Klió 1999/1.

8. évfolyam

A cseh kérdés vetületei

 

 

T. G. Masaryk 1895-ben írta a Cseh kérdés című művét, amelyben a cseh társadalom múltját, jövőbeli sorsának jóra fordítását, a cseh nemzeti emancipáció megvalósításának mikéntjét boncolgatta. Ebben alkotta meg a cseh nemzeti életnek a múlt üzenetére épülő, modern, erkölcsi alapú politikai vízióját. A megvalósítás fő eszközét akkor Masaryk a türelmes és alapos nevelésben és a gazdasági aprómunkában látta. Célja ezzel az volt, hogy a cseh kérdés európai kérdéssé váljon.

A cseh történelem központi feladatát filozófiai szempontból a humánum kiteljesítésében látta, amit vallási és erkölcsi kérdésként értelmezett. Azt, hogy a vallás és az erkölcs központi érték, a cseh reformáció szellemi üzenetének tartotta, amelynek segítségével újrafogalmazta a humánum és a szociális érzékenység kérdését. Ezzel összefüggésben elvetette a marxizmust és a liberalizmust, s az igaz emberiesség lényegeként a demokratizmust állította velük szembe.

A kötet szerzője, Jaroslav Boček (aki nem történész) esszékben tekinti át a cseh történelemben gyökerező és a mai cseh társadalmat és politikát meghatározó azon jellemzőket, amelyeket Masaryk mintegy mérceként állított fel. Masaryk Cseh kérdés-ét értelmezi és kéri számon a cseh történelem és politika azóta eltelt évtizedein, tehát azt, hogy a cseh kérdést kik, mikor, mire használták, hogyan értelmezték és mit értettek rajta. Mindent annak fényében értékel, hogy e masaryki ideálok hogyan valósultak meg, illetve kik és mit tettek ezzel ellentétesen. Fő témája tehát az, hogy a demokratizmus hogyan érvényesült a cseh társadalom történetében.

Megmagyarázza, hogy Csehszlovákia azért működhetett a két háború között demokratikus államként, mert a demokratizmus szelleme a cseh történelem folyamatába akkor szervesen illeszkedett bele, és szervesen is honosodott meg. A folyamatot Masaryktól visszafelé Palackýn, Komenskýn, Chelčickýn keresztül Huszig vezeti vissza, és a jobbágyoknak is biztosított vallás- és lelkiismereti szabadságra építi. (Ugyanakkor mintegy mellékesen megjegyzi, hogy ennek szellemét itthon előbb modern formában újjá kell éleszteni, és érvényre kell juttatni, majd ezen keresztül lesz az országnak Európa számára mondanivalója.)

A masaryki cseh kérdéssel összefüggésben elemzi, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas egysége mint jelent és hogyan valósul meg cseh felfogásban. Ehhez mindenekelőtt a liberalizmus és a demokratizmus eltéréseit hangsúlyozza, masaryki felfogásban. Megállapítja, hogy a kettő, bár összeegyeztethető, de nem ugyanaz. Ezt leginkább az egyéni és a kollektív jogok közötti feszültséggel magyarázza, aminek oka az, hogy a liberalizmus elismeri az egyéni jogokat, de nem ismeri el a kollektív vagy csoportjogokat. A demokratizmus viszont együtt és egyszerre épít az egyéni és a csoportjogokra, így a demokratizmus nem más, mint a másik, a mások szabadságának elismerése és biztosítása.

Ezzel összefüggésben taglalja, hogy a demokrácia leggyakorlatibb megjelenése, a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia milyen belső paradoxonokat, ellentmondásokat hordoz magában, és hogy adott politikai körülmények között hogyan lehet vele visszaélni. Sort kerít a politikai pártok hierarchikus felépítésére és oligarchikus jellegére, a parlamenti egyszerű többség elméleti és gyakorlati problémáira, valamint a képviseleti és a közvetlen demokrácia megvalósításának nehézségeire is.

