Klió 1999/1.

8. évfolyam

A boszniai muzulmánok nemzeti fejlődése

 

 

A boszniai muzulmánok nemzeti hovatartozásának kérdése – elsősorban a szomszédok részéről sosem volt mentes az ideológiától. A szerbek, Vuk Karadzic 1849-es híres cikkétől (Srbi svi i svuda) kezdve, „természetesen” szerbeknek tekintették a boszniai muzulmánokat – sőt a katolikus horvátokat is –, a horvátok pedig ennek megfelelően próbálták, a maguk érdekei szerint, „természetesen” horvátoknak tekinteni őket. Az efféle ideológiai bekebelezés mögött azonban a szomszédok XIX. század végi nacionalizmusa bújt meg, akik ennek alapján tartottak számot a bosznia–hercegovinai területekre, ily módon akarva a lakosság többségét maguk és érdekeik mögött tudni, illetve ekképpen akarták a kulturális határokat meghúzni, ami később alapot szolgáltatott volna a politikai határok korrektúrájához is, hiszen Ernest Gellner szerint a nacionalizmus „politikai elv, ami kimondja, hogy a kulturális és politikai egységeknek takarniuk kell egymást.”1 (Hogy Gellnernek mennyire igaza van, azt az elmúlt évek és a jelen balkáni jelenségei világosan igazolták.)

Az első világháborút követő politikai átalakulás nem hozott a boszniai muzulmánok számára kézzelfogható változást, hiszen az 1918. december 1-jén megalakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban sem tudták magukat nemzeti szempontból szabadon deklarálni. A okkupációt követően Kállay ugyan próbált nemzeti koncepciót felállítani – az általa favorizált „bosnyák” (boszniai) megnevezés azonban az új államban már nem volt szalonképes. Az alkotmányozó nemzetgyűlésnek csupán egyetlen muzulmán tagja vállalta a „bosnyák” megnevezést.

Egyetlen alternatívaként a „délszláv”-sággal való identifikáció ajánlkozott, ami bizonyos játékteret is engedett a muzulmánok számára. Ha figyelembe vesszük, hogy a második világháború után a hivatalos jugoszláv ideológia éppen a „jugoszlávizmus” lett, akkor láthatjuk, hogy a két háború közötti időszakban, az 1919-ben alapított muzulmán párt – JMO (Jugoslovenska Muslimanska Organizacija) – által reprezentált döntés voltaképpen helyes volt, sőt ezáltal sikerült a pártnak a szerbek és horvátok felé húzó szárnyakat is a párton belül megtartani, ezáltal az esetleges politikai szakadást megelőzni. Habár a párt alapításakor a nagybirtokosok voltak a többségben, a különböző szociális rétegek is képviseltették magukat a párt vezetésében. Az idők folyamán a vallási vezetők szerepe a kereskedők és az értelmiség javára háttérbe szorult, ezáltal a vallási kérdések is egyre inkább a politikai, gazdasági és kulturális kérdéseknek adták át a helyüket – mindenekelőtt Bosznia-Hercegovina autonómiáját tartva legfontosabb politikai célkitűzésnek.

A választási sikerek alapján az JMO nemcsak a muzulmán lakosság számára, de Bosznia-Hercegovina egész társadalmának legjelentősebb pártjává vált. A 20-as, 30-as évek politikai aktivitása a muzulmánok részéről az osztrák–magyar idők logikus folytatásaként értelmezhető. A muzulmánok Habsburg-időkben felébredt öntudatát a JMO sikeresen erősítette tovább.

