Klió 1999/1.

8. évfolyam

A szlovák külpolitikai gondolkodás története

A tanulmánykötet a szlovák külpolitikai gondolkodás hagyományait kíséri nyomon a XIX. századtól napjainkig. A könyvet összeállító és kiadó cégnek, a Szlovák Külpolitikai Társaságnak az volt a szándéka, hogy „helyre tegye” a szlovák nacionalista történetírás megállapítását, amelyek szerint a szlovák államjogi törekvések Samo birodalmánál kezdődnek. E kötet azt bizonyítja, hogy szlovák külpolitikai törekvések a XIX. század előtt nem léteztek. Aki ennek ellenkezőjét akarja igazolni, az újromantikus mítoszköltészetet teremt, vagy pedig aktuálpolitikai megfontolásokból meghamisítja a történelmet.

Csak a modern szlovák történelem időszakában jelennek meg azok a kísérletek, amelyek külpolitikai kitekintéseket és koncepciókat céloznak meg. A XIX. században, és még a XX. század elején is inkább csak személyiségeket találhatunk, akik a külpolitikai mérlegelések és koncepciókészítés munkáját magukra vállalják. Mindenekelőtt a közép-európai kisállamiság tényéből indulnak ki, és feldolgozzák az adott időszak politikai törekvéseit is. Ezek között megtalálható a nemzetállami kulturális, nyelvi és politikai emancipáció eszméje, az államok fölötti formációkba való betagolódás, a XX. század elejétől pedig a nemzeti önrendelkezés elvének középpontba állítása, a nemzetállamok létrehozásának joga.

A szlovák külpolitikai gondolkodás irányvonala és személyiségei is figyelembe vették az adott korszakok politikai lehetőségeit, a nagyhatalmi törekvéseket és azokat az uralkodó eszméket, amelyek az államok, a nemzetek, a közösségek szervezésének módozatait taglalták. A szlovák nemzet objektív helyzete a térségben olyan volt, hogy (még néhány kis nemzettel együtt) a legtovább kellett harcolnia más csoportok, nemzetek szupremációjával szemben azért, hogy saját politikája érvényesülhessen.

A saját külpolitika önálló államhoz és nemzetközi jogi szubjektumhoz is kapcsolódik, így a szlovák nemzet ténylegesen önálló külpolitikát csak az állami önállóság 1993 utáni elnyerésével valósíthatott meg. Ennek ellenére szlovák külpolitikai koncepciók, külpolitikai irányvonalak és az ezeket megalkotó és megvalósító személyiségek már az önálló államiság elnyerése előtti évtizedekben is születtek. Ilyen személyiségek voltak a kötetben több tanulmányban említett Milan Rastislav Štefánik és Milan Hodža. Mindketten nagy formátumú politikusok voltak, akik számos diplomáciai feladatot is elláttak, és akik a szlovák külpolitika megteremtőinek számítanak.

Annak ellenére, hogy mindkét politikus már 1918 előtt tevékenykedett, korábban nem létezett önálló szlovák külpolitika. Mindketten hozzájárultak viszont ahhoz, hogy létrejöhessen az önálló Csehszlovákia. Az első Csehszlovák Köztársaság már olyan környezetet biztosított, amely lehetővé tette a szlovák politikai elitnek a külpolitikában való részvételt. A szlovákok csehszlovák diplomatákká váltak, és kinevelődtek a karrierdiplomaták is, akik Párizsban végezték el a diplomataképzőt. Annak ellenére, hogy e szlovákok egy iskolában szerezték ismereteiket, eltérő politikai és külpolitikai irányultságúakká váltak: csehszlovakistákká, néppártiakká, autonomistákká. Ráadásul 1945 után szinte mind emigrációba kényszerültek.

Az egyik legjelesebb szlovák diplomata Štefan Osuský volt, aki szlovák részről aláírta a trianoni békeszerződést (és a szemtanúk szerint az egyetlen volt, aki az aláírás közben boldogan mosolygott). Ő évekig Csehszlovákia franciaországi nagyköveteként működött, és a Népszövetségben is magas funkciókat látott el.