A cseh kérdés egyik központi témája a vallás, a hit, a kereszténység, a katolicizmus és az egyházi hierarchia egymáshoz való viszonya. A szerző nagyra értékeli Masaryk vallásosságát, és folyamatosan hangsúlyozza, hogy harca a katolikus egyházzal nem vallásellenes vagy katolikusellenes indíttatású volt, hanem mindig is csupán a hierarchikusan felépített egyház elleni szándék vezérelte. Masaryk mélyen vallásos volt, a vallást a mélyebb emberiességre való törekvésként értelmezte, így érthető, hogy a cseh kérdést vallási, humán és erkölcsi kérdésként értelmezte. Masaryk szerint a vallás tartalmilag az öröklét problémájának megoldása, nemcsak elméletben, hanem a gyakorlatban is.

Amikor a szerző áttekinti, hogy a kommunisták hogyan viszonyultak a cseh kérdéshez, azt hangsúlyozza, hogy Csehszlovákiában a kommunizmusnak mindvégig megmaradtak a szociáldemokrata gyökerei, ezért kapott nagy hangsúlyt a cseh kérdés szociális oldala, valamint a gazdasági problémák. A cseh történelem értelmét a kommunisták a cseh demokratizmus átértelmezésével a huszita plebejus osztályharcra építve a kommunizmusban látták megvalósulni. Így a cseh kommunisták a cseh történelem nagy örököseinek mondták és hirdették magukat.

A cseh kérdés kommunista és bolsevik értelmezői a cseh kérdést vallás- és hitellenes propagandájukban is felhasználták. A kötet szerzője ezzel összefüggésben többször is kitér arra, hogy a cseh társadalom nagyobbik része hitetlen, ateista, holott Masaryknak a Cseh kérdéssel egyáltalán nem ez volt a célja. A bolsevikok az egyházellenességet hitellenességre hamisították. Masaryk értelmezésében a hit az ember belső, szellemi és lelki beágyazottsága. Az emberi lét anyagi értelmezésével (amit a marxisták és a liberálisok juttattak érvényre) Masaryk szembeállította az emberi lét transzcendens kiterjedését, és azt követelte, hogy az emberi tevékenységet, tehát a politikát is az örökkévalóság jegyében folytassák.

Az első állítás, amit a szerző igazolni kíván, hogy minden belső cseh fordulat szorosan összefügg azzal, ami összeurópai szinten lejátszódik. Ehhez sorra veszi az 1848 óta történteket, a térség sorsfordulóit. Egyetlen kivételként az 1968-as Prágai Tavaszt nevezi meg, amelynek szerinte nincs köze a nyugat-európai diáklázadásokhoz és nyugtalanságokhoz.

A politikai kultúráról és a politika kultúrájáról elmélkedve elmondja, hogy a régi Csehország (XVI. század) utolsó nagy politikusa egy Vilém z Rožmberka nevű nemes volt. Szerinte azóta valóban nagy cseh politikusok csak a XIX. században születtek. Mivel addig a politikát Bécsben csinálták, a cseh politikának a nulláról kellett újra indulnia. Nagy politikusokat 1848-ban hoztak felszínre a forradalmi idők. Ekkor lépett színre F. Palacký és Havlíček-Borovský. Utánuk legközelebb T. G. Masaryk jelenik meg nagy politikusként. A cseh politika történetét elemezve a szerző elmondja, fő jellemvonása 1914-ig a kicsinyesség, jelentéktelenség, a szűkhorizontúság és az illúziók kergetése (ez utóbbiak közé tartozik a pánszláv gondolat). Különbséget tesz a cseh politika és a cseh nemzeti gondolat között. Amíg a cseh politikát a kicsinyesség és szűklátókörűség határozta meg, addig a cseh nemzeti élet növekedett és erősödött.

A cseh politikának több olyan jellemvonása van, amelyek a cseh történelem adottságaiból fakadnak. Közülük az egyiket a baloldaliak szokták hangoztatni és védelmezni, s ez a huszita plebejus hagyomány. E kérdés másik oldalát, a cseh nemzeti arisztokrácia hiányát és a cseh nemzeti nemesség csekély számát (mert kivégezték vagy elűzték őket) a jobboldaliak szokták hangoztatni. Ennek okaként tudják be, hogy a cseh politikában hiányzik a tisztesség és áldozathozatal iránti érzék mint hagyomány, s helyette a cseh politikai hagyo­mányban inkább a ravaszkodás dívik.

