Klió 1999/1.

8. évfolyam

Markó királyfi nyomában

 

 

A délszláv népi epika egyik legnagyobb hőse Markó királyfi, aki képes egy kezével a kiszáradt fatörzsből vizet fakasztani, vagy egyetlen kardcsapással kettéhasítani egy üllőt. Kedves paripájának hátán jelenik meg, farkasbőrrel a vállán és fején. Arannyal kivert szablyája és dárdája mindig kéznél van, ugyanúgy, mint a boros kulacs és a félelmetes buzogány. Ha Markó fegyvert ragad, akkor nincs menekvés, főleg nem a töröknek. A valóságban azonban Markó nem játszott ennyire dicső szerepet, mint azt a róla fennmaradt dalok tanúsítják. 1371-től, miután apja, Vukasin, a dél-szerb és makedón területek „királya”, a törökök ellen vívott harcban elesett, a szultán hűbéri szolgálatában áll, és így éri a halál 1394-ben. Hogy miért éppen ő lett a „hatalmas hős” archetípusa, máig nem ismeretes. Nemcsak az időket vészelte át, hanem az emberek tudatába is befészkelte magát. Ő a lovagi erények megtestesítője, aki rettenthetetlen harcosként bosszulja meg a törökön a keresztény balkáni népek alávetését.1

Manapság azonban szükség van a Markó által képviselt hős- és becsület-ideál kritikus vizsgálatára, hiszen az (eddigi) utolsó „Balkán-háborúban”, a rettenetes pusztító erővel kísért konfliktusokban olyan magatartási és gondol­kodási módok aktiválódtak, amelyeket a régmúlt homályába tűnni gondoltunk, és amelyek az európai egyesülési folyamatot is veszélyeztethetik. (Nyugat-)európai szemlélőnek nehéz megérteni, hogy az általa háborús bűnnek minősített magatartást az elkövetők hősies és erkölcsileg indokolt tettnek tekintik. Három tényező tette lehetővé, hogy ez a gondolkodási mód a hősiességről és becsületről a mai napig fennmaradjon. Ez a három tényező részben fedi, részben feltételezi és erősíti egymást.

1) A múlt örökségének nagyra értékelése, azé a múlté, amelyben a férfibecsület és hősies életmód az emberi együttélés norma- és értékrend­jének az egyik tartóoszlopa volt.

2) A megszenvedett történelmi múltban a hősiesség tragikus nagysága köré szőtt és áthagyományozott mítoszok.

3) Ezen mítoszok működésbe hozása a politikai hatalmi tényezők részéről mélyreható politikai és gazdasági változások és az ezekkel összefüggő identitásválságok időszakában.

 

I. A múlt öröksége

 

A hősies becsület és tisztesség eszméi a múltban fejlődtek ki a Balkánon, specifikus politikai, gazdasági és szociális adottságok keretében, a hétköznapi élet és a szociális kapcsolatok szabályozójaként. A középkortól kezdve az emberi együttélés itt házközösségek, nagycsaládok, úgynevezett zadrugák keretében folyt. A bizánci birodalom hanyatlásával ugyan átmenetileg ez a forma hanyatlásnak indult, az oszmán térhódítással párhuzamosan azonban, mint egyfajta önsegélyező-szervezet, a szociálisan nehéz, bizonytalan időkben újraéledt. A zadruga a maga klasszikus formájában autark élet-, munka- és gazdasági közösségre támaszkodott, rendelkezett a közös ingatlanok tulajdon­jogával, amelyeket közösen munkáltak meg, és amelyek termelt javait is közösen használták. A családon belül a felnőtt férfiak megválasztották a nagy­család elöljáróját, egy a szellemi és testi képességeken nyugvó autoritást, aki a család érdekeit kifelé reprezentálta, betöltötte a bíró szerepét a családon belül, a közös tulajdont kezelte, és a közösen végzendő munkát a családtagok között kiosztotta.