A második világháború alatt Bosznia-Hercegovina a Független Horvát Állam része tett. Amíg a muzulmán lakosság nagyobbik része politikailag passzívan viselkedett, az JMO néhány vezetője a fasiszta horvát állammal szorosan együttműködött. A politikai autonómia reménye mint cél pedig néhány vezetőt egyenesen a német megszállókkal való együttműködésre sarkallt. Amíg Himmler támogatta ezeket a célkitűzéseket (pl. muzulmán divízió felállításával is), addig Ante Pavelic nem ismerte el a muzulmánok nemzeti identitását, muzulmán  horvátokként  kezelte őket. A partizánok számára a nemzeti hovatartozás kérdése kényes kérdést jelentett, hiszen minden nemzetiséget az idegen megszállók ellen akart mobilizálni. A Kommunista Párt ugyan besorolta a muzulmánokat a jugoszláv népek közé, a „muslimani” megnevezés azonban nem etnikai, hanem vallási hovatartozást takart.

A szocialista Jugoszláviában a kormány a muzulmánokat potenciális szerbeknek, horvátoknak, illetve jugoszlávoknak tekintette. A 60-as évek elején a Kommunisták Szövetsége elhatárolta magát a „jugoszláv” koncepciótól és 1968-ban a boszniai muzulmánokat a boszniai pártvezetés „muzulmánok nemzeti értelemben” szavakkal határozta meg, hogy miután a muzulmánok már 1948-ban, 1953-ban és 1961-ben is elutasították, hogy magukat a nép­számlálások alkalmával szerbeknek, vagy horvátoknak deklarálják. 1961-ben volt lehetőségük először arra, hogy mint „etnikai értelemben vett muzulmánok” vegyenek részt a népszámláláson. Ezek a kompromisszumok a kommunista vezetők részéről természetesen az a célt szolgálták, hogy az egyre erősödő szerb és horvát nacionalizmusok közé ütközőzónát húzzanak.

A nemzeti elismerés utáni öt évben jelentős politizálódás figyelhető meg a muzulmán lakosság körében. Az elsősorban a helyi értelmiség és párttagság által képviselt nemzeti fellendülés, amely eleinte a „szekuláris, progresszív és forradalmi” jelzőket vonta maga után, egyre inkább nyilvános kritikákat kapott a 80-as évek elejére. Az erősödő politikai polémia magával hozta a politikai érvelések hangsúlyváltását is, ami ahhoz vezetett, hogy 1981 végére már vallási fundamentalizmussal vádoltak meg egyes muzulmánokat.

A muzulmán mozgalommal szembeni politikai magatartás három fázisra osztható: az első fázisban az iszlám fundamentalizmust több-kevesebb sikerrel tagadták. 1982 nyara után azonban fenyegetések és feljelentések jelzik a második fázis kezdetét. 1983 áprilisában 11 muzulmán értelmiségi letartóztatá­sá­val – akik az Alija Izatbegovic által szerkesztett „iszlám deklaráció” alapján állítólag egy iszlám állam megalapításán fáradoztak – köszönt be a harmadik fázis. A muzulmán mozgalom fejlődésére jellemző, hogy amíg eleinte a kezdeményezés a párt köreiből indul, addig a későbbiekben az iniciatíva az értelmiség kezébe megy át.

A kommunista rendszer bukása utáni első bosznia-hercegovinai választáso­kon (1990. november 18.) az induló két muzulmán párt közül a Demokratikus Kezdeményezés Pártja (SDA) szerezte meg a mandátumok többségét (86), a szerbek és a horvátok nemzeti alapokon szerveződő pártjai előtt (72, illetve 44 mandátum). Ennek a választásnak az eredményeképpen először jutottak 1878 óta a muzulmánok ismét politikai szerephez Bosznia-Hercegovinában. Sajnos az események ismeretében éppen ez a nép az, amelyik aztán a legtöbb áldozatot hozta a háború során. A háború következményei közé kell azonban sorolnunk azt a tényt is, hogy bár a muzulmán népesség puszta léte is megkérdőjeleződött, a nemzeti identitás további alakulására ez a tragédia is kihat, mégpedig olymódon, hogy erősíti azt. A kollektív szenvedés és kollektív védekezés, a kollektíva részeként elszenvedett individuális tragédiák akaratlanul is kiváltják és erősítik a kollektívához való tartozás tudatát. Bruckmüller szerint is, aki a nacionalizmust társadalmi folyamatként vizsgálja, a háborús konfliktusok a legmagasabb fokú reális eltávolodást jelentik az ellenséges csoporttól, ezzel egyidőben pedig a legmagasabb fokú identifikációt a saját kollektívával.2