A szerzőnek a cseh demokratizmus és a cseh politikai hagyományok kialakulásával kapcsolatban több olyan kijelentése van, amelyek elgondolkod­tatók. Ezek között az egyik az, hogy a cseh demokratizmus nem a politikai pártokban született meg, mert a csehek a demokráciát különféle társaságokban, körökben tanulták. Ezek szakmai és érdekvédelmi, kulturális és egyéb körök, társulatok voltak, amelyekben gyakran együtt találhatók a vállalkozók, a parasztok és a munkások. Ennek köszönhetően a cseh nemzet a Monarchiában olyan, jól működő, öntörvényű és belső polgári társadalmat hozott létre, amely valójában nem is nagyon igényelte a nagypolitikát. Ezért is volt az, hogy hosszú ideig csak egy politikai pártjuk létezett, az ócsehek pártja. Azok a politikai pártok, amelyek később kialakultak, már nem tudták jelentősen sem szétszabdalni, sem polarizálni az így kialakult polgári társadalmat.

Boček szerint a cseh demokratizmus gyökerei tehát mélyen erednek, és akkor törnek a felszínre, amikor erre lehetőség nyílik. Ilyen lehetőségnek tekinti az 1968-as évet megelőző időszakot, amikor a polgári társadalom alapstruktúrái gyorsan regenerálódtak. Egyúttal vitázik azon honfitársaival, akik 1968-at értelmezik és értékelik. A Prágai Tavasz szerinte későn jött, mert még a moszkvai XX. pártkongresszus visszhangja volt, miután más hasonló sorsú országokban (Magyarország, Lengyelország) ez már régen lecsengett. Ezt a lassúságot annak tudja be, hogy a polgári társadalomban a polgári öntudat ekkorra vált olyan erővé, amely megmozgathatta a politikai rendszert.

Az 1968-as eseményeket vázolva, nagy hangsúllyal elemzi azokat a rendelkezéseket és folyamatokat, amelyek lehetővé tették, hogy a mély demokratikus gyökerekkel rendelkező cseh társadalom polgári társadalomként nyilvánuljon meg. Azt is állítja, hogy e polgári társadalom nyomása volt az, amely alapvetően előrevitte a csehszlovákiai politikai folyamatokat 1968-ban.

Ezzel kapcsolatosan a szerző azon elmélkedik, hogy a történelem újraértel­mezése ugyanúgy hozzátartozik az adott társadalom történetéhez, mint maguk a konkrét események és folyamatok. Így például a huszitizmus már szinte teljesen kiesett a társadalom tudatából, amikor Palacký, majd később Masaryk újraértelmezte, és az addigi cseh történelmi folyamat középpontjába állította, nagy értékeket tulajdonítva neki. A masaryki demokratizmus eszméje erre a huszita hagyományra épül, s ez nyilvánult meg 1968-ban is.

Ezzel kívánja igazolni azon állítását, hogy semmi sem halott egy társadalom történetében. Egyúttal azt is igazolja vele, hogy a cseh társadalom többször ki akarta nyilvánítani demokrácia-akaratát, amit minden alkalommal (1938, 1945, 1968) idegen erők nyomtak el. (Miközben e kérdésekről elmélkedik, egy-egy mondattal saját társadalma komplexusait kívánja enyhíteni, azt bizonygatva, hogy az semmivel sem alábbvaló, mint a többi európai nemzet, sőt, ha lehet, még kiválóbb: „Míg Németországba e században kétszer hozták idegen tankok a demokráciát, addig hozzánk azért érkeztek, hogy ezt eltöröljék. Ebben az értelemben szemtől szemben más európai nemzetekkel nem kell magunkat szégyellnünk. Ebben az értelemben a Prágai Tavasz üzenete a legkevésbé sem halott.”)

