Klió 1999/1.

8. évfolyam

Róma megmenekülése

 

 

S. J. Harrison nagyon érdekes és merész hangvételű írásából egy bonyolult kérdésre kaphatunk választ. Korábbi könyvek és tanulmányok elmélkedéseinek eredményeit összevetve, azokra építve újszerű gondolatmenetet tár elénk Róma történetéről. Arról, hogy vajon mi lehet a legvalószínűbb kapcsolat a római történelem momentumai és az Aeneas pajzsán (Verg. Aen. 8. 626–728.) ábrázoltak között.

Erre a kérdésre már sokan és sokféleképpen próbáltak választ találni. W. Fowler szerint a képek megjelenítése a pajzson kronologikus, Róma kezdeteitől Vergilius koráig ábrázolja a „res Italas Romanorumque triumphos” eseményeit. D. L. Drew véleménye az, hogy az Augustushoz kapcsolható négy fő erény (virtus, clementia, iustitia, pietas) mutatkozik meg a képeken. D. West rámutat a művészi ábrázolhatóság szempontjaira, és azt fogadja el, hogy a jelenetek a szobrászművészet céljaihoz igazodnak.

Ez a tanulmány viszont összefüggő rendszert próbál kifejteni, amelyben a pajzs jelenetei a legapróbb részletekig összekapcsolódnak. A szerző álláspontja – saját bevallása szerint – közel áll a W. Fowler által hangsúlyozottakhoz. Eszerint van egy hosszú lista, amelyen ugyan nem annyira Róma dicső tettei, hanem inkább a nagy erkölcsi és fizikai veszélyekből való megmenekülések szerepelnek. Az itáliai és a mediterrán hegemónia elvesztése, erkölcsi romlás, lecsúszás helyett azonban Róma sorsa, végzete, azaz a túlélés következett be: ez pedig felsőbbrendűségének, szupremáciájának a bizonyítéka.

Az Aeneas 8. könyvében szerepel, hogy a szóban forgó pajzsot Aeneas egy árnyas völgyben kapja, Caere mellett (nem Rómában!). Egy elkövetkező háborúban fogja ezt használni, amelyben majd győzelmet arat, s megkezdődhet az eljövendő birodalom megalapozása. Így a pajzs a nehezen kivívott, korai római katonai sikereket is jelképezi. Tudjuk, hogy Róma kezdeteiről Livius történeti művében olvashatunk, ami az Aeneis írásának idején már elérhető volt. A szerző szerint kapcsolat is felfedezhető a kettő között, tehát egy tematikus rendszerben összevetette a pajzs jeleneteit és a liviusi műben való előfordulási helyeket: így láthatóvá vált az egymásra épülés. Ebben a rendszerben fokozatosan előre haladva bontja ki a megmenekülés, a túlélés fogalmai köré csoportosítva a pajzson szereplő jelenetek mondanivalóját.

 

1. A nőstényfarkas és az ikrek (630–634)

 

Ez a kép az egyik legegyértelműbb megfogalmazódása a megmenekülés-gondolatnak. Ha Romulust és Remust nem találja meg, és nem gondozza, eteti az anyafarkas, felnőve nem alapíthatták volna meg Róma városát, majd később a nagy birodalmat. Livius az eseményekbe való isteni beavatkozást is kiemeli, hangsúlyozva ezzel a római sorsban érvényesülő végzetszerűséget.

 

2. A szabin nők elrablása (635–641)

 

Belátható, hogy egy csupán férfi lakosokból álló város túlélési esélye eléggé csekély. A Romulus által meghirdetett asylum (menedék, menedékhely) következtében férfiak százai özönlöttek a városba. És mivel a szomszédos népek elutasították a rómaiak házassági kérelmét, egyedül nőrablás útján tudták elkerülni a „tiszavirág-életűséget”.

 

3. A Mettius Fufetius-történet (642–645)

 

A liviusi történeti műben ez a motívum helyi küzdelemként jelenik meg, melynek célja a Róma és Alba Longa közötti elsőség eldöntése volt. Mettius Fufetius Alba Longa diktátora római szövetséges volt. Ravaszul arra számított, hogy a római haderő elvérzik majd a Veii és Fidenae ellen vívott ütközetben (emiatt, a megbeszéltek ellenére, személyesen is távol maradt a csatából!), és az ő városa marad meghatározó erő a térségben. Talán nem kis meglepetésére viszont Tullus Hostilius győzött, és kijelentette, hogy ezek után céljának tekinti a két város lakosságának összeolvasztását, Alba Longa földig rombolását, kivéve persze annak templomait. Így a római fejlődés, úgymond, zavartalanul folytatódhatott, a rivális elpusztult.

