oktatási struktúrát érdemesebb-e megreformálni és állami felügyelet alá helyezni, vagy a közép-európai normáknak megfelelő, a tartományok számára azonban új (és idegen), liberális és felekezetek feletti iskolarendszert bevezetni. Amennyiben ez utóbbi installálására kerülne sor, úgy a ciszlajtániai modellt, vagy az Eötvös által kidolgozott magyar modellt alkalmasabb-e ezen tartományok viszonyaira alkalmazni, és azt is kötelezően és kategorikusan, vagy választhatóan alternatív formában. A Trefort Ágoston által hangoztatott magyar álláspont az eddigi, vallási alapokon nyugvó iskolarendszert kívánta volna kiépíteni, a végső döntést meghozó Pénzügy­minisztérium viszont az „intrakonfessionális” iskolamodellt favorizálta, még­pedig „imperatív” jelleggel. A tervezet bevezetése azonban a nyolcvanas évek közepéig váratott magára.

Az energikus vezetés hiánya és az elsősorban a magyar országrészből kiinduló, a Függetlenségi Párt néhány reprezentánsa (Kossuth Ferenc, gróf Batthyány Tivadar) és bizonyos cseh vezetők által támogatott és táplált szerb propaganda a Monarchia tekintélyét 1908 elejére a mélypontra süllyesztette. A kényes helyzetet Haselsteiner, Moritz von Auffenbergnek, a vezérkari tisztiiskolák generál­inspektorának, a későbbi hadügyminiszternek két ellenőrző körútjáról készült beszámolója,6 illetve memoranduma alapján tárja elénk. Auffenberg a két tartomány helyzetének általános megítélésén túl egyértelműen kritizálja a bonyolult, többszörös áttételen keresztül történő igazgatást, ami így természetesen nem tud hatásosan működni, még annak ellenére sem, hogy az apparátus személyi összetétele jóképességű, lojális hivatalnokokból áll. Egyedül a mosztári kerületi elöljárót ostorozza arrogáns, pro-magyar magatartásáért, akinek a leváltását még második memorandumában is hangsúlyozza.

A két tartomány lakosságának magartásáról érdemes megjegyezni, hogy míg Auffenberg a katolikus horvát lakosság (nem meglepő) pozitív lojalitását, és az ortodox szerb lakosság negatív, elutasító magatartását kiemeli, addig a muzulmán lakosság mind az annexió előtt, mind pedig utána egykedvűségével tűnik fel számára. Auffenberg mind az annexió előtt, mind pedig azután a teljes közjogi betagolódásban látja az egyedüli megoldást – azonban a tartomá­nyoknak széleskörű autonómiát biztosítva.

A délszláv kérdéssel foglalkozó tanulmányok nagy része természetszerűleg a birodalom magyar részének szemszögéből (de nem szempontjából) vizsgálja az eseményeket. Az 1859-es katonai vereségek, az észak-itáliai veszteségek, az ezt követő presztízsvesztés hatására a Monarchia meginduló újjászervezése  felvetette egy lehetséges föderális, később dualista-föderális alapon szerveződő birodalom képét. A kiegyezést megelőző, azt előkészítő parlamenti csatározások (1865–66) hevében Haselsteiner szóhoz juttatja a szerb küldötteket, akik többségükben mind az alkotmányozás, mind pedig a kiegyezés hívei voltak. A véleménykülönbség az egyes kérdéseknek megállapított sorrendiség – lényegében a prioritás – körül nyilvánult meg. A szerb küldöttek álláspontja – és ez nem különbözött a többi nemzetiség álláspontjától – a minden nemzetiséget fenyegető magyar hegemónia megelőzésére irányult. Ennek megfelelően a betagozódás nem csak személyiségi jogokat biztosító szabadság­jogok alapján, hanem a nemzetiségek egészét érintő és megillető kollektív jogok biztosításával történne a Magyar Korona jogtartományába, illetve ezen keresztül a plurális-föderális alapon szerveződő dualista Monarchiába is. A magyarok ezzel szemben a kiegyezés által biztos nemzeti és nemzetközi alapokon nyugvó állam megteremtése  után, szilárd bázisról kiindulva kívánták a nemzetiségi kérdés bel- és külügyi vonatkozásait rendezni. Svetozar Miletic szerb küldött szerint a magyarok és a németek között létrejövő közjogi rendezés nemcsak magyar oldalról veszélyeztetné a  szlávokat, hanem mindkét oldal eltávolodna a szláv nemzetiségek álláspontjától. Az általa vázolt helyzet feltétlenül az – ugyan még nem létező, de a nemzeti lét feletti aggodalom által felélesztett – pánszlávizmus malmára hajtaná a vizet. A Miletic számára szóba jöhető alternatíva a magyar–német közjogi rendezés előtt megkötendő kiegyezés a Magyar Korona Országainak nemzetiségeivel. Ez nemcsak a belső rendezést segítené elő, hanem erősítené a magyarok tárgyalási pozícióit mind az ezt követő magyar–német tárgyalásokon, mind pedig a nemzetközi porondon, elsősorban a „pánszláv veszély” elhárítására.