Külön szól arról, hogy miért alacsony a csehek politikai kultúrájának szintje. Ennek okát mindenekelőtt abban látja, hogy mind a polgárok, mind a politikusok azonosítják az ideológiát a politikával. Szerinte ugyanis a politika, a gyakorlatban megvalósítva, nem szabad, hogy ideológiaként működjön, mert akkor súlyos hibákat eredményezhet. A nem előrelátó, nem körültekintő politika ugyanis az ideológia foglyává válik. Ennek kapcsán (és más alkalmakkal is) védelmébe veszi Machiavellit és annak a gyakorlati politikára vonatkozó nézeteit. Machiavelli nagy érdeme, hogy demisztifikálta a politikát. Újra Masarykot hozza fel példának, aki amíg a gyakorlati politikára nem kényszerült, elutasította Machiavelli nézeteit. Megállapítja, hogy a politikának az ideoló­giával való azonosítása máig a cseh politikai gondolkodás egyik betegsége. A cseh politika még mindig nem szabadult meg az ideológiai ballaszttól, és magán hordja keletkezési idejének, a romantikának a jegyeit. A cseh nemzet ugyanis a romantika korában vált politikai nemzetté, Palacký és Havlíček ekkor készítette el az elkövetkező időszak nemzeti alapprogramját. A szerző megvédi Herdert és azokat a cseh nemzet­ébresztőket, akik bizonyos cseh történészek szerint nem csupán „kávéházi társaság” voltak, de ha őket a cseh társadalom alulról nem támogatta volna, akkor erőfeszítéseik hiábavalók lettek volna.

A cseh politikai nemzet születésének folyamatával foglalkozva megjegyzi, hogy ez volt az az időszak, amikor a csehországi németek és a csehek egymástól kezdtek eltávolodni. Míg Palacký a cseh nemzeti törekvések védelmét és érvé­nye­sítését inkább az osztrák fennhatóság alatt látta eredményesebbnek, addig a csehországi németek a sajátjukat a német (porosz) fennhatóság alatt. A cseh–német viszony ettől kezdve válik azzá, ami a németek 1945 és 1948 között véghezvitt kitelepítéséhez vezet.

Az újkori cseh politika tehát Boček szerint romantikus és ideologikus, s ez érvényes nemcsak a kommunistákra, hanem pl. Václav Klausra is. E politikának általában a nemzet a központi értéke, és kevésbé képes államban, államérdekben gondolkodni. Ennek máig ható következménye a tényleges cseh külpolitika hagyománynélküliségéből fakadó hiányossága. A szerző szerint az államban való gondolkodás gyengesége miatt nem került sor állami kérdésekben egyszer sem népszavazás kiírására, az pedig nyugtalanító, hogy a cseh politika legjellemzőbb gyenge pontjai közé tartozik a külpolitika. Az a tapasztalat, amit a magyarok a dualizmus idején megszerezhettek, a cseheknél a mai napig hiányzik.

Érdekes meglátása a szerzőnek Csehszlovákia létrejöttével kapcsolatban az, hogy Szlovákia újjáélesztése, az ebbe való „befektetés” Csehország, a csehek geopolitikai érdeke volt, amit Masaryk felismert. Mert ha nem sikerült volna megállítani a szlovákok elmagyarosítását, akkor a csehek el lettek volna zárva a szlávoktól, szigetként a német tengerben, amelyet keleten a magyarok zártak volna le. A cseh történelem sorsfordulóinak elemzése kiterjed a Müncheni Egyezmény (1938) és az utána következő események elemzésére is. Jellemzi a politikusi előrelátás fontosságát, és egyúttal olyan példát hoz fel, amely azt mutatja, hogy ez önmagában nem elegendő. Szól arról, hogy Edvard Beneš előrelátó volt, talán túlságosan is, amikor aláírta a müncheni egyezményt. Emiatt élete végéig „müncheni komplexusban” szenvedett; a cseh politikában új szindróma született, a „münchenizmus” szindrómája. Sokan azt állítják, hogy az 1968-as bevonulással is ez a szindróma erősödött meg, sőt egyesek szerint az 1992-es szétválás idején is ez valósult meg. Lényege az ellentevékenység nélküli kapituláció az agresszív erők előtt. A kötet szerzője ezt a szindrómát a politikai rövidlátás megnyilvánulásaként értelmezi. A müncheni komplexus erősen deformálta a cseh lelket, és az egyik oka volt annak, amiért 1948-ban a kommunisták olyan könnyen győztek Csehszlovákiában.