Az oszmán uralom sajátosságaihoz tartozik, hogy az abszolút és szigorú kormányzati formát megpróbálta az alávetett népek messzemenő kultúr- és közigazgatási autonómiájával kombinálni. Így aztán a geográfiailag és közlekedési szempontból nehezen elérhető területeken, illetve ott, ahol az oszmán államhatalom nem tudott érvényesülni – ennek következtében az iszlám seria-jog is csak névlegesen érvényesült –, és a gazdálkodási forma – a szubsztinencia-gazdálkodás és a transzhumáló pásztorkodás – ezt kedvezően befolyásolta, létrejöttek a nagycsaládok. Ilyenek léteztek a dinári területeken, a dalmát hátországban, Montenegró, Koszovó és Észak-Albánia területein, ahol a zadruga az átfogó rokonsági kapcsolatok, a nemzetségi kötelék szerves részét képezte. Ezenkívül megtalálható volt Nyugat-Horvátország, Szlavónia, Bosznia és Hercegovina, Szerbia, Makedónia hegyvidékein, valamint Közép- és Dél-Albániában, Nyugat- és Közép-Bulgáriában, továbbá szétszórtan az északi görög területeken, Trikala magasságáig. Ezeken a területeken faluközös­ségeket alakítottak, amelyek a legtekintélyesebb, feltehetően legokosabb családfők vezetése alatt álltak. Ők választották aztán maguk közül a falubölcsét.

A nagycsaládi struktúrák Horvátország, Bosznia-Hercegovina, Makedónia és Koszovó említett területein sok esetben napjainkig megmaradtak. 1975-ben például néprajzosok Koszovóban egy 104 főből álló nagycsaládot kérdeztek, 1970-ben pedig Joel Halpern a szerbiai Orasac községben (Sumadija) regisztrált nagycsaládokat. Ezek ugyan már nem fratrisztikus (horizontális), hanem egyenes ágú többgenerációs (vertikális) nagycsaládok, és nem folytatják a hagyományos értelemben vett önellátó gazdálkodást sem – mégis a múlt sok elemét megőrizték, különösen ami a családtagok egymás közti viszonyát illeti. Montenegróban is csak a II. világháborút követő időkben következett be a nemzetségi kötelékek lazulása, Észak-Albániában azonban a nemzetségi szervezetek még a zadrugát is túlélték, habár egyes hegyes régiókban az is érintetlenül fennmaradt napjainkig. A nagycsalád rokoni kapcsolatainak balkáni nomenklatúrája pontosan szabályozott rangsort mutat, továbbá utal a szigorú nemek, illetve kor szerinti megkülönböztetésre is. A nemek merev tisztesség- és szégyenkoncepciókra épülő elválasztása megmutatkozott a hétköznapi kommunikációban is: nők elsősorban nőkkel, férfiak elsősorban férfiakkal kommunikáltak. Külön ünnepeltek, külön táncoltak, külön énekeltek (pl. esküvők alkalmával). A muzulmán nő számára ezenkívül még érvényes a hallgatás parancsa, az alázat- és tiszteletnyilvánítás parancsa az esküvőt megelőző és követő időszakban a férfi rokonokkal szemben – egészen az első fiú megszületéséig. Éles megkülönböztetés érvényesült a munkavégzés területén is, amit általánosságban a következő korrelációval lehet jellemezni: férfimunka = kívül, nőimunka = belül. A férfiak legfontosabb munkaterülete a mezei munka, az állattenyésztés, erdei munka, valamint nehéz fizikai és kézműves munka, mint pl. a házépítés vagy az állatvágás; napjainkban a gyári munka is ide tartozik. Továbbá a férfiak feladata volt a család kifelé való reprezentációja, annak védelme, a formális döntések meghozatala, a fontosabb ügyek lebonyo­lítása. Ezzel szemben a nők pozíciója másodrangú volt.