Habár a háború „eredményeként” kialakult, kialakított muzulmán-horvát állam végleges formát még nem vett fel, az állam etnikai struktúrája és az abból fakadó nemzetiségi politika majd tovább fogják alakítani ezt az identitást. Alija Izatbegovics pártja, az SDA, a két háború közötti időszak JMO-jával ellentétben, nem rejtette a jugoszlávizmus mögé a muzulmán identitás kérdését, hanem világoson megfogalmazott nemzeti célokat tűzött ki maga elé. A nemzeti és vallási szimbólumok sikeres kombinálásával mobilizálni tudta a muzulmán lakosság többségét.

Amíg az SDA határozottan a „muzulmán” gondolatot tűzte zászlajára, addig a másik új muzulmán párt, az MBO (Muslimanska Bosnjacka Organiza­cija), a „bosnyák”-ságot hirdette meg nemzeti identitásként. Habár a választáso­kon az MBO csak töredékét kapta a szavazatoknak, mégis sok értelmiségi támogatását élvezte. A párt a programja szerint a muzulmánok és más bosz­niaiak pártja kíván lenni, a „muzulmán” elnevezést pusztán vallási meghatá­rozásnak tartva. Ezzel szemben a SDA ugyanennek a fogalomnak a nemzeti karakterét hangsúlyozta.

1993 októberében ült össze az Összbosnyák Népi Gyűlés (Svebosnjacki Sabor), hogy az éppen aktuális genfi tervezetekről tárgyaljanak. A népgyűlés, amelyik tulajdonképpen tanácsadó testületként működött, volt az első orgánum, amelyik hivatalosan a „bosnyák” (boszniai) nevet viselte. A kompromisszum a SDA és a bosnyák gondolat képviselői között nemcsak a nemzetiségi kérdés békés megoldását jelentette (az adott körülmények között), hanem a muzulmán politikai elit egymáshoz való közeledését is.

A médiumokban a muzulmán és a bosnyák elnevezések továbbra is párhuzamosan futottak, sőt néha egyszerre alkalmazták őket („muzulmán bosnyák”), a boszniaiak muzulmán hányadának hangsúlyozására. A fenti vitával kapcsolatban egyre több híradásban kiemelték, hogy a „bosnyák”-ság és a „bosnyák nyelv” nem csupán Kállay politikai találmánya, hanem történelmi realitás. További lépésként 1994. március 30-án a népgyűlés elhatározta a „bosnyák” (boszniai) elnevezésnek, mint nemzeti meghatározás­nak, alkotmány­ban való rögzítését.

Az SDA vezetői ugyan mindig szoros kapcsolatot tartottak mind az ország vallási elitjével, mind pedig más iszlám államokkal, sőt az Iszlám Konferenciával is, de mindenkor hangsúlyozták – politikai célként – polgári állam (gradanska republika) megalakítását. Haris Silajdzic, a későbbi külügyminiszter és miniszterelnök 1991-ben kijelentette, hogy pártjának a demokratikus és szekularizált állam érdekében folytatott harc jelenti az egyetlen dzsihadot. (Talán nem is gondolta, mennyire „szent háborút” fog vívni rövid időn belül, nemcsak a párt, de a magára talált muzulmán nép is.)

A muzulmán vezetés kompromisszumos megoldása, amely a „bosnyák” (boszniai) definíció mellett tette le a voksot, több szempontból is sikeres megoldásnak tűnik: kifogja mind a horvát, mind pedig a szerb nacionalisták vitorlájából a szelet, miután a „muzulmán horvát”, illetve „muzulmán szerb” bekebelező jelzők elveszítik értelmüket. Azonkívül kikerüli azt a buktatót, amely a „muzulmán” népnév esetében, bizonyos arra hajlamosakban, a funda­mentalizmus veszélyét inspirálhatná.