A hatvanas évek szerb pozíciója kiindulópontjának a „Szerb Vajdaság és Temesi Bánság” 1860. decemberi feloszlatása és ismét Magyarország fennhatósága alá utalása tekinthető. Az annak nyomán I861-ben egybehívott Szerb Kongresszuson megfogalmazott, a szerb különstátuszt kívánó és hangsúlyozó álláspontok azonban eredménytelenek maradtak. A magyar liberálisok a Béccsel kialakuló párbeszédben egységes erőként kívántak fellépni, azonkívül tartottak a szerb példa nyomán várható „gátszakadás” lehetőségétől.

A nemzetiségekkel szemben elfoglalt magyar álláspont elméleti alapjait Eötvös József 1854-ben megjelent (állam)filozófiai műve, a „Der Einfluß der herrschenden Ideen des neunzehnten Jahrhunderts auf den Staat”, illetve az abban megfogalmazott „szabadság, egyenlőség, nemzetiség” liberális hármasa szolgáltatta. A biztonságot és szolidaritást biztosító egységes állam hordozója, a politikai nemzet  számára azonban kategorikus imperatívuszként fogalmazódik meg a(z egyik rész)nemzettel való identifikálódás tilalma. Az államnyelv pusztán gyakorlati meggondolások alapján választandó, és ez nem implikálhatja a nyelv hordozójának „államnemzet”-képzetét.

Ezek alapján rajzolódik ki a lényegében 1861-ben kidolgozott, de csak 1868-ban elfogadott nemzetiségi törvény két fő tétele: 1) A magyar politikai nemzet oszthatatlansága; 2) Az egységes Magyar Királyságban élő összes nemzetiségek személyiségi jogok alapján biztosított egyenjogúsága.

Az egy és oszthatatlan magyar állam tehát egyben a nemzetiségek garanciája is a hatalmas szomszédok esetleges hegemonikus törekvéseinek ellensúlyozá­sára, kivédésére. Az 1868-ban törvényerőre emelt doktrína – az alkotók, elsősorban Eötvös és Deák jóhiszeműsége ellenére – a következő évtizedek politikai gyakorlatában nem töltötte (nem tölthette) be a neki szánt szerepet. Az állammal való azonosulás nem kis mértékben függ az adott nemzetiség számára kínált önkiteljesedés lehetőségeitől, a többé-kevésbé kielégítőnek érezhető önmegvalósítástól. Amennyiben az nem következik be, úgy az erők a dezintegráció irányában fejtik ki hatásukat. Ebből a szempontból sem az osztrák–magyar, sem az azt követő horvát–magyar kiegyezés, sem pedig a nemzetiségi törvény a szerbek (és horvátok} számára nem tett eleget az elvárásoknak. A logikus következmény más lehetőségek keresése. A szerbek oldaláról jelentkező elégedetlenség egyik fokmérője lehet az 1900 és 1910 közötti népszámlálási statisztikák makro-, illetve néhány vonatkozásában mikroanalízise, ami a számok nyelvén bizonyítja a szerbek esetében tapasztalható csekély asszimilációs hajlamot a vizsgált időszakban.