 

4. Porsenna és a Tarquiniusok visszatérési kísérlete (646–651)

 

A következő kép az egyik legkomolyabb veszélyt idézi, az etruszk királyok kísérletét a trón visszaszerzésére. A királyság megszüntetése (Kr. e. 510) után az elűzött Tarquiniusok ugyanis katonai erővel próbáltak hatni a korábbi alattvalókra. A harcok során a fiatal állam ismét tanújelét adta a hősiességnek: gondoljunk itt – többek között – Mucius Scaevola-ra, aki a karját önként tűzbe tette, fájdalmat azonban nem mutatott, s ezzel az ellenséget is meggyőzte bátorságáról. Etruszk hadisiker bekövetkezése esetén az óhatatlanul magával hozta volna a rómaitól teljesen eltérő kultúra kialakulását és fejlődését, ami viszont a rómaiság kihalását jelentette volna.

 

5. A Kr. e. 390-es évek krízise (652–666)

 

A cím az egyik legösszetettebb és egyben a legérdekesebb képet jelzi a pajzson szereplők között. Livius ezt a kort és eseményeit Camillus személye köré csoportosítva mutatja be. A gallok római fosztogatása után ez a férfiú ugyanis kétszeresen mentette meg Rómát. Először akkor, amikor a város lerombolása miatt elkeseredett és kiábrándult lakosságot lebeszélte a frissen elfoglalt (Kr. e. 396), gazdag városba, Veii-be való átköltözésről. Másodszor, amikor katonailag is leverte a gallokat. Livius azt is kiemeli, hogy miután Róma egész szent negyede a legrégibb és legnagyobb templommal, a capitoliumi Jupiter Optimus Maximussal az ellenség kezébe került, a város fennmaradásában Manlius is fontos szerepet játszott. Hatására ugyanis a nép kitartott az ostrom közepette. A gall táborban ezalatt éhínség és járvány pusztított, így váltságdíj fejében őket könnyen rá lehetett venni a város alóli elvonulásra. A kitartásnak lett eredménye.

Az ábrázolásban ezek után egy különös, talán problematikusnak mondható rész következik, amelyet Liviusnál a 663–666-ig terjedő részekben olvashatunk. A Salius- és Lupercus-papok ünnepe és a matrónák tánca látszólag nem illik bele az események sorába. W. Fowler szerint ez a rész csak egy kellemetlen vallásos közjáték, amely látszólag összeegyeztethetetlen a többi elemmel. Pedig szerzőnk szerint különleges történelmi összefüggésről van itt szó.

Livius azt írja, hogy Camillus nagy hatású beszéde volt az, melynek hatására elvetették ezt a tervet („Hic Vestae ignes, hic ancilia caelo demissa, hic omnes propitii manentibus nobis di...”*). Ez a beszéd jórészt vallási indokokra hivatkozott. Itt kapcsolódnak be a képen szereplő, táncoló papok.

A lupercusok a szent pajzs őrzői voltak. A hagyomány szerint a bronz pajzs az égből hullott alá, Numa Pompilius ideje alatt. Ezt a momentumot Livius kétszer is említi a Camillus szájába adott szavakkal. A Lupercus- és Salius- papok tehát az ősi múlthoz való kötődést is jelképezik Róma életében. Ezen kívül azonban más kapcsolódási pontokat is felfedezhetünk a papi rendek és Róma története között, Ovidius a Fasti (Ünnepnapok) című művében a Lupercalia ünnepét kétféle minőségében jellemzi: visszatekintve az ikrek nőstényfarkas általi megtalálását, és előretekintve pedig Róma nagyhatalommá válását kapcsolja benne össze. Sőt, a város földrajzilag is egybefoglalható a két papi renddel: a rendek Euander általi felállítása óta (ez még Róma meg­ala­pítása előtt történt) a Lupercus-papok ünnepüket a Palatinuson tartják, A Saliusok pedig, akiket a hagyomány szerint Numa Pompilius alapított, mind a Palatinushoz, mind a collis Quirinalishoz köthetők. Az utalás most már egyértelművé vált: kimondhatjuk, hogy mindkét papi rend itt az ősi római kultuszokat és templomaikat személyesíti meg: azokat, amelyeket a gallok elpusztítottak.