A faluközösség patriarchális környezete nagyon rendezett létformát mutatott. Ezen belül senki sem önmagáért bontakozott ki, hanem a közösségért. Individualitás csak a kollektivitás után következett; az egyes ember nem rendelkezett megkülönböztetett jelentőséggel. Az összhangra való törekvés a csoporton belül különösen nagy volt. Az egyén biztonságát a szokásjogon alapuló közösségi jogok garantálták, pl. az adott szó szentsége, a házi tisz­tesség védelmének, a közös vérnek és a vendégszeretetnek az elve. Becsü­let és büszkeség az erkölcsi értékrend magas fokán álltak; a becstelenség csalás, alattomosság, hűtlenség, vagy szószegés formájában megbocsáthatatlan bűnnek számított. A legfontosabb jogi instanciát ehhez az erősebb joga szolgáltatta, önsegély, önvédelem, vérbosszú formájában. Továbbá még jogi eszköznek számított a közösségnek a bűnös ellen alkalmazott erkölcsi bojkottja. Ebben az összefüggésben fejlődtek ki a Balkán különös életformái, amelyeket a félreértésekre alkalmat nyújtó „hősiesség” fogalmával lehet körülírni. A fogalom becsület-, vagy tisztesség-eszmét takar, amely mindenféle szociális kapcsolat alapját képezte, amit Émile Durkheim, Marcel Mauss és Gerhard Gesemann „átfogó szociális jelenség”-ként jellemez, és ami ezáltal a szociális biztonságot garantálta. A „hősiesség” normatív elvként két formában jutott érvényre: egyrészt a szegmentáris szociális képződményekben, a törzsi alkotmány keretében; másrészt pedig a keresztény, illetve muzulmán katonai formációkban. A törzsi alkotmány volt a dalmát hátországban, Montenegróban és a környező szerb és albán területeken az emberi együttélést alapja. A gazdasági létalapot ezeken a nagyrészt megközelíthetetlen hegyvidékeken az állattenyésztés képezte. A pásztorkodásban rejlik a lakosság töretlen harckészségének az ősalapja, a „dinári violencia”, Gesemann terminológiája szerint (Gerhard Gesemann: Heroische Lebensform, 1943). Ragadozók ellen, rablók ellen, a legelőterület megsértői ellen mindig harcra kész a férfi. Ez megkövetelte, hogy a fegyverei mindig – munka közben is – kéznél legyenek.2 Ennek a követelménynek tett eleget a már említett munkamegosztás is.

Ebből a vitális adottságból bizonyos lelki beállítottság fejlődött ki, aminek a középpontjába a  humanitas heroica, a házbecsület, férfibecsület és hősiesség került. A férfinak jutott osztályrészül a tisztesség védelmezőjének lenni; őrizte a saját, és családjának, illetve törzsének becsületét, különösen az asszony becsületét – itt mindenekelőtt a házastársi hűséget és a szexuális tisztességet –, ami mindig szigorú normáknak volt alávetve. Az asszony tisztességének megsértésekor ugyan a nő volt a szenvedő alany, de az nem neki, hanem a család férfitagjainak szólt. Ebben az összefüggésben vált a fegyver a férfibecsület szimbólumává. A fegyver nemcsak a praktikus védelmet szolgálta, és hordozójának érinthetetlen becsületét szimbolizálta, hanem egy egész életstílust reprezentált (Gesemann). Az agonális vetélkedés és agonális kihívás alkotják a bizonyítás legfontosabb médiumait: Gesemann tudósít arról a – keresztények és mohamedánok között egyaránt dívó – szokásról, hogy a legyőzött ellenfél fejét levágják.3 Ez szintén agonális elv. A legyőzött ellenfél, az utolsó vágás előtt a győzőt a származása felől kérdezi. Ha a győztes híres házból való, akkor készséggel és „hálásan” nyújtja oda a nyakát. A hősies férfi állandó riadókészültségben állt, hogy a legkisebb kihívást is méltóan fogadja. Amennyiben erre képtelen volt, saját magát becstelenítette meg. Másrészt viszont csak akkor fogadhatta el a kihívást, ha az egyenrangú ellenféltől származott.

