Klió 1999/1.

8. évfolyam

Szatmár és Szilágy megyék 1944 és 1950 között

 

 

A 28 rövid írást, köztük néhány visszaemlékezést is tartalmazó gyűjteményes kötet tanulságos olvasmány azok számára, akik az 1944 utáni kelet-európai átalakulások iránt közelebbről érdeklődnek. Tanulságos a nagyon is indokolt összehasonlítások szempontjából, s tanulságos abból a nézőpontból is, hogyan vizsgálja a mai román történetírás ezt a korszakot tájegységi megközelítésben. „Észak-Nyugat-Románia” itt gyakorlatilag Szatmár és Szilágy megyéket jelenti, egy olyan régiót, melyből az 1944. évi hadműveletek után, szovjet döntés alapján, hónapokra, 1945 március derekáig kivonták az éppencsak újra megjelenő román közigazgatást, s baloldali, de bizonytalan legitimációjú átmeneti helyi kormányzás vitte a napi ügyeket – a szovjet hadvezetésnek alárendelten.

A kötet valamivel több is, mint amit címe ígér. Külön írás foglalkozik (Gh. Buzatu) az 1940. évi keleti határváltozással: Besszarábia elvesztésével, kiemelve, hogy az akkori román döntéshozók közül többen, így II. Károly is, utólag a szovjet nyomásnak való fegyveres ellenállást tartották volna a jobb választásnak, még ha sikert utólag sem tudtak elképzelni. Részletekről tájékoztat egy másik írás, mely az 1940. évi besszarábiai szovjet berendezkedés hétköznapi eseményeit vázolja. Magyarország 1944. októberi kiugrási kísérletét, kudarcát foglalja össze Otmar Trascá a magyar történeti irodalom ismeretében, s tegyük hozzá: a problémában elmélyülve, a szereplőket megértve.

A magyar olvasó figyelmét persze jobban fölkeltik azok az írások, amelyek az észak-erdélyi magyarság sorsát a legközvetlenebbül érintő kérdésekkel (is) foglalkoznak. Ilyen az állampolgárság rendezésével kapcsolatos 1945–46. évi román hivatalos álláspont ismertetése (Dumitru Sandru), melyből kitűnik, hogy a zavaros viszonyok – menekülők, volt deportáltak hazatérése, leszerelt katonák, szökevények megjelenése, szovjet alattvalók mozgása, sokféle útlevél, hiányos határőrizet, hiányos és sokféle hatóságként élő szerv működése – nem is tettek lehetővé életszerű, tehát emberséges szabályozást, a bukaresti kormányszervek képtelen gyanúsítgatásokkal (kémek, szabotőrök, álszavazók tömeges beáramlása) takarózva, lehetőleg mindenkinek az eltávolítását szerették volna elérni, akivel szemben valamilyen formai kifogást emelhettek. 1947-től viszont inkább onnan indultak az emberek Magyarország felé.

Három írás foglalkozik az 1946. novemberi választásokkal, aholis a hatalmon lévő baloldali blokk (BPD) és a Maniu-féle ellenzéki Nemzeti Parasztpárt (PNT) volt a két fő kristályosodási pont. Kitűnik Silvia Popovici írásából, hogy nagy számban zártak ki embereket a választójogból, s a külföldi sajtó szerint tiszta választáson a baloldali blokk (a Magyar Népi Szövetséggel együtt) 78,5 százalékot kapott, a történelmi pártok 17,3 százalékot. A Szilágy megyei választásokról egykorú forrásokat közöl Cornel Grad és Doru E. Goron. Itt különös fontossággal bírt, hogy Maniu-párti hagyományoktól uralt vidékről volt szó, s az iratokból kitűnik, hogy elsősorban a Kommunista Párt által lebonyolított visszaélések (többletszavazatok, hatósági erőszak) és intenzív propaganda révén sikerült a Nemzeti Parasztpártot minden képviselői helytől elütni; a választással kapcsolatos panaszukat a megyei törvényszék elutasította. Az írásokból azonban az is kihámozható, hogy az ellenzéki történelmi pártok eleve fáradtan, rezignáltan indultak, úgy tűnik „elhasználódtak”.

A mindennapi élet megismerése szempontjából fontos Viorel Ciubotă  írása a szatmár-vidéki elit javaitól történő ismételt megfosztásáról. Az 1949. évi 83. sz. rendelettörvényt titokban készítették elő, kibocsátása napján, március 2-án már hajnalban megjelentek a rendőröktől kísért átvételi bizottságok, hogy a földreform által ugyan már kisajátítottak maradék javait (föld, termelőeszköz, ház, bútorzat, könyvek, ruhanemű stb.) elvegyék, értéktárgyaikat (festmények, ékszerek) a banknak adják át. A szerző iratokat is publikál, amelyekből kitűnik, hogy a kb. 170 érintett zöme magyar volt, köztük a haláltáborokat megjártak, esetenként odaveszettek. Ez az akció már nem annyira a régi típusú földbirtokosságot, inkább a városi polgárokat, bérlőket, nagyparasztokat érintette, népgazdasági jelentősége nem volt, elsősorban társadalompolitikai célt szolgált – így például az érintetteket lakóhelyükről eltüntették, jobbára Tordára, Nagyszebenbe, Marosvásárhelyre kerültek kényszerlakhelyre –, az összesen 6500 hektár újabb kisajátításban benne volt az 1948-ban felszámolt görögkatolikus egyház és papságának maradék vagyona is, s a lebonyolításra felkészített és kiküldött megbízottak, adminisztrátorok, továbbá szomszédok, haragosok egész sorának bevonása az osztályharcos feszültség biztosítását, a kollektivizálás lélektani könnyítését szolgálta. Egyébként további két írás (Abraham Florin és Gh. Sisesteanu munkája) foglalkozik a kollektivizálás napi gyakorlatával.

A tanulmánykötet a régi és az új történetszemlélet ötvözete. Visszatérően felbukkan a magyar kisebbség nyílt vagy rejtett megbélyegzése horthyzmus címén, a Magyar Népi Szövetség nacionalistaként való föltüntetése; az „észak-erdélyi végrehajtó bizottság”, az átmeneti kolozsvári baloldali kormányszerv magyar tagjainak „legtöbbje” az egyik szerző szerint a régi horthysta igazgatásban töltött be tisztségeket, s elfogadja a másik képtelenséget is: korábbi budapesti kormányutasításra taktikai cselből kommunistaként fogadták a magyarok a bevonuló szovjet csapatokat stb. S fel-fel bukkan az újabb, elemzés nélkül használt tétel: a magyarok, illetve a magyar zsidók a kommunizmus szálláscsinálói és élharcosai.

Mégis, bár az írások zöme hozzáigazított is az ideologikus történelem­felfogáshoz, a hétköznapok történetének bemutatása szétfeszegeti az ideolo­gikus sémákat. Egy sor megválaszolandó kérdéskört is felvetnek a szerzők. A konkrétumok, a tényleges kutatások eredményei, a források a helyi élet valós részeit tükrözik, s ebben viszik előre a történetírást. Ez lehet a kötet fontos pozitívuma.

 

Sovietizarea Nord-Vestului Romániei (1944–1950) (Észak-Nyugat-Románia szovjetizalasa 1944-1950) Szerk. Viorel Ciubota, Gheorge Lazin, Daniela Oltean, Claudiu Porumbácean közreműködésével. Editura Muzeului Sátmárean, Satu Mare 1996, 320 p.

 

Szász Zoltán