A kötetben szereplő tanulmányok több olyan általános kérdést vetnek fel, amelyek befolyásolják a szlovák külpolitikai gondolkodás jellegét. Az egyik az, hogy a szlovák történetírás komoly problémákkal küzd akkor, amikor meg kell határoznia, hogy kit tekint szlovák személyiségnek (hiszen például T. G. Masaryk csehszlovák elnök és fia, Jan Masaryk is szlováknak vallotta magát). A másik megoldandó kérdés, hogy van-e, lehet-e önálló külpolitikája egy olyan kis országnak, államnak, amely mindig a nagyhatalmak (vagy a nagyobb hatalmak) csatlósa volt? A harmadik, hogy milyen eredménnyel jártak azok a kísérletek, amelyek megpróbálták ezt a csatlósi helyzetet lazítani, ettől elszakadni.

A szlovák külpolitikai gondolkodás eddig egy nagy külpolitikai koncepciót (Hodža közép-európai föderalizációs elképzelését) és több olyan nagy külpolitikai személyiséget mondhat magáénak, akiknek az életét, diplomáciai és politikai munkásságát a szlovák történetírásnak és politológiának még fel kell dolgoznia. Ők azok, akik felismerték, hogy a szlovák külpolitikának a közép-európai térséget és az összeurópai térséget kell figyelembe vennie, amikor saját külpolitikai koncepcióját megkísérli megalkotni. (Ezt azok a szlovák nacionalisták, akik 1993 óta meghatározták a szlovák külpolitikai koncepciókat és a külpolitikai gondolkodást, oly mértékben abszolutizálták, hogy Szlovákiát az európai események középpontjának tekintették, s erre hibás külpolitikai elképzeléseket alapoztak.)

Mindennek ellenére a szlovák kérdés, azaz a szlovák nemzeti emancipáció bonyolult problémát jelentett nemcsak a szlovákok számára, hanem azok számára is, akik fölötte szupremációt gyakoroltak. L’ubomír Lipták szlovák történész szerint ugyanis ez a geopolitikai térség öt faktorral rendelkezett: az egyiket a szlovákok Szlovákián belüli helyzete és az azon belüli interetnikus viszonyok alkották; a másodikat a szlovákok helyzete a történelmi Magyarországon, amelyet akkor még a saját hazájuknak éreztek, bár az nem volt hozzájuk kedves; a harmadik faktort a történelmi Magyarország Monarchián belüli helyzete jelentette; a negyediket az Osztrák–Magyar Monarchia Európán belüli helyzete, civilizációs, kulturális és geopolitikai kettőssége; a szlovák kérdés ötödik faktorát pedig Európának a világban elfoglalt helye képezte. Ezeket a faktorokat kellett és kell figyelembe vennie a jó szlovák külpolitikai koncepcióknak ahhoz, hogy Szlovákia haladási irányát helyesen határozzák meg. Ez a történelmi átalakulások azon vonala, amelyen a szlovák külpolitikai koncepcióknak is haladniuk kell, és amelyen a kötet tanulmányait összeállítók is haladtak.

Az első tanulmány (szerzője D. Škvarna) a XIX. század első felének szlovák politikájával foglalkozik. Ez az az időszak, amikor a szlovák politika alapjai, a történelmi Magyarország birodalmi politikájának keretein belül, annak árnyékában megteremtődnek. Ebben az időszakban a környezet a szlovák kérdést még nem tartotta természetes problémának. Szlovákia nem létezett, a magyarosítás pedig kezdett fölerősödni. A szlovákok nemzeti jogainak védelme, ennek igénye csak kis (főként evangélikus) értelmiségi csoportokban fogalmazódott meg, és a politikai hatalom ellenszenvét irodalmi és nyelvi alkotásokkal kompenzálták. E csoportok a szlovák kérdés lényegét illetően eltérő nézeteket vallottak. Egyesek a szlovákokat a történelmi magyarság egészében létező sajátos etnikumnak, mások a csehszlovák törzs tagjának, megint mások önálló nemzeti sajátosságokkal rendelkező csoportnak tekintették. E csoportokon belül a fordulatot az 1840-es évek hozták, amikor a štúri generáció megalkotta az önálló szlovák irodalmi nyelvet.

