Klió 1999/1.

8. évfolyam

A februári forradalom és az Állami Duma

A szerző által vizsgált probléma az utóbbi évek „felfedezettje”’ az orosz történészek körében. A demokrácia kiépítése idején – pótolva évtizedek hallgatását – egyre több kutató keresi a parlamentarizmus előzményeit Oroszországban. Gajda szerint a duma 1917-es sorsa fontos részét képezi annak a kérdésnek, hogy milyen volt az orosz forradalom viszonya a parlamentáris berendezkedéshez.

Az Állami Duma felállítására 1906-ban került sor, de csak 1916 folyamán kezdett valódi népképviseleti szervként működni. Az ellenzéki pártok részvételével 1915-ben megalakult a Progresszív Blokk, amely a következő évben a társadalmi elégedetlenség kifejeződésének legfontosabb fórumává tette a dumát. A cári udvar azonban nem kereste a kompromisszumot még e mérsékelt politikai erőkkel sem, minthogy kezdettől bizalmatlan volt mindenféle képviseleti szerv iránt, legyen az a zemsztvó vagy a duma. A válságos 1916-os év végére a Progresszív Blokk és vele együtt a duma is légüres térbe került, nem sikerült együttműködni a hatalommal, a társadalom pedig radikalizálódott és kiábrándult a dumából.

Az 1917 elején kezdődő forradalmi megmozdulások siralmas állapotban találták a dumát. A baloldali A. F. Kerenszkij és I. G. Csheidze javaslatát, hogy vállaljanak szolidaritást a pétervári munkásokkal, tiltakozás fogadta február 25-én. Majd apátiával vették tudomásul a képviselők, hogy az elnök, M. V. Rodzjanko bezárta az ülést. Másnap megjelent a cári ukáz, amely felfüggesztette a duma működését. Bár a tagok közül többen a fővárosban maradtak, Oroszország képviselőtestülete kimaradt a sorsfordító februári eseményekből.

A szerző megállapítása szerint a duma ettől kezdve gyakorlatilag informális tanácskozások formájában, tényleges hatalom nélkül működött. Az első, február 27-i tanácskozás a forradalmi helyzetre való tekintettel meglehetősen sietve egy Ideiglenes Bizottság felállításáról határozott, céljául a duma és a kialakuló új hatalom közötti kapcsolat megteremtését tűzte ki. A bizottság első intézkedéseként hadsereget vezényelt az Állami Bank és a Kincstár védelmére, amely a végrehajtó hatalom jogköre lett volna. Majd kiáltvánnyal fordult a lakossághoz, amelyben a rend megőrzésére szólított fel és a nép bizalmát élvező, új kormány felállítását ígérte. A bizottság a folytonosság igényével lépett fel, a dumát kívánta képviselni, de a forradalmi helyzetben a dumából kiszakadva, törvényi szabályozás nélkül, tulajdonképpen törvénytelenül volt kénytelen működni – hangsúlyozza F. A. Gajda.

A bizottság teljesen elszigetelten dolgozott, még a fővárosban is kevesen tudtak róla, a képviselőtestület árnyékává vált. Egyedül a duma épülete játszott fontos szerepet a továbbiakban, a Tauriszi palota lett a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjének székhelye, az Ideiglenes Bizottság tagjai pedig egyik napról a másikra kiszorultak onnan.

A forradalom alatt az Ideiglenes Bizottság legjelentősebb tette Gajda szerint az volt, hogy részt vett az Ideiglenes Kormány felállításában, melynek összetételéről az Ideiglenes Bizottság és a Pétervári Szovjet közösen tárgyalt. A kormány felállításáról szóló nyilatkozatot azonban a kormány a saját nevében adta ki, a duma tagjaiból álló bizottságot éppen csak megemlítette. A tanulmány szerzője M. V. Rodzjanko emigrációban írt visszaemlékezéseit idézi, aki az Ideiglenes Kormány legnagyobb hibájának azt tartotta, hogy a kormány nem próbált meg a dumára támaszkodni a szovjet ellensúlyaként. Nem tisztázott, hogy milyen megbízatás birtokában, de az Ideiglenes Bizottság két tagja előtt került sor II. Miklós lemondására is.

