Klió 1999/1.

8. évfolyam

Az oroszországi népek az őskorban és a kora középkorban

Az ismert történész szerzőpáros, az Oroszországi Tudományos Akadémia Szlavisztikai Intézete, illetve Keletkutató Intézete vezető munkatársai olyan, egészen újszerű felsőoktatási tankönyvvel jelentkeztek a közelmúltban, melyről érdemes részletesebben hírt adni a magyar olvasók számára. A kötet főleg a kimmer–szkíta korszaktól a Kr. u. X. századig öleli fel a mai Ukrajna és Oroszország népeinek a történetét, méghozzá elsősorban a nomádok és a szlávok viszonya szempontjából. Mielőtt azonban ezekre a nagyon mozgalmas évszázadokra térnének rá a szerzők, röviden, de elégséges terjedelemben, két részletben is taglalnak olyan fontos dolgokat, mint az emberi érdeklődés a történelem iránt, a történelmi megismerés, valamint a nép és az etnikai csoportok kérdései, olyan fogalmakat tehát, amelyek megvitatása, a szerzők álláspontjára való reflektálás itt most nem kaphat helyet. Ebben a részben esik szó röviden, de lényegre törően a nyelv, a kultúra és az emberi közösségek kapcsolatairól is. A könyv I. fejezete a kortörténeti szempontból bevonható forrásokról és azok feldolgozásának módszereiről szól egy oldalon, majd rátér a régészeti kultúra és az etnikai történet lehetséges kapcsolataira, illetve az ősnyelvi rekonstrukció és a régészet korrelációjára (ezt az utóbbi részt Sz. V. Kullanda írta).

A kötet II. fejezete Oroszország népeinek az előtörténetét taglalja a paleolitikumtól a neolitikumon át a bronzkor végéig. Ebben a fejezetben kapott helyet az indoeurópai probléma felvázolása is. A magunk részéről nem helyeselhetjük az „előtörténet”, de főleg a „történelem előtti” terminusok hasonlatát, ez visszalépés a XIX. századi, vagy a XX. század eleji téves elképzelésekhez az emberiség történetéról. Mögötte az a helytelen álláspont fedezhető fel, hogy a történelem csak az írásos források felbukkanásától kezdődik. Ennek megfelelően alakulnak a könyv további fejezetei.

A III. fejezet a kelet-európai kimmérekről és szkítákról, valamint a fekete-tengeri görög gyarmatvárosokról szól. A szkítákkal foglalkozik még a IV. fejezetben is, amely jobbára a nomád szauromatákról és letelepült szomszédaikról szól, ahol a szerzők a szkíta-kori ázsiai steppék lakóit is jellemzik, sőt kitérnek az Észak-Kaukázus korabeli lakóira is. Az V. fejezetet, utalva még a szauromatákra, lényegében Eurázsia szarmata-korának szentelték, egészen az alánok korai történetéig. Ezután következik a tankönyv leghosszabb része, mondhatni törzsanyaga (a VI–XI. fejezet), amely a „nagy népvándorlással” indul.

A hunkori szláv lakosság kérdését itt még csak érintőleg említik, a kérdést nyitva hagyják. A szláv eredetkérdés esetében józan véleményt hangoztatnak, azaz nem esnek például olyan túlzásba, hogy az ószlávok megjelenését a trójai háború idejéig vigyék le, mint azt egyes romantikus történészek tették, és a vonatkozó „szakirodalmat” kemény kritikával illetik. Az ősszláv nyelv balti-szláv nyelvi eredeztetésének a hipotézisét szembeállítják a szlávok dunai őshazája hipotézisével. Régészeti oldalról közelítve a kérdéshez, a Visztula-menti (-vidéki), ún. urnamezős kultúra került a középpontba, pontosabban ennek a harangalakú urnafedeles változata, a Kr. e. IV–II. században, melyre erős hatást gyakorolt a kelták kultúrája. Ezután alakult ki belőle az ún. przeworski-kultúra (Kr. e. II–Kr. u. V. század), amelyet a szerzők egészében ősszlávnak tekintenek. Egy másik régészeti elmélet szerint az ősszlávok a Közép-Dnyeper vidékén alakultak ki, az említett urnamezős kultúra lausitzi változata rejti a nyugati szlávok őseit, míg a keletiekét az ún. csernolesszi-kultúra. Ezek utódainak az életét azonban úgy felkavarta a hunok támadása, hogy a kora középkori szlávsággal való (áttételes) kapcsolatuk nem világos. Ritka az ilyen objektív taglalás az orosz és az ukrán szakirodalomban, mondhatni egyedülálló. A szerzők véleménye szerint a Kr. u. VI. századra Kelet- és Közép-Európában bizonyos szláv etnolingvisztikai egység jött létre, ami valójában metaetnikus vagy szuperetnikus jelenség. Ezt máig létezőnek vélik, amivel lehetne vitatkozni. Számunkra a lényeges értékítélet ebben a részben az, hogy a tényeknek megfelelően hangsúlyozzák azt, hogy az avarok nemcsak ellenséget, hanem jelentős szövetségest is találtak maguknak a szlávokban, akik végül nem is egy, avaroktól átvett intézményt vittek tovább (pl. zsupán, bán). A sok szláv szerző által a szláv dulebek leigázása és kizsákmányolásaként – szó szerint igába fogásaként – felfogott epikus színezetű forrástöredéket földművelési-kultikus elemként taglalják, ami teljesen újszerű felfogás, és közel járhat a valósághoz (175. oldal).