A fentebb nagyon vázlatosan vázolt folyamatban az osztrák–magyar perió­dusnak nagy jelentőséget tulajdonít Babuna. Ebben az időszakban lépnek fel először a muzulmánok modern értelemben vett politikai és gazdasági követelésekkel, és tömörülnek (1906 óta) pártokba és szervezetekbe.

Az oszmán időszak alatt a boszniai muzulmánok kétségkívül megkülön­böztetett, sőt domináns pozíciót élveztek, ami a más szociális berendezkedésű hatalom okkupációjával egy csapásra megváltozott.

Kállay nemzetiségi kérdéseket illető elképzeléseiben a muzulmánok a központi szerepet kapták ugyan, de 1909-ben elért vallási autonómiájuk meghirdetéséig ellenzéki magatartást tanúsítottak. Az ezt az autonómiát célzó muzulmán mozgalmakat két fő fázisra lehet bontani. Az 1899-től 1902-ig terjedő időszakban a muzulmán vezetők több panaszos beadványban nyilvání­tották ki elégedetlenségüket. Ugyanebben az időszakban terjed ki a mozgalom az egész tartományra, ahol széleskörű támogatást szerez. A vallási vezetők által vezetett mozgalomban nagy szerepet játszott a pániszlám ideológia és maga Isztambul. A követelések elsősorban a vallási kérdéseket érintették. A rövid stagnálást követő második fázis már politikai újraéledésről tanúskodik, amit elsősorban a 1906-ban alapított MNO (Muslimanska Narodna Organi­zacija) fémjelez. Ebben az időszakban a nagybirtokosság veszi át ismét a kezdeményezést, és meg is határozza a mozgalmat egészen az autonómia kihirdetéséig.

Az osztrák–magyar adminisztráció idején megindult modernizációs folyamat során megkezdődő nemzeti fejlődésben a muzulmán elit veszi át a vezető szerepet. Ez az elit azonban koránt sem mondható homogénnek, ezáltal a fejlődés első szakaszára is rányomják a bélyegüket a konfliktusok. Az értelmiségből, a nagybirtokosságból és a lelkészekből (hodzsákból) álló eliten belül a következő konfliktusok figyelhetők meg: 1) ellentét a nagybirtoko­sok és a tartományi kormány között, 2) ellentétek a muzulmán és a horvát lelkészek között, 3) ellentétek a muzulmán lelkészség és a tartományi kormány között, és végül, ami tulajdonképpen az összes csoportosulásra jellemző volt: 4) ellentétek a radikális és a mérsékelt szárnyak között.

Természetesen a különböző csoportosulások a tartományi kormánnyal szemben tanúsított álláspontjukban is eltértek. A legradikálisabb ellenzők a lelkészek közül kerültek ki, míg az éppen formálódó értelmiség köreiben általános lojalitás volt megfigyelhető. A nagybirtokosok valahol a kettő között helyezkedtek el, sok esetben pedig éppen kettős játékot játszottak, hiszen gazdaságilag nagyon is függtek a tartományi kormánytól, de a radikálisok az ő köreikből sem hiányoztak. A muzulmánok etnikai határait azonban tulajdon­képpen a lelkészség tudta meghatározni, hiszen ez a társadalmi réteg volt képes a tömegeket a szimbólumokon keresztül – melyek egyre inkább szubjektív jelentőségűvé váltak – mobilizálni. A nyelv, amelyen a vallási szövegek íródtak, szintén szimbólumként hatott.