A szarajevói merénylet magyar parlamenti visszhangja alapján kaphatunk képet az Osztrák–Magyar Monarchiát (és ezen belül Magyarországot) feszítő, 1918-ban aztán szétfeszítő problémákról, amik elsősorban a déli szláv területek megoldatlan kérdései felől fenyegették a birodalmat. Ilyen megoldatlan kérdésnek számított, az ellenzék szerint, például az a tény, hogy habár Bosznia és Hercegovina a Magyar Szent Korona jogán került a Monarchia fennhatósága alá, irányítása mégis Bécsből történt. Ez azonban az oppozíció számára nem kisebbíti a magyar kormány felelősségét, amely nem szorgalmazta az alapvető változásokat Boszniában. Az egyesült ellenzék és Tisza István miniszterelnök júliusi vitái alapján Haselsteiner annak a kérdésnek jár utána, hogy milyen motívumok alapján változtatta meg Tisza kezdeti (július 7-én kinyilvánított} véleményét – amikor is határozottan egy azonnali háborús lépés ellen nyilatkozott (és tette le a voksot a bécsi minisztertanácsi ülésen is) – oly módon, hogy július 14-én már ahhoz a többséghez tartozzon, amelyik a július 19-ei ultimátumot Szerbiának megküldte. Érdekes megjegyezni, hogy míg Tisza a kezdeti időkben a Szerbia elleni energikus fellépést sürgető ellenzék nyomásának ellenállt, majd annak ellenére, hogy Bécsben az ultimátum támogatói közé állt, még a későbbiekben is állta az ellenzék rohamát. Nyilvánvalóan nem akarta az ultimátum átadását megelőzve a nyilvánosságot a lépésről informálni. A szerző szerint, Tisza véleményének változásában egy sor tényező játszott szerepet, az elemzett parlamenti jegyzőkönyvek alapján (és a miniszterelnököt ismerve), ebben a sorban azonban az ellenzék heves reagálásának csak jelentéktelen szerepet tehet tulajdonítani.

A történet folytatása már ismert. Haselsteiner utolsó tanulmányában azonban nem a következményeket mutatja be, hanem lehetséges, de nem megvalósított alternatívaként a régióra vonatkozó két, föderatív alapokon nyugvó rendezési tervezetet ismertet. Az Adam Czartoryski párizsi emigrációja alatt kidolgozott, Tocqueville befolyását mutató, a Keleti-tengertől az Égei-tengerig terjedő konföderációs elképzelés szerb adaptációja, az Ilija Garasanin által kidolgozott, úgynevezett „nacertanije”-terv ugyan mutat föderatív elemeket, annak eldöntése azonban, hogy milyen arányban szerepelnek az elképzelésben egyéb – nagyszerb, talán jugoszláv, vagy akár délszláv – elemek, további elemzéseket kíván. A Karagyorgyevics Alexander számára készült privát, tájékoztató jellegű programtervezet, annak ellenére, hogy csak 1906-ban került nyomtatásban a nyilvánosság elé, keletkezésétől kezdve (1844) évtizedeken keresztül jelentősen befolyásolta a szerb politikát, mind a Monarchia, mind pedig a többi délszláv nép irányában.

1849. május 18-án ismét Czartoryski volt az, aki Párizsban akarta a magyarokat, románokat, délszlávokat és a nyugati szlávok képviselőit egy asztalhoz ültetni, és egy konföderatív rendezés alapján – ami a Habsburgokat kiszoríthatná a régióból – a megbékélést előmozdítani. Kossuth ellenállása, illetve a nyári harci események miatt azonban a próbálkozás értelmét vesztette.