Önálló esszében vázolja fel azt, amit a közép-európai gondolatról és összefogásról gondol. Határozottan megerősíti, hogy a cseh politika és külpolitika legnagyobb hiányossága és tévedése, hogy nem tudatosítja a közép-európaiság fontosságát. Pedig a cseh politika alapvető és állandó jellemzője a közép-európai sors. Lényege a „köztesség”, azaz a Németország és Oroszország közötti lét. Európa ezen része mindig a Nyugat ütköző- és védőzónája volt, ebben gyökerezik e térség instabilitása, politikai és állami alakulatainak ideiglenessége, változékonysága.

E térség nemzeteinek mindig sok erőt kellett áldozniuk a védelemre, és kevés maradt arra, hogy civilizációs és kulturális aktivitással foglalkozzanak. E szerep és feladat az oka, hogy a cseh államnak többször megszakadt a jogfolytonossága, és ugyanez érvényes e térség más államaira is. Így ez a térség Európa neuralgikus pontját képezi. Csehországot Boček szerint ráadásul máig három olyan hagyományos vonal keresztezi, amely a katonai vonulások és népvándorlások vonala.

A cseh történelem két fő vonulatát a szerző szerint (Palackýval egyetértve) a németekkel való összecsapások és a közép-európai politika adja. Ez utóbbit több cseh király is szorgalmazta. Olyan, egymásnak kölcsönösen alárendelt hatalmi rendszert alkottak, amely addig működött, amíg a három (a cseh, a lengyel és a magyar) királyság közül az egyik ki nem esett. A Habsburg-monarchia ebből hasznot húzott és részben ennek az alapjain jött létre.

Az újkori cseh(szlovák) külpolitika e térség geopolitikai egymásrautaltságát, összefonódását nem eléggé tudatosítja, amire már többször rá is fizetett. Ez érvényes a cseh külpolitikára 1918 óta, és Csehszlovákia 1992-es szétválása után is. Az önálló cseh külpolitika 1993-tól folyamatosan azt bizonyítja, hogy a csehek csak önmagukkal foglalkoznak, és képtelenek arra, hogy szomszédaikkal jó viszonyt alakítsanak ki. A szerző szerint ennek nem önmagában a cseh jellem, hanem a cseh politika dilettantizmusa az oka.

A csehek tehát Közép-Európával sorsközösségben élnek, és akárhogyan is szeretnék, ettől nem fognak tudni megszabadulni. Ezt vállalniuk kell, és meg kell szabadulniuk a közeli és távoli szomszédaikkal szembeni régi és új előítéleteiktől és komplexusaiktól. Csehszlovákia szétesése így a térség számmára is rossz előjelnek számít.

A cseh politika, Boček szerint, a saját német és orosz traumáját rosszul kezeli, és emiatt számos problémája keletkezett. Az egyik oldalon szervilisen, a másik oldalon közönségesen reagál. Ennek taglalásánál sorra veszi a cseh–orosz és a cseh–német kapcsolatok fejlődését és jellemzőit történelmileg és a jelenben is.

A cseh–orosz viszonyt taglalva megállapítja, hogy más civilizációról, más értékrendről, más kultúráról van szó, ezért illuzórikus és hibás lépés volt, hogy a XIX. században és a XX. század első felében oly lelkesen és kritikátlanul közeledtek feléjük. Ezzel együtt a cseh társadalom 1948 és 1990 között az orosz politikával kapcsolatban megszerezte a maga rossz tapasztalatait.

A cseh–német viszonyt illetően a szerző megállapítja, hogy az a két társadalomnak a cseh területek megszerzéséért folytatott harcára épül. A történelmi folyamatot ismertetve bizonyítja, hogy voltak időszakok, amikor politikailag és gazdaságilag a németek voltak domináns helyzetben, és voltak olyan időszakok, amikor a csehek kerekedtek felül. Ennek fényében védelmébe veszi a németeknek az 1945 és 1948 között lefolytatott kitelepítését. Helyesnek tartja Beneš azon kijelentését, hogy a németeket végül nem büntetésként, hanem preventív intézkedésként telepítették ki, és a felelősséget egyértelműen áthárítja a szövetségesekre, akik erről döntöttek.