A katonai formációk a keresztény oldalon a délszlávok között a hajdukok és uszkókok körében, a görögök, albánok között és a kleftek és armatolok körében alakultak ki. Ők voltak az oszmán idők „partizánjai” – mai termi­nológiával élve. Erejük a gerilla-harcban rejlett: állásaikat a hegyek járha­tat­lan régióiban ütötték fel, ahonnan a török adószállítmányokat, a karavánokat, hivatalnokokat, katonai járőröket, később pedig a helyi kereskedő­ket is meglephették. A török által megszállt balkáni területeken a XVIII. századtól elterjedt, általában hajdukok által iparszerűen űzött rablás minden további nélkül összeegyeztethető volt a hősi életformával. Becsületes volt a zsákmány­szerzés, ha fegyverrel a kézben – tehát férfiasan történt. Nemzetségi körökben a jó neveltetéshez tartozott néhány évre a hajdukokhoz csatlakozni, és a saját nemzetségi területen kívül zsákmányolni. A szarvasmarha- és lólopás egyenesen vitézi próbatételnek számított, arra azonban ügyelni kellett, hogy a jószág ne szegényé és főleg ne olyan személyé legyen, akiről köztudott, hogy életmódja messze áll a hősiességtől, mert az így szerzett jószággal párhuzamosan elveszett volna a hajduki becsület. Ellenben minél hősiesebb volt a megrabolt ellenfél, annál több dicsőséget hozott a hajduk fejére. A Habsburg-szolgálatba állt hajdukokat uszkóknak nevezték. A XVI. század folyamán egyre több szerb lépte át a török előrenyomulás miatt a határt,4 és a Habsburg Birodalom nagyrészt velük telepítette be a XVI. században Erdély és az Adria között kialakított határőrvidéket. Itt nyílt harcokban volt alkalmuk hősiességüket bizonyítani. Az  uskoci  harcias-hősies dicsőségeszme minden kétséget kizárólag a mai krajnai szerbek szellemi örökségéhez tartozik.5

A muzulmán oldalon harcolók, elsősorban Boszniában és a Hercegovinában, szintén ennek az agonális elvnek kötelezték el magukat. A boszniai bégek, sok esetben a XV. században iszlamizált bogumil nemesség leszármazottai az elitalakulatokban szolgáltak a határon, a montenegróiak, a hajdukok és uszkókok ellen. Különösen bátorságukkal és kereszténygyűlöletükkel tüntették ki magukat. Ennek az agonális harciasságnak a szelleme itt egészen az I. világháborúig éreztette a hatását.

 

II. A dicsőségeszme mitikus dimenziói

 

A dicsőségeszme a népi epika által, és az etnikumok hősi dalokban áthagyományozott és ébren tartott történelmi tudatán keresztül alakult mítosszá. Az epika ünnepli (Gesemann) és a mitikus héroszok magasságába emeli a hősies embert. Gesemann ebben az összefüggésben már-már biológiai szerepről beszél, amelyet a népköltészet tölt be, a közösség erkölcsi magatartását tántorítatlanul követelve, miközben a költészet és valóság fordított arányos­ságban áll egymással. Ezek kölcsönösen támogatják és tartják életben egymást, emelik egymást a magasba, és megpróbálják az állandó ismétlődésen keresztül az alkalmas múlt segítségével az állandóságot fenntartani. A délszláv népi epika a hősi embertípust monumentális nagyságokba emeli, megalkotja a hősies magatartás ideálját, ami minden a valóságban előforduló jellembeli hiányosságot és gyengeséget eltakar. A dalok hőse tökéletes egyéniség, és elkeseredetten küzd saját és nemzetsége becsületéért.6

A Markó által megszemélyesített hősies szellem elterjedéséhez és életre keltéséhez a keresztény délszlávok, különösen a szerbek és montenegróiak esetében, a rigómezei csata által meghatározott tragikus történelmi tudat szolgáltatta a táptalajt. 1389 óta a hősi epika és a nemzeti történelem szorosan összefonódott. Ez az epika lesz a múlt feldolgozásának a médiuma, azt elemezve és formálva, tehát nemzeti mítoszokat alkotva. Az epikus történelmi tudat középpontjában az oszmán uralom áll, valamint a kérdés, hogy mi vezetett idáig. Az epika számára a csata nem katonai és politikai tény, hanem sors, ami mindenképpen be kell, hogy következzen, és amivel szemben az ember tehetetlenül áll; egyetlen lehetőség marad: a sorsot példamutató magatar­tással elviselni. Feltűnő a kollektív kettős szerep ebben az esetben: a megká­rosítottak, a fenyegetettek, és megcsaltak szerepe egyben a dicsőséges harcosoké és a büszkén a halálba menőké is.