Az elit ugyan katalizátorként működött a kirajzolódó etno-nacionális átalakulási folyamatban, de hibás lenne az egész nemzeti fejlődést és alakulást e csoport produktumának tekinteni. A kezdeti időkben az előkelő réteg, később pedig a lakosság is mintegy felhatalmazta a muzulmán vezető réteget a politikai agitáció folytatására. Ehhez járult a szociális nyomás a muzulmán lakosság részéről, ami az elit tartományi kormányzathoz való viszonyát befolyásolta. A szimbólumok megválasztása pedig nem léphette át a muzulmán kulturális örökség kereteit. A nacionalizmus ugyan mint elit jelenség lépett fel röviddel a megszállás után, de az egyes kezdeményezések idővel egy egész mozgalom kiindulópontját képezték.

Habár a muzulmánok nagy része analfabéta volt, egy „personal network”-ön keresztül hatásosan működött a kommunikáció. Ez a szociális hálózat nemcsak lokális szinten működött hatékonyan, de az emigráción és a rokoni kapcsolatokon keresztül egészen Isztambulig terjedt. Az oszmán közigazgatás alatt kialakult vallási hálózat felgyorsította a muzulmán ellenzék kialakulását. (Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy 1831-ben Bosznia már egyszer kivívta függetlenségét, miután Hüseyin Kapetan Gradascevic vezetése alatt Koszovó területén megverte az oszmán sereget.) Ebben az értelemben az osztrák–magyar adminisztráció alatt kialakult muzulmán mozgalom jelentős lépésként értékelhető a muzulmánok nemzetté válási folyamatában.

Babuna érdekes és értékes példának tartja az osztrák–magyar adminisztráció bosznia-hercegovinai szerepét abból a szempontból, miként tud egy kormányzati politika egy adott nemzeti mozgalmat befolyásolni. A muzulmánok képezték az okkupáció alatt az ellenállás magvát, Kállay mégis erre a népcsoportra építette nemzetiségi politikáját. A minden bosznia-hercegovinai etnikai csoportot magába foglaló „bosnyák” definíciót ugyan nem tudta keresztülvinni, a muzulmánság öntudatára azonban ez a politika nagy hatással volt. E periódus alatt élték át a muzulmánok a politikai és kulturális feltámadást.

A nyelv képezte a legfontosabb instrumentáriumot a hivatalos nemzetiségi politikában és 1907-ig a tartomány nyelvének hivatalos megnevezése is a „bosnyák nyelv” volt. A muzulmánok 1907 után is használhatták ezt a megnevezést nyelvükre. (Hogy mennyire realista döntés volt ez a kormány részéről akkoriban, mutatja az a tény is, hogy az 1991-es népszámlálás alkalmával – ahol a muzulmánok első alkalommal nevezhették meg nyelvüket – a szavazók 90 százalé­ka „bosnyák nyelv”-ként definiálta az általa használt nyelvet.)3

A tartományi kormányzat megpróbálta a mérsékelt irányzatot a radikális muzulmánok ellen aktiválni, hogy ezáltal az ellenzéket ellenőrzése alatt tudja tartani. A mérsékeltek támogatása azonban szakadást eredményezett a muzul­mán elit köreiben. A mérsékeltek és a radikálisok közötti ellentét, illetve konkurencia jellemezte az egész osztrák–magyar időszakot. Ez az ellentét és rivalizálás erősen befolyásolta a bosznia-hercegovinai muzulmánság etno-nacionális fejlődését, sőt bizonyos értelemben annak hajtóerejévé vált.

A Monarchia dualista rendszere, és politikai szervezeteinek sokrétegűsége  a muzulmánok számára „alternatív politikát” tett lehetővé. Nemcsak a tartomá­nyi kormányzathoz fordulhattak igényeikkel és sérelmeikkel, hanem a Közös Pénzügyminisztériumhoz, az osztrák–magyar „Delegációkhoz”, sőt magához a császárhoz is. Ez az „alternatív politika”, ezek a lehetőségek elvették a muzulmán ellenzékiség élét, illetve legális keretek közé kényszerítették azt. A tartományi igazgatás 1901-ben, 1907-ben és 1908-ban tárgyalásokat kezdeményezett a muzulmán vezetőkkel, és a politikai jóakarat bizonyítékaként a bosznia-hercegovinai muzulmánok 1909-ben vallási autonómiát kaptak.