Az emigráció több hasonló javaslata7 után Kossuth Lajos is előállt programtervezetével,8 ami a Habsburgokat és Romanovokat kirekesztő, tágan értelmezett konföderációs koncepció alapján, magában foglalta volna a nyugati szlávságot ugyanúgy, mint a balkáni népeket, amelyek azonban továbbra is az oszmán szuverenitás kötelékében maradtak volna. A Magyar Korona integritása irányában Kossuth hajthatatlan maradt: mind az összföderáció, mind pedig Magyarország esetében a személyiség elvének érvényesülését hangsúlyozta. A kísérletek a nem magyar érintettek csalódottsága miatt futottak zátonyra.

További sikertelen próbálkozások után ismét Kossuth állt elő 1862-ben egy érdekesnek ígérkező javaslattal. A „Duna-konföderáció” néven ismert tervezet a korábbi kossuthi elvekre épül. A konföderációs alapon szerveződő államszövetség számára világosan értelmezhető kompetenciákat határolt be, mind a „közös ügyek”,9 mind pedig a saját hatáskörben maradó belső igazgatás terén. A magyar állam, mint hegemoniális hatalom – integritása érdekében, annak ellenére, hogy egy szerb és horvát egyesülés lehetőségét nem zárta ki – számára a délmagyar Vajdaság (Bácska, Baranya) elcsatolása szóba sem jöhetett. Erdély közjogi hovatartozóságát egy későbbi népszavazás hivatott eldönteni. Haselsteiner a tervezet bemutatásán túl részletesen elemzi mind az előzményeket, mind a motívumokat, mind pedig a javaslat bukásának össze­tevőit.

Haris Silajdzic közelmúltból származó mondása, miszerint a Balkánnak több történelme van, mint amivel meg tudna birkózni, az utóbbi évek eseményeinek tükrében beigazolódni látszik. Ennek a „sok történelemnek” néhány mozzanatát Horst Haselsteiner könyve plasztikusan tárja elénk, és talán ezáltal teszi legalább azokat „legyőzhetővé”. .

 

Horst Haselsteiner: Bosnien-Hercegovina. Orientkrise und Südslavische Frage (Bosznia-Hercegovina. A keleti- és a délszláv kérdés) Böhlau Verlag, Wien–Köln–Weimar, 1996, 185 p.

 

Sipőcz László

1. Valeria Heuberger: Bosnien-Herzegowina und der Zerfall Jugoslaviens, in: Österreichische Osthefte, Jg. 36/1994, Heft 2, 265–277.

2. Horst Haselsteiner professzor a Bécsi Egyetem Kelet- és Délkelet-Európa-Kutató Intézetének vezetője.

3. Diószegi István: Andrássy und der von Herzegowina im Sommer des Jahres 1875; Suppan, Arnold: Außen- und militärpolitische Strategie Österreich–Ungarns vor Beginn des Bosnischen Aufstandes, mindkettő in: Medjunarodni naucni skop povodom 100-godisnijice ustanka u Bosni i Hercegovini, drugim balkanskim zemljama i istocnoj krizi 1875–1878. godine, I. kötet, Szarajevó 1977.

4. Dalmácia helytartója (Rodich), a zágrábi főparancsnok (Mollinary), a trebinjei alkonzul (Vercevich) és a mosztari konzul (Wassitsch).

5. Az Osztrák–Magyar Monarchia nagyhatalmi befolyásának érvényt szerezni és azt demonstrálni; a Törökországgal fennálló szerződéses viszonyt fenntartani; a balkáni keresztény népek szimpátiáját megszerezni, illetve biztosítani, és őket egy későbbi cél érdekében a Monarchia számára megnyerni.

6. Az első memorandum 1908. április 1-jén keletkezett, tehát még az újtörök felkelés és az annexió kérdésének aktualizálódása előtt, a második pedig 1909. január 19-én íródott, az annexió deklarálása után, de még a krízis megoldása előtt.

7. Többek között a román Ghica és Balcescu által kidolgozott „Egyesült Dunai Államok” víziója, illetve a Giuseppe Mazzini által alapított „Középeurópai Demokratikus Bizottság” munkásságára hivatkozik.

8. Exposé des principes de la future politique de la Hongrie, 1851. április 25-én.

9. Hadügy, külügy, gazdaság, pénzügy, vám, mértékegységek (súlyok), valamint a közlekedés.