Klió 1999/1.

8. évfolyam

A cári Oroszország és a vilmosi Németország között

A kötet a hagyományos kolozsvári történeti iskola vonulatába épül bele. Abba a vonalba, amely elkeseredéssel vegyes rokonszenvvel tekint Besszarábia, az ottani románság felé. A könyv szerzője a Kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem történelemtanára, aki ösztöndíjasként az 1970-es években többször járt Németországban s ott kutatott. Noha egyetemi oktatóként az előző évtizedekkel is foglalkozott, lényegében az 1849–1918 közötti időszak kutatójának tekinthető, témaköre pedig a román nemzeti mozgalom és az első világháború után létrejött román állam. Könyvei [Miscarea romanilor pentru unitatea nationala si diplomatia Puterilor Centrale (A románok mozgalma a nemzeti egységért és a központi hatalmak diplomáciája), Armata romana si Marea unire (A román hadsereg és a Nagy Egyesülés), Partidul National Roman si actiunea memorandista (A Román Nemzeti Párt és a memorandista akció) és az Istitutiile moderne romnesti (Modern román intézmények)] részben Kolozsváron, részben Temesváron jelentek meg 1979 és 1994 között.

A bemutatott kis kötet megjelenésére az adott alkalmat, hogy a szerző a német külügyminisztérium levéltárában megtalálta Alexis Nour besszarábiai román hazafi, újságíró 1816-ban született Memóriumát, melyben szülőföldje helyzetét és jövőjével kapcsolatos elképzeléseit foglalja össze. A Memórium közlése alkalmat ad a szerzőnek, hogy az írást szélesebb politikai és diplomáciai közegbe helyezze el. Mindenekelőtt abba a nemzetközi tevékenységbe ágyazza, amelyet a románok az egyesülés érdekében folytattak. Az ismertetett könyv tárgya az elmúlt másfél évszázad román politikájának az a nagy dilemmája, hogy a román politikai elit a román egyesülés megvalósítása során melyik támpillérre építsen, a cári Oroszországra vagy a vilmosi Németországra. Az események persze másként alakultak, hiszen végülis a román külpolitika kereke úgy lendült, hogy az említett két változat ellenében egy megerősödő és eluralkodó harmadik, az Antant segítsége hozta létre az 1928-ban kikerekedett Romániát.

T. Pavel célja a Memórium publikálása, de A. Nour írásának közlését megelőzőleg bőséges nemzetközi politikai háttérrel szolgál munkája öt fejezetében. Először a besszarábiai Memóriumnak azt a jellegét mutatja be, amely a könyv ismételten hangoztatott végső célja is egyben: Besszarábia Romániával történő egyesülése folyamatának ábrázolása. Nour írása megszületésének körülményeiről beszélve, a szerző hangoztatja a bukaresti külpolitika kétségtelen nagy sikerét jelentő Nagyrománia létrejötte, illetve az annak egyik alkatrésze – Besszarábia – „anyaországgal” való egyesülése fontosságát. Besszarábia múltjáról szólva, a szerző visszaidézi a tartomány történetét, többet időzve az 1812 utáni időszaknál, mikoris a napóleoni Grande Armée kudarca után Besszarábia 1918-ig Oroszország részévé vált. Az 1918. évi egyesülési aktus jogosságát hangsúlyozva, T. Pavel a két időpont (1812 és 1918) közötti cári elnyomást tárgyalja, amely a nem orosz népeket sújtotta. Az adott körülmények szorításában lépett színre Besszarábiában a publicista Alexis Nour, a Memórium szerzője. Olvashatunk Nour életéről, művelődési és politikai küzdelméről. Arról, hogy az orosz elnyomás miatt csak 1905-ben indulhatott román nyelvű lap Besszarábiában, az 1905–1907. évi felkelés utáni represszió azonban ezt is elsodorta. A román hazafinak, sok társával együtt oda kellett hagynia szülőföldjét, és Romániában keresni menedéket.