Camillus megfogadta, hogy győzelme esetén a Veii-ből szerzett zsákmá­nyának tizedét Apollónak ajánlja fel. A matrónák pedig beleegyeztek, hogy ékszereiket az államnak adják, segítve ezzel a harcokat. Tehát a matrónák jelenléte is a város Camillus általi megszabadítására kíván célozni. Ráadásul mind Livius, mind pedig Vergilius az aranyat felajánló nők hazaszeretetét Camillus katonai hőstettéhez illesztve hangsúlyozza. Mindkettő fontos a harc kimenetelét tekintve, és jelképezheti az egész város összefogását a megmene­külés érdekében.

 

6. Catilina és Cato (667–670)

 

Az előbbi események után háromszáz esztendő említés nélkül múlik el. Talán mert ezekről az időkről az Aen. 6. része korábban már szólt. Majd két alak magasodik ki: Catilina és Cato, a Kr. e. 63. év főszereplői. Sallustius Catilina-összeesküvés című írásából (amit Vergilius már olvashatott, és az Aeneas írásához szintén fel is használhatott) megtudhatjuk, hogy december nonae-ján Cato az összeesküvők kivégzését javasolta, azok bebörtönzése helyett. Erről a véleményéről aztán a senatust is meggyőzte. Vergilius, ezekhez kapcsolódva, Catilina és Cato egymás mellé helyezésével Catot mint az Alvilág ítéletmondóját adja elénk. De érdekes megemlíteni azt, hogy Vergilius nem mindenben követte a Sallustiusnál olvasottakat: Sallustiusnál Caesar azon a decemberi napon tagadta az Alvilág létezését, és így Catoval ellenvéleményen volt. Az összeesküvők tervei viszont meghiúsultak, Róma nem lett a tűz martaléka, és mindez újból egy erényes férfi, ezúttal Cato beszéde hatására történt.

 

7. Actium: Augustus győzelme (671–728)

 

Talán magyarázni sem kell azt, hogy Actium egy különösen nagy veszélyt jelentő epizódot juttat eszünkbe Róma történelméből. A birodalom és a város sorsa forgott kockán. Az Augustus-kori költők (pl. Horatius) már írtak Kleopátrának arról a nagy vágyáról, hogy földig rombolja Rómát. Az is felmerült, hogy Antonius győzelme esetén Rómából Alexandriába teszik át a birodalom székhelyét. A konfliktusban hatalmas volt a tét: Róma és Itália szembefordult Alexandriával és a Kelettel. Actium fordulópont volt, abban a tekintetben, hogy vajon tényleg az-e Rómának a végzete, hogy világuralmat bírjon. Róma győzött. Mint Róma Camillus általi Kr. e. 390-es „újjáalapí­tásakor”, Augustus Kr. e. 29-es, városba való visszatérésekor is nagy változások következtek be. Rengeteg új templom épült. Az Actiumi Apollo temploma volt ezek között a leglényegesebb, amely nevében is hordozta a nagy győzelem megjelenítését. Az összecsapáskor nagy veszélyt jelentettek Antonius mellett még azok a nomád törzsek is, amelyek felsorakozva a keleti hadseregben, különböző új fegyvernemeket jelenítettek meg, például északi Eufrátesz- és Araxes-melletti népek stb. De Augustus győzelme így az egész ismert világ népei számára nyilvánvalóvá lett.

Róma megmenekült. Megalapítása után folyamatosan és sikeresen küzdött meg a fennmaradására törő mindenféle ellenségével. Csaták és ostromok során, külső és belső fenyegetettségek közepette megmaradt büszke városnak, nagy birodalomnak, ez a múlt pedig a dicső jövőben való reménykedésre jogosított fel. S Vergiliusnak Augustus korában éppen ezt kellett megénekelnie.

 

S. J. Harrison: The Survival and Supremacy of Rome: The Unity of the Shield of Aeneas (Róma fennmaradása és főhatalma. Aeneas pajzsának jelenetei összefüggő egységet alkotnak). The Journal of Roman Studies. Vol. LXXXVII. 1997. 70. p.

 

J. Kovács Krisztina

*  „Itt van Vesta tüze, itt az égből lehullott pajzsok, itt az istenek mind, akik kegyesek lesznek hozzátok, ha itt maradtok.” (Livius: Ab urbe condita V.54. Ford. Muraközy Gyula)