Klió 1999/1.

8. évfolyam

Róma falai

Az utóbbi években az archaikus Rómára vonatkozó ismereteink jelentősen kibővültek. Ez többek között az újonnan feltárt régészeti leleteknek köszönhető, amelyeket időről időre összefoglaló művekben adnak ki. A legfrissebb kiadások egyike R. Ross Holloway: The Archaeology of Early Rome and Latium című könyve (1994), amelynek tartalomjegyzékében többek között a következő fejezetek találhatók: A Forum és az Esquilinus sírkövei, Kunyhók és házak, A Sant’Omobono szentély, A Lapis Niger és az archaikus Forum, A falak, Osteria dell’Osa, Castel di Decima, Acqua Acetosa, Laurentina, Ficana, Crustumerium, Lavinium, Satricum és Praeneste. Mi ezek alapján Róma falait választottuk ki ismertetésre, mint a nagyközönség érdeklődésére számot tartó anyagot, hiszen a Rómába vasúton érkezők számára a Termini pályaudvarra érve az első látvány az ókori városfal egyik impozáns részlete.

Kr. e. 211-ben az Itáliában harcoló és hét éven át le nem győzött Hannibál ellovagolt Róma falaihoz és óvatosan megszemlélte azokat. De csakúgy, mint a német hadsereg előretolt hadoszlopai, amelyek 1941. novemberében Moszkva elővárosaihoz érve meghátráltak, Hannibál is visszavonult, hogy soha többé ne lássa Rómát. Mit láthatott Hannibál? – kérdezhetnénk. A köztársaság kori Róma falainak két lenyűgöző szakasza még ma is megszemlélhető. Az első megmaradt szakasz a római Termini pályaudvar bejárata mellett van, 94 m hosszú, enyhén kanyarodik a Quirinalis csúcsa felé, ahol becsatlakozik az ottani erődítményekbe. 17 téglasor őrződött meg a Grotta Oscura tufából, kb. tíz méter magas. A fal kb. 4 m vastag. Még így, elkülönülten is lenyűgöző, ráadásul ez csak egy része volt egy korábbi, sokkal nagyobb és összetettebb védműnek. Amint H. Riemann (elméletben) rekonstruálta, a fal 40 római láb (kb. 12 m) magas volt, belső oldaláról egy földhalom támasztotta, az agger, míg külső oldalán egy sáncárok vagy fossa volt, amely elérte az 55 római láb (kb. 16 m) mélységet. A támfal (az agger belső lejtője mentén) is részben megőrződött. A fossa, amint a különböző pontokon végzett kutatások megmutatták, kiterjedt végig az Esquilinus fennsíkján, a Porta Esquilinatól a Porta Nomentanáig, majdnem 1,5 km hosszúságban.

Ez a védmű – sáncárok és földhalom együttese – ősi típus, csakúgy, mint Ardea, Decima, Acqua Acetosa, Laurentina és Gabii védművei. Ez a rendszer jól volt alkalmazható a Kr. e. 400-as évek utáni támadások, ostromok ellen, még akkor is, ha 400 után különböző gépek alkalmazása forradalmasította a várostrom hadművészetét. Ekkor a védekezés két részből állt: egyrészt a faltörő kosokat és ostromtornyokat kellett távol tartani a falaktól, másrészt a kőhajítógépek bombázása ellen magas védműveket kellett építeni, hogy védjék a bentlevőket. A fossa az előbbi, az agger az utóbbi feladatot látta el. Semmi primitív vagy elavult nincs az Esquilinus védműveiben.

A későbbi birodalmi védművek, amelyeket eredetileg Aurelianus császár (Kr. u. 270–275) építtetett a barbár támadások ellen, cementtel vakolt téglából készültek. Az ennél korábbi falak Servius Tullius király nevét viselik. Az amerikai tudós, Tenney Frank kérdőjelezte meg először bizonyítékok alapján, hogy valóban Servius király építtette volna a falakat. Megvizsgálta azokat, és megállapította, hogy az esquilinusi falak, néhány kőkockát kivéve Grotta Oscura tufából készültek, amelyet a Veii közelében levő bányákból hoztak, így valószínűtlen, hogy Veii elfoglalása előtt (396) a rómaiak olyan mennyiségben hozzáférhettek volna ehhez az anyaghoz, hogy az egész esquilinusi falat felépíthessék. Ebből következik, hogy a falak legkorábban a Kr. e. IV. században épülhettek.