Európa félt Oroszországtól, annak terjeszkedésétől, így a birodalmon belüli pánszlávizmust is rossz szemmel nézte. A magyarok és a németek a szlávok összefogásának politikai, irodalmi-kulturális megfogalmazásait és az erre irányuló gyakorlati politikai cselekvést (mint a prágai Szláv Kongresszust) is határozottan visszautasították. Ezen eszmének és elvnek a megfogalmazója Ján Kollár volt, aki egyúttal szellemi szinten relativizálta, és így végső soron megkérdőjelezte a történelmi Magyarországot mint államot. Ez lehetőséget adott a magyaron kívüli más nemzetek sajátosságainak és jogainak védelmére. Főként evangélikusok fogalmazzák meg a nemzetek szabadságának és jogainak eszméjét, és 1848-ra megszületett a radikális össz-szláv gondolat is. Az akkori Szláv Kongresszuson L’udovít Štúr felvetette a Habsburg Birodalom föderalizálásának politikai gondolatát is.

Az akkori európai világ a szlávokat az orosz birodalom terjeszkedését elősegítő előőrsként, negatívan szemlélte. E véleményüket először a franciák változtatták meg, amikor a lengyel emigráns Czartoryski herceg diplomáciája eredményeként elérte azt, hogy – az oroszokkal és a Habsburgokkal szemben – elfogadják a közép-európai szlávok lengyel vezetéssel való egyesítésének gondolatát. E gondolat értelmében létrejött volna egy szabad szláv föderáció a lengyelek vezetésével. Ebben a tervezetben fogalmazódott meg először a szlovák autonómia.

Egy másik elképzelés, amely a XVIII. század végén formálódott ki, a magyarországi jakobinusok elképzelése volt (mozgalmukban szlovákok is részt vettek). Ez az egész országot föderalizálta volna, nemzeti provinciákkal, amelyek között szerepelt a szlovákok nemzeti provinciája is.

Az 1830-as években a selmecbányai M. Šuhajda professzor németül írt munkájában megfogalmazta a történelmi Magyarország föderalizálásának igényét. Ez azt jelenti, hogy a XIX. század 30-as, 40-es éveiben a szlovák politikai gondolkodásnak már szerves részét jelentette a föderalizmus koncepciója. 1840-ben a fiatal Štúrék megfogalmaztak egy olyan petíciót, amit az uralkodónak szántak, és amelyben Szlovákia autonóm helyzetét követelték, de amelyet végül nem küldtek el az udvarhoz. A föderalisztikus elv az ausztroszlávizmus koncepciójában is megjelent. Ez mindenekelőtt a csehek és a horvátok elképzelése volt. Céljuk szerint a birodalom föderalizálásával kívántak volna védekezni a (russzofil) pánszlávizmussal, a pángermanizmussal és a pánhungarizmussal szemben.

Ezek az elvek nyíltan jelentkeztek az 1848-as évben. Ekkor az egyes nacionalizmusok eltérő nézetei és érdekei felszínre kerültek, közöttük a kis nemzetekéi is. A szlovák politikai gondolkodás szempontjából új fejezetet jelentett az, hogy a szlovák kérdés is nyíltan felszínre tört, és a továbbiakban már nem csupán titkos megfontolások és semmire sem kötelező tervek részeként jelentkezett.

A szlovák fél két úton igyekezett saját ambícióit érvényesíteni: a történelmi magyar állam föderalizációját követelte, és azon belül Szlovákia autonómiájáért állt ki. Ennek elérése érdekében (mint a szláv politikusok nagy része) a dinasztia oldalára állt. Ezen az úton vált a szlovák kérdés első ízben tényleges problémává, a politikai megfontolások igazi tárgyává, és bekerült a közép-európai kérdés összetevői közé.