A Koszovó-dalok hőseit tragikus nagyság jellemzi: Lázár, Milos Obolic, a Jugovicok, Jug Bogdan és a többiek Koszovóba vonulnak harcba, amiről előre tudják, hogy nekik csak a halált jelentheti. De inkább választják a halált, semhogy a hősiesség normáitól eltérjenek, vagy asszonyaik individuális kívánságának engedjenek, akik visszatartanák őket a biztos haláltól.

Koszovó körül egyre inkább megváltás-mítosz alakult ki, ami az eljövendő sors beteljesedésétől várja „Koszovó bosszúját”. Hogy mennyire rögződött ez az epikus tradíció által ápolt gondolat és érzés a napjainkig, sőt, hogy mennyire alkalmas történelmi igazságok elhallgattatására, azt mutatják a 1989-ben, a 600 éves évfordulóra megjelent kiadványok, köztük tudományos művek is.

Nem kis mértékben járult azonban hozzá ezeknek a mítoszoknak megtartásához és intenziválásához a német romantika. Herder, Therese von Jakob, a Grimm testvérek, Goethe és Ranke áhítattal nyúltak a délszlávok ősi, romlatlan népi kultúrája után. Goethe nyitotta meg a világirodalom felé a délszláv népköltészet előtt a kapukat. Műve, a Klaggesang von den edlen Frauch des Asan Aga [Asan Aga nemes asszonyainak siratóéneke], amit a században a költőnek tulajdonítottak, tulajdonképpen átköltése a  Hasanaginica című népi balladának. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy Goethe ehhez a hősi epikához mindig egy adag kétellyel közeledett. Ez különösen a Marko Kraljevic und die Tochter des Araberkönigs [Markó királyfi és az arab király lánya] című dal olvasása után mutatkozik meg nála. Ebben a dalban Markó elmeséli édesanyjának, hogy az arab királylány szabadította ki a fogságból, miután megesküdött neki, hogy feleségül veszi. Markó tudatosan hamisan esküszik, és a szabadulás után minden lelkiismeretfurdalás nélkül szúrja le a királylányt, mint a gyűlölt muzulmán uralom képviselőjét. Markó számára, mint keresztény hős számára, ez hőstett, tette után nem érez semmiféle bűntudatot.

A nyugat-európai elképzelések a férfias lovagiasságról elkerülhetetlenül értetlenséggel párosulnak az efféle jelenetek láttán, vagy hallatán. A délszláv népköltészetben ezzel szemben gyakran találkozunk velük. Néhány motívum Bogdan Krstic gyűjteményéből: – a férj megöli feleségét, mert nem tud gyereket szülni; – a férj megöli feleségét, mert megerőszakolták a törökök.

Különösen kegyetlennek tűnnek a hajdukok, pl: – a hajduk felesége állandóan férje véres ruháit mossa; egy alkalommal egy levágott kezet hoz haza a férj: az ujjon lévő gyűrűről felismeri a feleség a tulajdon bátyját; – a hajdukok felgyújtanak egy templomot, ami a benn lévő emberekkel együtt ég le; – a hajdukok embert sütnek; – a hajdukok felesküsznek, az első szembejövő embert lemészárolják, vérét megisszák, húsát megeszik.