A másik bizonyítékot az esquilinusi agger datálásában találhatjuk meg. A fal egyes kőkockáin a kőbányára utaló bevésések vannak. Saflund listába vesz több mint száz ilyen bevésésű kőkockát, s megjegyzi, hogy további 140 kőkockán láttak korábban ilyen jeleket, de azok 1930-ra, az ő vizsgálatai idejére olvashatatlanok lettek, vagy teljesen lekoptak. 18 különféle jel látható. A római C-t kivéve, amely görbe, az összes jelzés szögletes, még a görög pí is megtalálható, és azt a kőbányát vagy kőbánya-együttest jelzik, ahonnan bányászták. A látható jelek mind a belső, az agger által elrejtett oldalon megtalálhatók. A Termini pályaudvar melletti szakaszon, ahol a konstrukció a legjobban megszemlélhető, nyilvánvaló, hogy van egy illesztési vonal, amely mentén a téglasor nincs bekötve cementtel. Ez bizonyára a kivitelező csoportok közötti határvonalat jelöli. A kőbányajelzések függetlenek az ilyen illesztési vonalaktól. Ebből következik, hogy a különböző csoportok vagy egységek közös építőanyagot használtak. Ezeknek a kőbányajelzéseknek a kronologikus értéke – már amennyire be tudják határolni, hogy a 387 utáni melyik időszakra vonatkoznak – elég csekély, bár más hasonló falaknál és más bányajelzéseknél, pl. Rhegium és Bolsena falainak kőkockáinál a jelek a III. századra inkább jellemzőek, mint a IV-re, de a korábbi időszakot sem lehet kizárni. Egyéb Grotta Oscura kőkockák, amelyeket másutt találtak Rómában ilyen bányajelzésekkel, általánosságban újrafelhasznált (bontott) darabok. De egy esetben, a Basilica Aemilia alapköveinél (amely a Forumon van) 3 azonos típusú bányajelzést találtak, mint a serviusi falaknál. A basilica ezen része, Tenney Frank szerint, a 179-es építkezés idején készült.

A bányajelzések elvezetnek minket a falvédművek második nagy, fennmaradt szakaszához, az Aventinus déli oldalára. Két falszakasz van itt, az egyik 42 m, a másik 43 m hosszú. Ezek magassága 12 és 14 kőkockasor, az anyaga Grotta Oscura tufa. Az egyes kockák kiterjedése 50–60 cm körül van, ez hozzámérhető az esquilinusi aggerhez. A nyugati szakasz 4 m vastag, s kb. olyan nagy agger van mellette, mint az esquilinusi falnál. A keleti szakasz, amely egy boltíves lőréssel is büszkélkedhet – ez nyilvánvalóan egy ballista vagy katapult számára készült –, nem földből, hanem cementből készült támfallal van megtámasztva. Ha a cementtámaszték eredeti, kizárja, hogy a falat Kr. e. 200 előttre datálhassuk. Cement konstrukciót az id. Cato említ először a Kr. e. II. században (De Agric. IV,1 és 4, XVIII,7). Rómában elsőként a Porticus Aemilianánál bukkan fel, egy Tiberis melletti nagy raktárban, amelyet Kr. e. 197 után építettek.

A római cement nem olyan volt, mint a mai öntött-ömlesztett beton. Az úgynevezett pozzolana kőpor, amelyet ha egyszer vízzel összekevertek, tartós kötőanyaggá szilárdult meg, ki volt egészítve ömlesztett kavicsokkal, hogy a kívánatos mennyiséget gazdaságosan érjék el. Egyéb törmelékeket is belekevertek ebbe az elegybe. A császárkori cementfalak tele vannak cserépdarabokkal és mozaikpadlólap-törmelékekkel. (Az ilyen törmeléket falburkolásra használták a császárkorban, míg a korábbi építők kisebb tufadarabokat alkalmaztak, vagy kifaragatlanul, amit opus incertumnak neveztek, vagy négyzetlapokká kifaragva és rombusz módra elrendezve, ez volt az opus reticulatum. Az utóbbit a Kr. e. I. században kezdték alkalmazni.) Az aventinusi falszakasz cement töltésében a cikk szerzője márványtöredéket is talált (1992. április 19-én), olyan anyagot, amit nem használtak Rómában az augustusi idők előtt. Így a fal mögötti cementvédmű valószínűleg nem eredeti. Nehéz megmondani, hogy mikor váltotta fel a földtöltést, de a cementvédművön nincsenek jelzések az időpont meghatározásához.

A tüzérségi lőrés Anio-kőből készült, az úgynevezett lapis ruberből. Azt gondolhatnánk, hogy ez csak jóval a fal építése utáni hozzátoldás. Ez lehetséges, de nemcsak a lőrés körül, hanem másutt a falban is találhatók ilyen anyagú kőkockák – ezek tartósabbak, mint a Grotta Oscura tufa, emiatt mára élesen kiállnak a falból.

R. Ross Holloway Róma falairól szóló fejezetét elolvasva, összegzésül elmondhatjuk, hogy nem csoda, ha Hannibál ostromgépek hiányában soha nem fogott bele a város ostromába, hiszen a győzelemre akkor is kevés esélye lett volna, ha kihasználja a cannae-i csata utáni pszichológiai előnyét, és megfogadva alvezére tanácsát, azonnal nekilát az ostromnak. Róma falai még ma, romjaikban is félelmetesek, és hirdetik a birodalom egykori hatalmát.

R. Ross Holloway: The Archeology of Early Rome and Latium (A korai Róma és Latium régészeti emlékei), „The Walls” (A falak), Routledge, London and New York, 1994. 91–102 p.

Soltész Márk