Cseh (és európai) szempontból megnyugtatónak tartja a cseh–német viszony ilyen (végleges) megoldását, és elítéli, hogy V. Havel csehszlovák köztársasági elnökként már 1990 január elején bocsánatot kért a németektől a kitelepítésért. (Ezt mindenekelőtt azzal indokolja, hogy a németek jóval nagyobb szenvedést okoztak a cseheknek és a világnak a nagynémet politikával és a csehek kiirtására irányuló programjukkal, mint a csehek a németeknek a kitelepítéssel.)

Úgy értékeli, hogy a cseh(szlovák) külpolitika nagy hibát követett el azzal, ahogyan a német egyesítés kérdéséhez hozzáállt, és nem használta ki a lehetőséget az egyesítési tárgyalásokon való részvételre. A cseh–német viszony szempont­jából azt sem helyesli, hogy 1997 végén aláírták a cseh–német megbékélési nyilatkozatot, mert ez egyrészt nem a cseheknek, hanem a németeknek volt az érdeke, másrészt a közös történelem rossz értelmezésére ad lehetőséget: az áldozatot és az agresszort egy szintre helyezték, és a németeknek megadták a lehetőséget arra, hogy eltűnjön a bűntudatuk azért, hogy két világháborút is kirobbantottak. Németország az egyesítéssel hatalmas lett, és nincs kizárva, hogy ahelyett, hogy vezetné Európát, majd uralni akarja azt. Kifogásolja azt is, hogy Németország a háború után még nem vizsgázott le abból, hogy tényleges válság esetén a társadalom valóban képes-e arra, hogy demokratikus maradjon.

A cseh–német viszony taglalásának módszerével, hangnemével és következ­tetéseivel Boček azt bizonyítja, hogy azokhoz a cseh értelmiségiekhez tartozik, akik a cseh társadalom mélyen gyökerező demokratizmusát szembeállítják a németek demokratizmusának megkérdőjelezésével. Egyúttal azok közé is tartozik, akik a cseh társadalom, a cseh nemzet egyik alapvető pozitív küldetését abban látják, hogy ébren tartsák Európában a németektől való félelmet, a németekkel szembeni éberséget. Ez szerinte a cseh politika egyik európai feladata, a másik pedig a céltudatos közép-európai politika megvaló­sítása.

Esszéiben Boček foglalkozik a demokratizmus, a liberalizmus és más politikai eszmék és ideológiák magyarázatával, és taglalja, hogy szerinte és Masaryk szerint mi az egyéni jog, az emberi jog, a csoportjog és a kollektív jog jelentése. A történelem és a politika kapcsolatát megfogalmazva úgy véli, hogy az nem az osztályharcok folyamata, hanem a társadalmi ellentétek és kölcsönös kapcsolatok közötti egyensúly keresésének, elvesztésének és újra megtalálásának története. Nem létezik társadalom ellentétek nélkül, mint ahogy a kölcsönös kapcsolatok nélkül sem. A társadalom állandó keresés, a politika állandó folyamat. Az örök harmónia társadalma nem létezik, ez olyan álom, amely a történelmet előre hajtja, de amelyet soha nem lehet megvalósítani.

A cseh történelem jogfolytonosságának hiánya mellett a cseh társadalom és politika problémája az is, hogy így a cseh politikai elit sem folytonos. Ennek elemzésével külön esszében foglalkozik a szerző, és aktualizálja is a problémát.

A liberalizmussal mint a demokratizmustól sokban eltérő ideológiai és politikai gyakorlattal azért foglalkozik sokat, hogy bizonyítsa, a cseh társadalom és a cseh politika számára nem az előbbi, hanem az utóbbi a fontosabb és mélyebb politikai érték. Ezzel azt kívánja megerősíteni, hogy a jelenlegi cseh politikai vezetés nem jó úton jár, amikor a liberalizmus gazdasági és politikai irányítási módszereit alkalmazza. A liberalizmus és a liberálisok hibáinak bemutatását arra használja, hogy igazolja a nemzeti érdekek, a nemzeti értékek, a nemzethez tartozás fontosságát, és az európaiságnak mint a nemzeti érdekek egyeztetésének kívánalmát. Ezért a jelenlegi cseh politikai gyakorlattal ellentétben pontosan és világosan meg kell fogalmazni a cseh nemzeti érdekeket, és nem kell szégyellni annak meghatározását sem, hogy miben áll a cseh biztonság és szuverenitás. A cseh kérdés részének tekinti tehát a cseh érdekek egyértelmű megfogalmazását.