Ebben az időszakban kezdték el tervezni Szlovákia területének körülhatárolását. Ezzel együtt új jelenség került a politikai gondolkodásba, a kisebbségek helyzetének és jogainak kérdése. Az osztrák félelmek miatt azonban ebből csupán annyi maradt, hogy a legalsó szinten, a közéletben és az iskoláztatásban bevezették az anyanyelv használatának jogát. Az osztrák politika megijedt a demokrácia gyors kiszélesedésétől, a plebejus rétegek gyors emancipációjától, és csupán a minimális programot valósította meg. Szlovákia és a szlovákok kérdése így megint marginális helyzetbe került. Folytatódott a szlovák társadalom deformálódása, ami még az 1848 előtti időszakban kezdődött. Korlátozták ugyanis a vagyonos és privilegizált rétegeknek a szlovák szellemi körbe való tényleges integrációját. Ezért a szlovák nemzeti elveket és értékeket a plebejus rétegek hordozták csupán, aminek köszönhetően megerősödött az a várakozás, amely a felszabadulás reményét az össz-szláv, illetve az orosz szellemi és politikai egészhez való integrációban látta.

A második tanulmány, amely a dualizmus kori szlovák politikai elképzeléseket taglalja, hangsúlyozza a magyarosítás erősödését, és azt, hogy emiatt a szlovák politikai program megvalósításához a segítséget egyre inkább nemcsak a történelmi Magyarországon, hanem a Monarchián kívül keresték. A külföld felé fordultak azért, hogy saját nemzeti céljaik megvalósításához támogatókat szerezzenek. Ezek a szándékok megjelentek az 1848 utáni szlovák sajtóban is. Támogatást elsősorban az orosz cári birodalomban kerestek, de próbálkoztak a lengyelekkel is. A legelfogadhatóbbnak és a legreálisabbnak azonban a cseh segítség és támogatás mutatkozott.

A dualizmus korában a szlovák politikai gondolkodás két táborra szakadt. A konzervatív szlovák politikai gondolkodók (a Matica slovenská köre), russzofil alapon az orosz cár segítségét várta; az új szlovák iskola hívei, a fiatalok pedig a cseh–szlovák kölcsönösség elve alapján a csehekkel való szoros összefogásban látták a megoldást. A sajtó a szlovák közvéleményt fokozatosan szembefordította a németekkel, mert érzékelték, hogy a német politika támogatja a magyarok asszimilációs, elnyomó politikáját.

Az orosz orientáció mellett többen próbálkoztak a francia szimpátia megszerzésével is, amiben a csehek segítettek a szlovákoknak. Így míg a szlovák kultúra a XIX. század első felében szorosan kapcsolódott a német evangélikus és katolikus egyetemekhez és műveltséghez, addig a XIX. század második felében a német nemzetállami törekvések és a magyarokat segítő német politika miatt (és T. G. Masaryk hatására) átpártolt a franciákhoz és az angolokhoz. A konzervatív szlovák központ továbbra is russzofil irányultságú maradt. Így tehát a szlovák külpolitikai orientáció differenciálódott. Három irányzat vált érzékelhetővé: a katolikus népi mozgalom, a cseh–szlovakisták és a szociáldemokraták. Az első világháború időszakára a legfelkészültebbek a cseh–szlovák államiság hívei lettek.

Ebben az időszakban jelentkezett a szlovákok legkiemelkedőbb politikai gondolkodója és politikusa, Milan Hodža, aki sajátos szlovák külpolitikai koncepciót dolgozott ki: alapkiindulása a magyarellenesség és a Habsburg-pártiság volt. Ezen az alapon próbálkozott a Monarchia föderalizálásával, és ezáltal (az oroszokkal és a németekkel szemben) a Monarchia megerősítésével.