Egy bolgár hajduk-énekből: – a hajduk húst vág egy még élő emberből, és kényszeríti a feleséget, hogy abból egyék, utána pedig tűzbe dobja mindkettőt.7

 

III. Mítoszok és identitásválság

 

A túlzó hajduk-énekek alapján ugyan nem tudunk a valóságra vonatkozóan direkt következtetéseket levonni, ezek mégis dokumentálják az áthagyományo­zott dicsőség-eszme bukását, illetve elfajulását, az utat a humanitas heroicá-tól az „agonális elv kriminalizálódásáig”. Az okok Karl Kaser szerint a demográfiai változásokban keresendők, a lakosság növekedésé­ben és az ezzel összefüggő, a régióra jellemző, szociális differenciálódásban. Az emberek pszichikai állapotára azonban döntő hatással lehetett a változó helyzetekből adódóan az addigi orientáció elvesztése, hiszen a szabadságukért küzdő balkáni népek egyrészt keresték a Nyugathoz való csatlakozás lehetőségét, másrészt viszont nem tudták az 500 éves oszmán uralom hatását máról holnapra levetkőzni. Jó példa erre többek között a városok XIX. századi öltözködése, ahol a nyugatias öltönyhöz hordták a fezt.8

Napjainkban szintén társadalmi átalakulással állunk szemben. A szocializ­mus, a maga autoriter struktúráival összeomlott, a helyébe azonban nem lépett semmi. Ma is, mint a XIX. század végén, a balkáni népek célja az Európához való csatlakozás, az odavezető út azonban akadályokkal teli, amiknek a gyökerei nem utolsósorban az emberek mentális és lelki állapotában keresendők, akik ismét identitásválságba kerültek. Ehhez jön még egy további tényező: a Balkán Európának az a része, ahol a patriarchátus bizonyos formában napjainkig megmaradt, még ott is, ahol a valamikori szociális keretek mára már eltűntek. Ezt bizonyítják a családtagok közötti szociális viselkedés jelei, vagy a nemek közötti munkamegosztás, amiket a helyszínen folytatott felmérések eredményei is igazolnak.9

Továbbá, még a mai napig is örömünnep egy fiúgyerek születése, a lányé ellenben sokszor okoz csalódást. Vagy például 1976-ban a zágrábi és belgrádi újságok halálozási rovatának csak egy harmada vonatkozott női családtagokra, ami azt mutatja, hogy a család tekintélye még mindig a férfiakhoz kötődik. A vérbosszú is, ami már régóta büntetőjogilag üldözendő cselekedet, él és „virul” a társadalmi köztudatban. Utoljára 1990-ben adtak hírt az újságok arról, hogy Koszovóban több száz család mondott le ünnepélyesen a vérbosszúról, és (vér)békére kötelezte magát.10

Az agonális elv, ami már a XIX. század végén is anakronisztikusan hatott, úgy tűnik, ismét feléledt, és hatással van a mai átalakulási folyamatokra. A teljesen tönkrement gazdaság okozta társadalmi válságban az újra definiált nemzetek kölcsönös elhatárolódása erősíti az összetartozás érzését, ezáltal egyfajta biztonságot nyújtva az embereknek. Egyidejűleg azonban megváltoz­tatja a magatartás normáit is, hiszen a szélsőségek között, a lét és pusztulás között mozogva a kompromisszumokat kizárja, azokat gyengeségnek bélye­gezve. Ezek közé tartozik a nő megerőszakolása is, ami a férfiak közötti kommunikáció eszköze, nem pedig az érzéki ösztönök túlburjánzása.

Európában sehol máshol nem játszik a történelem akkora szerepet a mai politikában, mint a Balkánon. Erejét a népköltészetből meríti és abból a csodálatból, ami Közép- és Nyugat-Európát elöntötte, az „ősi” balkáni életforma és heroizmus iránt. A kommunista ideológia sem tudta ezt a „múlt-komple­xumot” megingatni, sőt a hagyományos kultúra és a történelmi tudat ápolásával egyenesen elősegítette a klisék és szterotípiák megmaradását – még értelmiségi körökben is. A múltba pillantás megnehezíti a problémák megoldását a Balká­non, amik az eddigi határok és autoriter rendszerek lerombolásával keletkeztek. Megnehezíti továbbá az akadálytalan átmenetet a kollektív fele­lősségvállalásból az egyéni felelősségvállalás felé is. A kompromisszumos megoldások ebben a légkörben a „nemzet elárulásának” minősülnek. Ebben a helyzetben könnyű az ideológusoknak a múlt szenvedéseit, dicsőségét, az egykori nagyságot, vagy az arról alkotott képet a jelen problémái ellen felvo­nultatni, ellenségképeket alkotni ezáltal. A példa mutatja, hogy még mindig a nacionalista jelszavak mozgósítják a legtöbb embert.