Végezetül arról ír, amiért e kötetet megírta: Csehország, a cseh társadalom mély válságban van, s nemcsak politikailag és gazdaságilag, hanem társadalmilag és nemzetileg is. Ennek fő okát Csehország és az egész térség történetének súlyos folytonossághiányában látja, ami jellemző az egész XX. században. Azóta semmilyen érték- és viszonyrendszernek, semmilyen társadalmi és politikai formának nem volt elég ideje arra, hogy meghonosodjon és kikristályosodjon. 20–30 évenként új rendszert kell felépíteni, s azóta folyamatosan tagadni kell az előző múltat. Ennek csehországi következménye például az, hogy nincs tényleges konzervatív párt, igazi konzervatív programmal. Ezzel kapcsolatban elemzi a radikalizmus és az extrémizmus különbségeit. Eszerint a radikalizmus a problémák gyökeréig hat, a dolgok, a problémák alapvető okait keresi, s ezeket végiggondolja. Az extrémizmus olyan szélsőség, amely megelégszik az egyszerű, felszínes, szimpla megoldások­kal, így cinizmus jellemzi.

A cseh kérdés megoldását tekintve azt állítja, nem kell arra törekedniük, hogy európai kérdéssé váljon, mint ahogy annak idején Masaryknak ezt kellett tennie, mert ma már a nagyhatalmak és a NATO tisztában vannak azzal, hogy Csehországnak mekkora a geostratégiai jelentősége, hiszen a fő európai stratégiai vonalak mentén fekszik. Ezt ki kell használniuk, és Németországgal szemben kell saját magukat biztosítaniuk. Emellett meg kell őrizniük identitásukat, meg kell védeniük saját nemzeti érdekeiket, a gazdaságiakat, a szociálisakat, a kulturálisakat és a szellemieket. Erre van remény, mert míg a cseh politika tragikus folytonossághiányban szenved, addig a cseh kultúra megőrizte fejlődésének folytonosságát. A kulturális újjáéledést a humanizmus, a demokratizmus szelleme és az erős szociális érzés hatja át. Ennek alapján a kultúra feladata, hogy a politika kontinuitását visszaadja. A cseh politika és társadalom legsürgetőbb feladata szerinte az új középosztály kialakítása, az új politikai elit létrehozása és a hazai tőke növelése.

A szerző szerint tehát Masaryk volt az, aki észrevette az összefüggést a cseh nemzeti ébredés és a cseh reformáció gondolatai és elvei között. A cseh reformáció a cseh demokratizmus alapja, mert rendkívüli hangsúlyt fektetett az oktatásra és a művelésre, a kultúrára, az emberi kapcsolatok fejlesztésére és az általános felemelkedésre. Ezért kap a cseh gondolkodás hagyományában oly nagy hangsúlyt az erkölcs kérdése. A cseh történelemben akkor áll be a folytonosság hiánya, amikor a cseh gondolkodás hagyományának ezen etikai alapjait megtagadják, és cinizmussal helyettesítik. Ebbe a hibába esik bele a mai cseh klausi politika is. Mert megfeledkezik azon cseh szellemi hagyományról, hogy az ember és a társadalom szervesen összetartozik, egymástól elválaszthatatlan, szerves struktúra. Csehországban ezért nemcsak gazdasági, közigazgatási és politikai válság, hanem erkölcsi és gondolkodásbeli válság is bekövetkezett. Holott éppen az integrális demokratizmus és humanizmus cseh hagyománya lenne az, amivel a cseh társadalom Európa számára is jó példával járhatna elől.

 

Boček, Jaroslav: Hry s českou otázkou (A cseh kérdéssel folytatott játékok). Melantrich, Praha, 1997, 173.

 

Hamberger Judit