A szlovák konzervatívok a pánszlávizmus alapján, és a Národné Noviny című lap segítségével hirdették a szlávok keleti központú összefogását, de eszméik csődöt mondtak, amikor a balkáni háborúkban kiderült, hogy a délszláv nemzetek egymás ellen harcolnak.

A harmadik tanulmány témája az említett Milan Hodža belvederi politikájának elemzése. Hodža, aki Budapesten tanult, és a századfordulón jól ismerte a magyar viszonyokat, a Monarchia föderalizálása és ennek révén megerősítése programját tűzte ki célul. Ehhez megpróbálta megnyerni Ferenc Ferdinándot is, aki érdeklődött Hodža elképzelései iránt. Ez a terve azonban a trónörökös ultrakonzervatív és autokratikus szándékain hajótörést szenvedett. Ekkoriban, éppen a háború előestéjén született meg Hodžában a gondolat, hogy ha a Monarchia demokratikus föderalizálása lehetetlen, akkor nemzetállamokra fog szakadni. Ezt nem tartotta megfelelő fejlődési iránynak, és azonnal azon kezdett el gondolkodni, hogyan lehet a kis nemzetállamokat föderációba összefogni. Előre látta azt, hogy a nagyhatalmak nem tekintik majd partnereknek a kis nemzetállamokat, ezért egy nagyobb egységet kell létrehozni, amely a nagyhatalmaknak politikai partnere lehet. Hodža ugyanis nagyon tartott attól a biztonsági vákuumtól, amibe e kis államok belekerülnek.

Milan Hodža azon szerencsés politikai gondolkodók közé tartozott, akiknek megadatott, hogy a gyakorlati politikában is kipróbálják koncepcióikat. Vezető politikusként részt vett az első Csehszlovák Köztársaság létrehozásában és annak politikai irányításában is, de legnagyobb művét, a közép-európai kis államok föderációját nem tudta a gyakorlatban megvalósítani.

Hodža politikusi történetét és művének visszhangtalanságát a kötetben több tanulmány is taglalja. Például az is, amely arról szól, hogy Hodža a szlovák politológia és geopolitika megalapozója, hiszen ő az, aki a legátfogóbban, legmélyebben és legalaposabban gondolta át a szlovák politika helyzetét, múltját, jelenét és jövőbeli feladatait. Ő az, aki e szerepre tudatosan is készült, és elméletileg is megalapozta tudását. A századfordulón megállapította, hogy a szlovák politikának egyik legnagyobb hibája, hogy a hangulatok és a pillanatnyi benyomások határozzák meg, ahelyett, hogy felkészült, megalapozott koncepciókkal élnének.

Őmaga intenzíven foglalkozott a politika tudományával, és egész életművével megalapozta a szlovák politikatudományt. Ehhez sok forrásból merített, tanulmányozta a vezető magyar politikusok (Kossuth, Deák, Széchenyi) műveit is. Azon kevés korabeli szlovák politikusok egyike volt, akik a demokratikusan gondolkodó magyarokkal keresték a kapcsolatokat.

Mindig párhuzamos politikai forgatókönyvekkel dolgozott Szlovákia helyzetének megoldását illetően, sok szlovák politikus ezen alternatív gondolkodása miatt opportunizmussal vádolta. E gondolkodásmóddal ő volt az első, aki kitört a provinciális nézőpontból, és a szlovák problémát annak egész szélességében tekintette, az európai helyzet keretében. Foglalkozott geopolitikával is, és ennek segítségével, valamint a gyakorlati és diplomáciai tevékenysége esszenciájaként hozta létre a közép-európai nemzetek együttműködésének szükségességét indokoló és előterjesztő koncepcióját a Duna-menti konföderációról. Mint vezető és gyakorló politikus, ismertette a centrális korridorra vonatkozó elképzelését, amely Közép-Európa rendezésének középpontja kívánt lenni. Neki köszönhetően ébredtek rá a szlovákok saját geopolitikai jelentőségükre.