A munka első részében mutatja be Pavel a Memórium rövid tartalmát. Nour munkájában központi helyet foglal el Besszarábia előtörténete, annak bizonyítása, hogy ez a provincia az idők folyamán Moldva részeként fejlődött. Történetén belül Nour bizonyítékokkal szolgál az 1812 utáni oroszosítás folyamataira. Itt valóban meghökkentő dolgokra mutat rá mind az oktatás, mind az egyház életéről szólván. Nemcsak a romániai politikai-művelődési termékek behozatalát akadályozta az orosz kormányzat, hanem jóformán lehetetlenné tette a román nyelvű irodalom, sajtó, tudomány és közoktatás kibontakozását, a cirill helyett, a latin írásrendszer bevezetését. A népnevelésben érvényesített elnyomó politika következtében az egyesülés előtt a besszarábiai férfiaknak mindössze 24, a nőknek pedig csak 4 százaléka tudott írni-olvasni (másutt a két nemre együtt érvényes, 10,5 százalékos arányról értesülünk). Az ortodox egyházon belül a megalkuvó román klérus, a felsőbb hatalmasságoknak engedve, nem román nyelven celebrálta az istentiszteletet, a szertartásokat. Sőt a cári hatalom nyomása olyan szélsőséges lépésre vezetett, hogy azt is megszabta, a harangszó ezután ne román módon szóljon, hanem az orosz szokásoknak megfelelően. A szerző nem mondja ugyan ki, de hozzátehetjük, a nemzeti elnyomás a más országokban élő románok viszonylatában Besszarábiában volt a legsúlyosabb. Mindez oda vezetett, hogy az első világháború kezdetén, Románia „fegyveres semlegessége” éveiben (1914–1916) a besszarábiai román hazafiak egyre hevesebben fordultak Oroszország ellen.

Bizonyíték erre Nour Memóriuma. Megszületése körülményeinek bemutatása Pavel könyvének második fejezetében kerül sorra. Tulajdonképpen többről van szó, mégpedig azoknak a politikai küzdelmeknek, nemzetközi fellépéseknek a bemutatásáról, amelyek 1918–1921 között végülis Nagyrománia létrejöttét készítették elő. Ebben benne foglaltatik az összes román erők harca a nemzeti egyesülés megvalósításáért, tehát nemcsak az oroszországi románság küzdelme a Romániával való egyesülésért, hanem más területek román nemzeti erőinek kísérletezése és összefogása a nagyromán ideálért. Szóba kerül itt nemcsak a történész-politikus Nicolae Iorga antant-barát irányvonala, hanem Aurel C. Popovici terve is, aki Die Vereinigten Staaten von Grossösterreich címen munkát írt az osztrák jogar alatt egyesítendő román államról.

Az erdélyi és bánsági román vezetők osztrákbarátságát egyébként Pavel „a magyar állam erőszakos asszimilációjával és a mérhetetlen budapesti elnyomással” (48.) magyarázza. Az igazság kedvéért azonban hozzá kell tennünk, hogy ha a magyar állam nemzetiségi politikájában történtek is hibák, valójában az erdélyi falvak egész sorában a szórvány magyarság körében románosodás folyt. Másrészt Pavel könyvének központi alakja, Alexis Nour bizonyára nagyon örült volna, ha olyan román sajtó, művelődési élet, román iskolahálózat, sajtó- és politikai szabadság bontakozhatott volna ki Besszarábiában, mint a korabeli Erdélyben. Ne feledjük, hogy a románok körében éppen Erdélyben született meg az egész román nemzeti megújulást elindító „erdélyi iskola”, itt vezették be először a latin írásrendszert a cirill helyett, román politikai pártok és művelődési egyesületek tevékenykedtek, fejlett román bankrendszer alakult ki, az írástudás pedig az említett alacsony besszarábiai mutatókkal szemben az erdélyi román többségű megyékben sokkal kedvezőbb volt, 1904-ben pedig Erdélyben 2433 tiszta román tannyelvű és 407 vegyes tannyelvű román iskola működhetett. Nem vitás azonban, hogy helyzetüktől függetlenül, a különböző románlakta területeken a román politikai erők főirányzata az egyesített román állam megteremtése volt.