A könyv VIII. fejezete a nomád, török és ugor nyelvű népekről szól, és ily módon számunkra különösen izgalmas. Itt azonban most nincs mód ennek részletesebb értékelésére, csakúgy, mint a IX. fejezet esetében, amely a kazárokat és a volgai bolgárokat taglalja. A X. fejezet etnokulturális szintézisként (!) elemzi a szláv–nomád viszonyt a Kr. u. V. századtól kezdődő történelmi korszakban. Gindin nyomán (1987) a Kárpát-medencében már Attila uralkodása idejében feltételeznek korai szláv lakosokat is (230–231.). Ez azonban régészetileg nem igazolható. A XI., végső fejezet a könyv legterjedelmesebb része. Rusz és Kelet-Európa népeinek együttéléséről, szomszédságáról szól. Az előző fejezetek mintegy alapozásul szolgáltak ennek megírásához. Sok érdekes, új dolog található ebben a fejezetben is, például a varég és a rusz elnevezések különbözőségére vonatkozó megállapítás, amely lényegében A. Sahmatov régi (1908) véleményének kritikája is egyúttal. Figyelemre méltó nekünk ebben a fejezetben még az a megállapítás, hogy a nevezetes csernyigovi „Fekete sír” egy skandináv eredetű orosz fejedelmi kíséret-tag hamvait rejtegette (278.).

Minden egyes fejezetre jellemző, hogy az összes elérhető írásos forrást bevonták a szerzők a vizsgálatba, de úgy, hogy kiválóan egyeztették azokat a vonatkozó régészeti forrásanyaggal. Mindkét szerzőre jellemző a régészeti emlékek alapos értése, és történeti forrásként való bemutatása, másrészt pedig az, hogy az idézett szakirodalmat ugyan 1908-tól jelzik és használják, de elsősorban az utóbbi három évtized modern orosz nyelvű munkáira építenek. Mivel a kötet tankönyv, így érthető, hogy alig utalnak angol, német, és francia nyelvű, amerikai, vagy nyugat-európai munkákra (orosz nyelvű magyart kettőt vettek a jegyzékbe). Csillaggal jelezték a további tanulmányozásra javasoltakat. Sajnálatos, hogy az idegen nyelveken megjelent magyar munkák közül egy sincs feltüntetve (pl. Harmatta János, Bálint Csanád vagy Czeglédy Károly kötetei), jóllehet magyar szerzők is írtak fontos dolgozatokat a steppei népek történetéről. A kötet szövegrésze nagy terjedelmű, írásos forrás-szemelvényekkel zárul. Ez a válogatás megkönnyíti a hallgatók munkáját, nem szükséges ugyanis ritka forráskiadások után kutatni a könyvtárakban, bár azok jegyzéke is megtalálható.

Nem kevésbé szokatlan a tankönyv zárófejezete (328–332.), amelyben a szerzők igyekeznek objektíven írni, és nem egy esetben tényleg megszabadulni például a középkori orosz-szláv etnocentrizmus hagyományaitól, melyek néha még átsütöttek a XX. század orosz-szovjet történelemszemléletén. Érdekes fogalom ezzel kapcsolatban egy új szemléletmód, amit egyenjogú etnokulturális párbeszédnek neveznek a szerzők (332.). Ez újszerű vizsgálati nézőpont lehet a történettudományban, és ebben a vonatkozásban meg is tették az első lépést előre, amikor a nem írásos források révén sikerült sok múltbeli „néma” népet megszólaltatniuk.

Ezután az általános jellemzés után szeretnék még kiemelni néhány különösen szembetűnő és fontos momentumot, elsősorban a magyar őstörténettel kapcsolatosan. Kezdjük talán a hun-korszakkal, ahol vitatkoznunk kell a szerzőkkel: nem a hunok hódították meg igazán a Duna-medence legelőit, hanem már a szarmaták is teljes mértékben hasznosították azokat (144.).

Érdekes az álláspontjuk az ősmagyar–protobolgár viszonylatról (224.), mely szerint a volgai bolgárok elődeinek a felvándorlása északra elősegítette az ősmagyaroknak onnan történő eltávozását. Ezt még máshol nem olvashattuk.

Ami a honfoglaló magyarok által helyben talált lakosságot illeti, a szerzők – Helimszkij nyomán – azt vallják, hogy a volochok tulajdonképpen a Dunántúlon birtokos frankokat jelentik az orosz évkönyvekben (és nem a dákokat).

Jól ismerve a korábbi egyetemi tan- és segédkönyveket, úgy véljük, hogy a jövendő oroszországi történészek jó és újszerű művet kaptak kézbe, amely már az egyetemi éveikben kritikára ösztönözheti a hallgatókat, szabad és objektív vitára. Jelezve a könyv hasznosságát, még az is célszerű volna, ha egyes fejezeteit, így elsősorban a X. fejezetet, magyar nyelven is sikerülne megjelentetni.

V. Ja. Petruhin–D. Sz. Rajevszkij: Ocserki isztorii narodov Rosszii v drevnosztyi i rannyem szrednyevekovje (Oroszország népei őskori és kora középkori történetének alapvonalai). Skola „Jaziki Russzkoj Kulturi”, Moszkva 1998. 383 p.

Erdélyi István