Visszautasított minden olyan tervet, amely a térségnek a németek vagy az oroszok általi szervezésére vonatkozott, és elutasította a Páneurópa-tervezetet és mozgalmat is, mert szerinte a reális lehetőségeknél nagyobbat markol, hiszen Európa keleti és nyugati fele között túl nagyok a különbségek.

A Coudenhove–Kalergi-féle Páneurópa-tervnek és mozgalomnak Csehszlovákiában nagy volt a visszhangja, és e mozgalom széles körben terjedt Szlovákiában is. Szlovákiai térhódításával a kötetben két tanulmány is foglalkozik. Az egyik megállapítja, hogy ennek okai között található az a szlovák kulturális és politikai felvirágzás, ami az 1918 utáni Csehszlovák állam létrejöttével indult meg. Emellett megállapítja, hogy ez a föderalizációs terv nem az egyetlen volt ebben az időszakban, mert számos politikai gondolkodó érzékelte azt az űrt, amit a Monarchia felbomlása okozott Európa közepén (közéjük tartozott a szlovák Milan Hodža is). Az európai föderalizációs terveket illetően a szlovák politikai gondolkodók gyakran (a csehszlovák külpolitikát meghatározó) E. Benešsel sem értettek egyet, mert a szlovák liberális politikai gondolkodás soha nem volt izolacionista, szeparatista vagy dezintegráló, hanem ellenkezőleg, Szlovákia önrendelkezési törekvéseit folyamatosan összekapcsolta az aktuális demokratikus alapú integrációs tervekkel és lehetőségekkel.

A kötetben egy tanulmány (Dušan Kováč írása) foglalkozik a másik fontos szlovák külpolitikussal és gondolkodóval, Milan Rastislav Štefánikkal, aki tevékenyen részt vett az első világháború idején abban a politikai propagandában, amely az önálló Csehszlovákia létrehozásának indokait terjesztette a nyugati hatalmak közvéleményének és politikusainak körében. Štefánik francia állampolgárként, francia katonatisztként és T. G. Masaryk híveként vett részt ebben a tevékenységben. Rendkívül kiterjedt ismeretségi és befolyási körrel rendelkezett, amit maradéktalanul ki is használt célja eléréséhez. Masarykot ő vezette be az amerikai, az angol és a francia politikai elit köreibe, és ő volt az, aki katonaként létrehozta az önálló Csehszlovákiához szükséges hadsereget az Oroszországban maradt cseh és szlovák hadifoglyokból. Štefánik híve volt Masaryk eszméinek, politikai terveinek és annak, hogy a szlovákok a csehekkel közös államban mentsék meg és újítsák meg saját nemzeti létüket. 1919-es haláláig ő volt a legtevékenyebb szlovák politikus és gondolkodó.

Néhány tanulmány, számbavéve a szlovák külpolitikai gondolkodás személyiségeit és irányvonalait, megemlíti, hogy Csehszlovákia létrehozásának tervén kívül milyen egyéb tervezetek születtek, amelyek a szlovák kérdés megoldását célozták. Így megtudhatjuk, hogy a Monarchia föderalizálása és Csehszlovákia létrehozása mellett tervezték még az oroszokkal és a lengyelekkel való föderációt. Mindenki számára világos volt ugyanis, hogy Szlovákia önálló államként nem tud létezni, ezért keresték azokat a lehetőségeket, amelyek biztosíthatták volna a szlovák nemzeti lét új állami kereteit. Az első világháború négy éve alatt többféle terv született, s közöttük, igen rövid ideig és nem meggyőző támogatással szerepelt a magyarokkal való együttmaradás, az ország föderalizálásának előfeltételével.