A II. világháború utáni szocialista adminisztráció integrációs politikájának sikertelensége újabb bizonyítékként szolgál Babuna számára arra, hogy a muzulmánok nacionalizmusa etnonacionalizmusként értékelhető. Azonkívül fontos adaléknak tartja a bosznia-hercegovinai muzulmánság nacionaliz­musának a különböző politikai struktúrákon belül megfigyelhető különböző megjelenési formáit abból a szempontból, hogy a nacionalizmus a mindenkori keretekhez alkalmazkodva más-más formákat vehet fel. A kezdetben vallási alapon elkülönülő és szerveződő muzulmánság az elmúlt alig száz évben szekularizált nemzetfogalmat alakított ki magának. A századforduló osztrák–magyar nemzetiségi politikája a tartomány számára jelentős állomásnak tekinthető ebből a szempontból, mi pedig tanúi lehetünk az utóbbi időkben a folyamat kiteljesedésének.

Aydin Babuna könyve jól tagoltan mutatja be mind a politikai fejlődést, mind pedig az azt előkészítő, illetve azt kísérő társadalmi mozgásokat. Képet kapunk a gazdasági keretekről és napjainkig nyomon követhetjük a kulturális élet fejlődését, mindez egyrészt meghatározta, másrészt pedig keretbe foglalta Bosznia-Hercegovina nemzetté szerveződő muzulmán társadalma különböző csoportjainak törekvéseit. Az elméleti alapokon nyugvó mű nagyon részletesen mutatja be, a szerző kutatásainak tükrében, a nemzetté válás folyamatát, a századforduló osztrák–magyar dualista adminisztrációjának kezdeményezé­seitől egészen a daytoni béke ellentmondásaiig. Babuna volt az utolsó külföldi kutató, akinek lehetősége volt még a háború előtt Bosznia-Hercegovina levéltárában dolgozni. Ezt a kutatást bécsi és isztanbuli (!) levéltári kutatások egészítik ki. A szerző szerint a következő aspektusok különböztetik meg munkáját a témáról mások által felvetett kérdéseket tárgyaló művektől: 1) bemutatja a muzulmán elit különböző csoportjainak szerepét a nemzetté válási folyamatban; 2) a politikai, nemzeti fejlődés okait és magát a folyamatot az osztrák–magyar periódusban részleteiben és a kutatások tükrében vizsgálja; 3) a boszniai muzulmánok nemzeti fejlődését egészében, a kor társadalmi, gazdasági és kulturális keretei között mutatja be; 4) a kormányzati politika befolyá­sának bemutatására nagy hangsúlyt fektet; 5) vizsgálja az akkori politikai fejlődés kihatásait napjaink bosznia-hercegovinai muzulmán poli­tikájára.

 

Aydin Babuna: Die nationale Entwicklung der bosnischen Muslime. Mit besonderer Berücksichtigung der österreich–ungarischen Periode (A boszniai muzulmánok nemzeti fejlődése, különös tekintettel az osztrák–magyar időszakra). Frankfurt am Main, Berlin, Bern, New York, Párizs, Bécs 1996. 342 p.

 

Sipőcz László

1. Ernest Gellner: Nationalismus und Moderne, Berlin 1991, 8.

2. Ernst Bruckmüller–Sepp Linhart–Christian Mährdel (Hg.): Nationalismus. Wege der Staatenbildung in der außereuropäischen Welt, Wien 1994. 13.

3. Elsőként Ausztrália ismerte el a „boszniai nyelvet” Bosznia-Hercegovina hivatalos nyelveként 1993. októberében. Az elismerés fontos lépést jelentett a kulturális identitás nemzetközi igazolásaként.