A Balkán problémái csak hosszú folyamatban oldhatók fel, szociális és kulturális változások hosszú folyamatának eredményeként. Ehhez segítségre van szükség kívülről, (Nyugat-)Európából is: gazdasági segítségre, de talán még több erkölcsi segítségre, és az azzal összefüggő több megértésre – az együttélés specifikus, történelmileg kialakult feltételeinek megértésére.

 

Gabriella Schubert: Auf den Spuren von Königssohn Marko (Markó királyfi nyomában). In: Hardten, Eggert; Stanisavljevic, André; Tsarkis, Dimitris (Hgg.): Der Balkan in Europa, Frankfurt am Main, stb. 1996, 151–164. p.

 

Sipőcz László

1. Ezzel szemben Malte Olschewski 1998-ban megjelent könyvében (Malte Olschewski: Der serbische Mythos. Die verspätete Nation, München 1998, 478 p.), Ugljesa fejedelem fiaként mutatja be Markót (98. oldal), aki azért tüntette ki magát távolmaradásával a rigómezei ütközettől, mert valószínűleg már a csata előtt együttműködött a törökökkel.

2. Férfi és fegyver azóta is elválaszthatatlanok egymástól. A becsület és tisztesség védelmének érdekében az asszonyok pisztolyt hordtak övükben, a gyerekek szintén (életkortól függően kisebbet, vagy nagyobbat), a 12. évtől kezdve azonban a fiúknak járt a puska, mondja Karl Kaser a balkáni pásztortársadalmakról (Karl Kaser: Hirten, Kämpfer, Stammeshelden. Ursprünge und Gegenwart des balkanischen Patriarchats. Wien/Köln/Weimar 1992, 269–270. o.)

   Thomas Brey a 70-80-as évek újságírói tapasztalataiból vonja le azt a következtetést, hogy a 70-es évektől kezdve a privát kézben tartott fegyverek száma a fél millióról a 80-as évek végére meghaladta a 1,5 milliót. A jugoszláv „Vadnyugat”, ami a fegyverek számát és kultuszát jelenti, Jugoszlávia keleti és déli területeire terjed ki (Bosznia-Hercegovina, Szandzsák, Montenegró, Szerbia). Ezek a területek nagyjából egybeesnek a patriarchális pásztortársadalmak valamikori területeivel, illetve a háború legexponáltabb területeivel. (Brey, Thomas, Die Logik des Wahnsinns. Jugoslawien – von Tätern und Opfern, Freiburg, Basel, Wien 2 1994. 36–38. o.)

3. Hogy mennyire nem a múlt eltűnt relikviájaként kell ezt a rituálét értelmeznünk, annak bizonyítéka a boszniai háború túlélőinek a vallomása, akik több esetben levágott fejekről számoltak be. Malte Olschewski (vö. 1. jegyzet) a 2. világháborúból szolgál fényképpel, amelyen mosolygó horvát usztasák tartanak hajánál fogva egy szerb fejet a kezükben (413. o.).

4. Karl Kaser még ortodox vallású vlachoknak nevezi az áttelepülő patriarchális berendezkedésű pásztorközösségeket, akiknek nem lehet egyértelműen megállapítani az identitását: nyitott kérdés, hogy még vlach, vagy már szerb identitással rendelkeztek-e ezek az áttelepülő népcsoportok. (Karl Kaser: Zum Problem der Erhaltung von Gewaltvorstellungen. Am Beispiel der ehemaligen österreichischen Militärgrenze, In: Eggert Hardten–André Stanisavljevic–Dimitris Tsarkis (Hg.): Der Balkan in Europa, Frankfurt am Main, stb. 1996, 123–134. o.).