Az önálló, állami szlovák külpolitika gyakorlati szinten 1939 és 1945 között valósult meg első ízben. Ez a szlovák külpolitika új szintjét jelentette, mivel Szlovákia önálló nemzetközi jogi szubjektummá vált. Önálló külügyminiszterrel, külügyminisztériummal, külképviseletekkel rendelkezett, de ténylegesen nem volt politikailag önálló, a hitleri Németország bábállamaként működött. Ezt az önálló szlovák külpolitikát meghatározta, hogy a harmadik birodalom szatellit államaként jött létre, és egyezményben határozták meg, hogy meddig terjedhet a szlovák külpolitika. Ezeket a kereteket ugyan megpróbálták átlépni, de sikertelenül. E külpolitikát tehát a német érdekek, a bécsi döntések és a harmadik birodalomhoz való tartozás határolta be. Így mindenfajta kiugrási kísérlet vagy másfajta külpolitikai irányvonallal való próbálkozás politikai jellegű megtorlást vont maga után. A németek ilyen mértékű kiszolgálását a Vatikán sem nézte jó szemmel, annak ellenére, hogy az ország magát a katolikus kereszténység védőjének kiáltotta ki. A szlovák katolikus papság, nagyrészt elkötelezetten kivette részét e hatalom fenntartásából.

A második világháború vége és a kommunista hatalomátvétel időszaka között eltelt néhány évben (1945–1948) az önálló szlovák külpolitikai gondolkodást behatárolta az, hogy E. Beneš nyitott a Szovjetunió felé, és hogy a moszkvai kommunista emigráció, orosz támogatással, feltartóztathatatlanul tört a politikai hatalom megszerzésére. Ebben az időszakban a keleti orientáció hangsúlyos helyet kapott a külpolitikai tervekben, és rövid időre felmerült annak lehetősége is, hogy Szlovákia (Kárpátaljához hasonlóan) a Szovjetunió egyik tagköztársasága legyen.

A tanulmánykötet írásaiból világossá válik, hogy a szlovák politikai gondolkodás irányait, központi témáit jelentős mértékben meghatározták a szlovák emigránsok, az emigrációs körök. A csehszlovák állam létrehozását 1918-ban szlovák részről főként az amerikai szlovák emigráció készítette elő, míg az 1945-ös megújításban, a londoni emigránsokkal szemben, a moszkvai (kommunista) szlovák emigráció játszotta a fontosabb szerepet. Az 1945 és 1948 között végbement kommunista hatalomátvétel után újabb szlovák emigrációs körök jöttek létre (Észak-Amerikában, Dél-Amerikában, Kanadában), amelyek jelentős részben az autonomista, konzervatív, katolikus nemzeti-nacionalista szellemi és politikai elitből toborzódtak. Ez az emigráció részese volt az 1993-as önálló szlovák államiság ideológiai előkészítésének.

A szlovák külpolitikai koncepciókra és gondolkodásra visszatekintők hangoztatják: Szlovákia egyik legjellemzőbb hiányossága éppen az, hogy gondolkodói és politikusai nem szenteltek kellő figyelmet a nemzetközi kérdéseknek és a külpolitikának. Általában (nagyrészt érthető okokból) saját magukkal voltak elfoglalva, saját belső problémáikkal foglalkoztak. Ameny-nyiben egyáltalán foglalkoztak valamivel a saját határaikon kívül, az Magyarország, a magyar politika és külpolitika volt. Ez azonban kevés volt ahhoz, hogy a szlovák politikai gondolkodás felkészüljön arra, amikor önálló szlovák külpolitikát kell majd folytatnia. Ezért maradt az elmúlt néhány évben Szlovákia a külföldtől viszonylag izolált ország. Ez olyan súlyos hiányosság, aminek a felszámolásához még nagyon kemény szellemi és konkrét külpolitikai munka szükségeltetik.

Michal Barnovský, Ján Čarnogurský, Juraj Fabian, Bohumila Ferenčuhová, Ivan Kamenec, Dušan Kováč, Eduard Kukan, Milan Nič, Miroslav Pekník, Zuzana Poláčková, Dušan Škvarna: Línie a osobnosti Zahraničnopolitického myslenia na Slovensku v 19. a 20. storočí (A külpolitikai gondolkodás vonalai és személyiségei Szlovákiában a XIX. és XX. században). SFPA, Bratislava, 1996. 115 p.

Hamberger Judit