1917. március 2. után a bizottság végképp lehetetlen helyzetbe került, mert semmilyen politikai erő nem tartott rá igényt. Még az Ideiglenes Kormány is – beleértve a mérsékelt Lvov herceget – a forradalmi változásokból eredeztette hatalmát, és igyekezett teljesen függetlenedni minden forradalom előtti politikai erőtől. A liberális politikai körökben úrrá lett az a vélemény, hogy a szovjet ellensúlyát egy egységes kormány képezheti csak, az Ideiglenes Bizottság befolyását korlátozni kell, az önálló cselekvés lehetőségétől pedig meg kell fosztani.

A duma utolsó plenáris ülésére 1917. április 27-én került sor, az Állami Duma összehívásának 11. évfordulóján. A kormány rendelete szerint mind a négy ülésszak képviselői hivatalosak voltak a tanácskozásra, amelyet ünnepi keretek között kívántak megtartani. A meghívottak nagy száma miatt az érdemi munka eleve lehetetlennek tűnt. Az ülésterem azonban félig sem telt meg. A mérsékelt, centrista képviselők (A. I. Gucskov, M. M. Vinaver) a kormány támogatására szólítottak fel, és úgy értékelték a kialakult helyzetet, hogy a duma ideje most jött el igazán. A baloldali többség viszont úgy vélte, hogy a dumára már nincs többé szükség, helyét az Alkotmányozó Nemzetgyűlésnek kell majd átvennie.

A májusi kormányátalakítás már az Ideiglenes Bizottság nélkül történt, ezért Gajda szerint a duma maradványa ettől kezdve inkább hasonlított társadalmi szervezetre, mint hatalmi szervre. Májustól augusztusig hetente egyszer került sor magántanácskozásra a Pétervárott maradt képviselők részvételével. Már korábban is a duma hatáskörébe tartozó gazdasági és politikai kérdéseket vitatták meg a résztvevők. A többség kitartott amellett, hogy a kialakult helyzetben egyedül a kormány képes a szovjetek ellensúlyozására, ezért a bizottságnak a háttérben kell maradnia. A véleményük akkor változott meg gyökeresen, amikor az Ideiglenes Kormány elismerte Ukrajna autonómiáját. Akkor merült fel az, hogy a dumát újra össze kell hívni és a kormányt felelősségre kell vonni. Tudomásul kellett venniük viszont, hogy a duma maradványának országos kérdésekben már nincs befolyása. A jobboldali Kornyilov tábornok az összehívandó Alkotmányozó Nemzetgyűlésben látta a törvényesség letéteményesét és nem a duma összehívását tűzte ki célul. Az általa szervezett puccsban volt parlamenti képviselők is részt vettek. Az Állami Duma működésének hivatalosan a feloszlatást kimondó 1917. október 6-i rendelet vetett véget.

A szerző megállapítása szerint a duma története azt bizonyítja, hogy a nyugat-európai parlamentarizmust nem sikerült megvalósítani az orosz politikai viszonyok közepette. Összeférhetetlen volt a cárizmussal, de nem tartották szükségesnek a forradalmi erők sem. Gajda merészen úgy fogalmaz, hogy az orosz forradalomra jogi nihilizmus, parlamentarizmusellenesség volt a jellemző, s inkább hasonlított a XVII. századi zavaros időkhöz, mint Nyugat-Európa polgári-demokratikus forradalmaihoz. A duma bukásának fő oka szerinte abban rejlett, hogy már a forradalom előtt nem tudott igazi népképviseleti szervvé válni, nem vált önálló hatalmi tényezővé. Gajda végkövetkeztetése az, hogy az orosz politikai kultúrában a képviseleti elvnek nincs helye, a hatalom csak egységes, egyeduralmi lehet. A cárizmust a szovjethatalom váltja fel, amelyben az egyeduralom új, magasabb formáját látja.

F. A. Gajda: Fevralszkaja revoljucija i szugyba Goszudarsztvennoj dumü. (A februári forradalam és az Állami Duma sorsa). Voproszü Isztorii, 1998. 2. 30–43. p.

Lakatos Judit