Könyvének III. fejezetében a szerző azt keresi-kutatja, hogy a besszarábiai románság előtt a politikai kibontakozás milyen útjai mutatkoztak. Szemben az Oroszországon belüli föderáció eszméivel, Nour az egyetlen járható utat a cári birodalom elleni fegyveres harcban, az attól való elszakadásban és a Romániával történő egyesülésben jelöli meg. A megvalósításnál azonban az Antant-barátokkal szemben a vilmosi Németország segítségére számított. Csakis így érthető, hogy Nour Memóriumát német felszólításra készítette el, és a bukaresti német nagykövetségnek adta át. Nour politikai vonala tökéletesen egybevágott a német külpolitika elképzeléseivel, mely a Ligába tömörült oroszországi nemzetiségeket, benne az ukránokat, románokat, finneket és más nemzetiségeket a cári Oroszország szétbomlasztására és háborúból való kiiktatására akarta felhasználni. Azért biztatta és pénzelte az oroszországi nemzetiségi szervezeteket és azok egész nemzeti mozgalmát. (IV. fejezet).

Az oroszországi nemzetiségek elnyomását és elszakadását elemző és célzó 12 memórium (benne Nour Memóriuma) már elkészülte esztendejében, 1916-ban Berlinbe, a német külügyminisztériumba jutott. A német birodalmi propaganda gondoskodott arról, hogy az anyag Svédországban nyomtatásban is megjelenjék. Német változata pedig Berlinben látott napvilágot Kennen Sie Russland? címen és szolgálta a német hatalmi törekvéseket. Bonyodalom csak akkor keletkezett, amikor az orosz nemzetiségi politikát leleplező gyűjtemény Párizsban franciául is megjelent, s következménye a sajtótermék megjelenése körülményeinek kivizsgálása lett. Mindezt a könyv V. fejezetéből tudjuk meg, melynek végén Pavel megállapítja, hogy a hatalmi csoportosulásokhoz való viszonyulástól függetlenül a Memórium a románok egyesülési szándékát fejezte ki.

A közölt Memórium terjedelmét sokszorosan meghaladó bevezető utolsó fejezete a következtetések levonására szolgál. A forrásközlés megindoklása után a szerző megállapítja, hogy a Memórium célja a besszarábiai nemzetiségek orosz elnyomásának leleplezése volt. Azon túlmenőleg beleszólt az Antant és Központi Hatalmak román híveinek vitájába, sőt a nemzetközi politikába is. Mint a 12 oroszországi elnyomott nemzetiség (román, finn, lengyel, észt, lett, litván, ukrán, bjelorusz, zsidó, örmény, grúz és törők-tatár muzulmán) egyike, a besszarábiai románság nevében az emlékirat az önrendelkezés, a szuverén nemzeti államok létrejöttében látja a kivezető utat.

Igen fontos a könyvnek az a része, amely német eredetiben, majd pedig román fordításban teljes egészében közli Alexis Nour Memóriumának szövegét. Magunk az írás tartalmának bővebb bemutatását tartjuk szükségesnek.

Ebben Besszarábia földrajzi leírása után a tartomány 1812–1905 közötti történetéről olvashatunk, majd az itteni orosz kormányzóság közigazgatási formáiról. A románok elnemzetlenítése folyamatában fontos lépés volt az itteni román püspökségek elszakítása a román egyházi szervezettől, szintúgy a román nyelv kizárása a líceumokból. A román ortodox egyház elnemzetlenítésével egy lépése volt a román nyelv kizárása a teológiai oktatásból, a szláv nyelvű istentisztelet általánosítása. Mindezek ellenére a román etnikum megerősödött, amint a provincia népességéről szóló fejezet igazolja. A Memórium szerint ekkoriban Besszarábia területén 2 millió románnal szemben a másnemzetiségűek száma – a részadatok alapján végzett számításaink szerint – egy millió volt (a legszámosabbak között 85 000 orosz, 270 000 zsidó, 210 000 ukrán és számos más nemzetiség). A románság számbeli ellensúlyozására nagyszámú oroszt telepítettek a tartományba, különösen sok volt közöttük a tisztviselő. A meglehetősen vegyes lakosságból a földművesek nagyobbrészt románok közül kerültek ki, míg a tisztviselők oroszokból. A városok és vásárhelyek népességére a babiloni etnikai tarkaság jellemző, itt sok a zsidó, a német, a lengyel és az örmény elem.