5. A krajnai szerbek felkelése (1990. augusztus) vezette be a háborút Jugoszláviában. Vö.: Karl Kaser 4. jegyzetben idézett tanulmányával.

6. G. Schubert indifferenciáltan kezeli a „délszláv népi epikát” (holott ő maga is inkább csak a szerb örökségből merít). Figyelmen kívül hagyja, hogy az egységes patriarchális alapokra három különböző kultúra telepedett, amiknek a metszéspontja éppen a tárgyalt délszláv terület. A három különböző kultúra (kisebb-nagyobb átfedésekkel) különböző mentalitásokat eredményezett, amiknek az alapja a már említett patriarchális pásztortársadalmakban keresendő, a megjelenési formáiban, akcentusaiban azonban már eltéréseket mutat. Smail Balic Boszniáról írt könyvében (Smail Balic: Das unbekannte Bosnien. Europas Brücke zur islamischen Welt, Köln, Weimar, Wien, 1991) különbséget tesz a szerb népi epika hőse és a boszniai dalok hőse között. Maximilian Braunra hivatkozva. (Maximilian Braun: Das serbokroatische Heldenlied, Göttingen 1961, 12. o.) megállapítja, hogy míg a szerb hős, általában végsőkig felfokozott individualizmustól indíttatva, mindenféle állami és ahhoz hasonló rendet elutasít, addig a muzulmán hős cselekedeteit felsőbb rendező elvnek rendeli alá.

7. Smail Balic különbségeket fedez fel az iszlám, illetve az iszlám lovagi eszme (futuwwa) által befolyásolt boszniai habitus és a „többi” délszláv nép (elsősorban szerb) epikai költeményeiben megnyilvánuló habitusa között. Balic Toma Mareticot idézi, aki 1909-ben megállapította, hogy a boszniai népi epika sokkal kevesebb nyers erőre, szörnyűségekre, vagy embertelenségekre utaló elemet tartalmaz, mint más délszláv dalgyűjtemények. (Toma Maretic: Nasa narodna epika, (= Abhandlungen der Südslawischen Akademie), Zagreb 1909, 240 f.).

8. Ez elég egyértelműnek tűnik a XIX. századra nézve, de nem magyarázza meg a korábbi századok „szabadságharcosainak”, „hőseinek” a kegyetlenkedését. A kettős identitás – a vélt nyugati és a ráerőszakolt oszmán – megindokolja ugyan a fez és öltöny egyidejű viseletét, de nem teszi egyértelműen indokolttá a valamikori valós szociális, politikai, ökonómiai, ökológiai viszonyok között kialakult eszmének már az előző századokban történő elfajulását.

 9. Gabriella Schubert 1988 és 1991 között montenegrói és hercegovinai falvakban kutatott, Cetinje és Prijepolje, illetve Mostar környékén.

10. Karl Kaser ezzel ellentétben még 1991/92-ben is vérbosszúról számol be, most már a jugoszláv háborúba ágyazva. Medjugorjéban (!), a híres búcsújáróhelyen, az évtizedek óta ellenséges családok 1991 karácsonyán kirobbantották a helybeliek által ún. „medjugorjei kisháborút”, ami 1992 májusáig 80 – részben csúnyán meggyalázott – halottat számlált. Egyes horvát önkéntes egységek felhasználásával kiteljesedett összecsapások a 3000 lakosú faluban összesen 140 halottat eredményeztek, 600-an elmenekültek, sok házat részben, vagy egészen leromboltak. A horvát hadsereg egyik nagyobb egysége vetett véget a családok háborújának. (Karl Kaser: Familie und Verwandtschaft auf dem Balkan. Analyse einer untergehenden Kultur, Wien/Köln/Weimar 1995, 231–232. o.)