A népesség főfoglalkozása a földművelés és állattenyésztés, sok a jómódú gazda. Fejlődő városok biztosítják az ipar és áruforgalom tevékenységét, közülük kiemelkedik Kisinyov a maga 150 000, Ackermann (románul: Cetatea Alba, magyarul: Fehérvár) 55 000 és Bender 50 000 lakosával. A kereskedők nagy szerepet játszanak a jelentős arányú gabonakivitel lebonyolításában. A városokon kívül 50 vásárhely, 150 nagyközség és mintegy 1325 falu jelzi a települési szerkezetet. A kulturáltságban a németek járnak elől, körükben a legnagyobb az írás-olvasás ismerete, míg a románok között a legkisebb (10,5 százalék). Művelődési élet jóformán csak a városokban zajlik, s felemelkedés csak az Oroszországtól való elszakadás és Romániához való csatlakozás után remélhető. A szerző szerint, a kulturális elmaradottságért az orosz kormányzat a felelős, hiszen még az 1905–1916 közötti szabadabb légkörben is a román mozgalom csak minimális eredményt érhetett el a nemzeti művelődés megerősödése terén. A román művelődés nagy akadálya a cirill írásrendszer léte és a latin írásrendszer bevezetésének megakadályozása az orosz hatóságok részéről.

A románság művelődési-politikai kilátásai is rosszak Oroszországon belül. Besszarábia Oroszországhoz csatolása 100 éves évfordulóján rendezett besszarábiai ünnepségek is az orosz nyomást igazolják, ezt jelzi a Kisinyovban ez alkalommal felállított I. Miklós szobor. Az évforduló a románok számára nem örömünnep, hanem gyásznap volt. A háború csak fokozta a nemzetiségi elnyomást, a gazdasági romlásról nem beszélve, a bevonultatottak közül sok elesett, a németeket deportálták, sokat bebörtönöztek, felsőbb rendeletre mintegy 250 000 ember menekült a Dnyeszteren túlra a Küzponti Hatalmak csapatainak bevonulásától tartva, nagy nyomorúság támadt, járványok törtek ki, amelyek nyomán a hatóságok tehetetlensége miatt sok volt az emberáldozat.

Ezért adja Nour írása következő fejezetének A jövő Oroszország nélkül címet. Az itt elmondottak lényege az, hogy a besszarábiai románságnak nem szabad az Oroszországi nagy társadalmi harcokba belekeverednie. Ellenben harcot kell folytatnia azért, hogy nemzeti létét megőrizze és megakadályozza az oroszországi nagy nemzetiségi tengerben való elsüllyedését. Keserűen állapítja meg, hogy az orosz értelmiség fölényérzetében nem nyújt segítséget a másnemzetiségű népek felemeléséhez, sőt szembefordul a másság gondolatával.

Nour világos és egyértelmű következtetést von le, amikor Memóriuma utolsó részének az Oroszországon kívül címet adja. Kifejezi a besszarábiai románok azon elhatározását, hogy az önállósuló ukrán állam oldalán (melyhez közös kultúrája köti), szemben a közös ellenség, Oroszország vezető köreivel, felvegye a harcot saját nemzeti érdekei megvalósításáért, az orosz birodalomból való kiszakadásáért („a besszarábiai románság határozott vétót emel az orosz uralom ellen!” – írja a Memórium). Annál inkább, mert Oroszország mostohaanyának bizonyult, mely gátolta a román művelődés fejlődését is. Követeli az orosz hadsereg, tisztviselők és kereskedők eltávolítását Besszarábiából, hiszen ők a románság megsemmisítésére törnek. Úgy látja, hogy csak Oroszország összeomlása biztosíthatja a román nemzetiség megmaradását, azt, hogy az oroszok visszavonulnak az orosz etnikum határai mögé, ugyanakkor kifejezi meggyőződését, hogy csak szilárd kultúra lehet a besszarábiai románok fejlődésének alapja. Az írás végső kicsengése így hangzik: „Kifelé Oroszországból!”

Teodor Pavel: Intre Rusia ţarilor şi Germania wilhelmiană (A cári Oroszország és a vilmosi Németország között). Cluj-Napoca, 1996. 209.

Csetri Elek