Klió 1999/1.

8. évfolyam

A latin-amerikai populizmus

Mi a populizmus? Milyen gyökerei vannak, hogyan, miből alakult ki? Mennyiben latin-amerikai találmány? Horváth Gyula korábban már foglalkozott ezzel a témával. „A populizmus kialakulása Mexikóban” (Kaposvár, 1996), „A peronizmus” (Szeged, 1997, Hispánia Kiadó), „Ültetvény és politika” (Szeged, 1997, Hispánia Kiadó) című könyveiben is szó volt már e problémáról. Ebben a 137 oldalas, spanyol nyelvű kötetében Lázaro Cardenas, Getulio Vargas, Juan Domingo Perón személyéhez kötődően foglalkozik a populizmussal, mint általános latin-amerikai jelenséggel. „A politikai populizmus latin-amerikai „találmány”, amely választ kívánt adni a gazdasági, politikai és szociális kihívásra, amely a latin-amerikai fejlődés szintjén jelentkezett” – írja a szerző.

Mindenesetre az 1929–1933-as világgazdasági válság előkészítette a talajt e populizmus kialakulásához. Azonkívül a karizmatikus vezető megjelenése is történelmileg meghatározó tényező volt – írja a szerző. Ideológiailag pedig egy sajátos anti-status quo jelenséget mutat. Ami a populizmus ideológiai forrásait illeti, az első a liberalizmus, melyet a polgárság és a középosztályok a függetlenség megismerése után vallottak magukénak. Amíg Európában a liberalizmus a feudalizmustól való elszakadást jelentette, addig Latin-Amerikában a gyarmati rendszer felszámolását – írja Horváth.

A latin-amerikai országok többségében a XIX. század a vitát és a harcot jelentette a liberálisok és konzervatívok között. Argentínában például a liberálisok győzelme biztosította az ország egységét; az 1853-as liberális alkotmány egyensúlyt teremtett a központi hatalom kormányzati elvei és a tartományok között. Brazíliában az első és második császárság idején csak fegyveres harc nem volt a konzervatívok és liberálisok között. Mexikóban a liberálisok és a konzervatívok közötti viták véres harcokban robbantak ki. A liberálisok Benito Juárez vezetésével el akartak szakadni a gyarmati múlt politikai örökségétől, új, liberális alapon szervezett intézményeket akartak létrehozni. Nem erős államot kívántak, hanem a törvényhozó, végrehajtó hatalom megosztását. Számtalan kompromisszumra kényszerültek a konzervatívokkal. A liberálisok biztosítani akarták a prosperitást, ezért akarták a gyarmattól örökölt gazdasági szisztémát modern, hatékonyabb rendszerrel felcserélni – írja a szerző.

Az új ideológia, a pozitivizmus mindezt meg akarta gyorsítani. A kortársak tudatában és szóhasználatában a pozitivizmus és modernizáció egymás szinonimái voltak. A pozitivizmus két funkciót akart betölteni egyszerre. Megváltoztatni a társadalmat, rákényszeríteni a polgárság uralmát, illetve konszolidálni a polgári társadalmi feltételeket. Ehhez járult még az, hogy az addig fő ideológia, a liberalizmus értékei devalválódtak. Ezért van az, hogy a pozitivizmus Latin-Amerikában, egyaránt megjelent a politikai elméletben, a jogalkotásban, a vallásban, erkölcstanban és a filozófiában is.

A liberalizmus, majd később a pozitivizmus zászlaja alatt a tömegeket nem lehetett az utcára vinni. A munkások és bevándorlók számának ugrásszerű növekedésével a szocializmus, anarchizmus, szindikalizmus eszméi jelentek meg a századfordulón. A világgazdasági válság után a formálódó új eszme, a populizmus ezt a népi energiát kívánta felhasználni, miközben más nézeteket vallott az állam szerepéről, a tulajdonviszonyokról, az individualizmusról. Nem rombolni, építeni akart, a nemzeti iparnak és a társadalomnak akart jobb körülményeket teremteni, de a pozitivizmussal ellentétben már a „nép” bevonásával. Ehhez járult a karizmatikus vezető kiemelt szerepe. Vargast hazájában „Pai de Pobres”-ként (a nép atyja) tisztelték.

Külön tanulmány elemzi a peroni juszticializmus filozófiáját. Maga Perón Mendozában fejtette ki először a „társadalmi igazságosság” filozófiáját. A juszticialista filozófia értelmezése szerint az egyes erők között állandó küzdelem folyik. Ezek az idealizmus, a materializmus, az individualizmus, a kollektivizmus, melyek egymással örök harcban állnak. A középkorban az egyház uralta az emberek lelkét. Az Isten „az út, az igazság és az élet”. Isten előtt minden emberi lélek egyenlő, legyen az király, lovag vagy egyszerű szolga, írja Perón. A lélektan előtérbe kerültével a spritualizmus, az egyén, mint individuum kapott elsődleges szerepet. Ezt tagadja a materializmus, amely az anyag elődlegességét hirdette – mondja. Perón szerint a kapitalizmus rideg, nemzetközi, sem hazája, sem istene nincsen. Mindent a pénz ural. A kapitalizmus azzal, hogy mértéktelen kizsákmányolásra alapította létét, megteremtette önmaga tagadását, a kommunizmust, amely a közösséget erőszakkal valósítja meg, lerombolva az individualizmust. A mindenható államot teremti meg, amely úgy jelenik meg, mint az állampolgárok feletti abszolút hatalom.

A peronizmus koncepciójában a fasizmus és a kommunizmus összekapcsolódó ideológiák. A különbség köztük szerinte az, hogy a fasizmus az államot, mint lelki tényezőt teszi meg államalkotóként. E peroni filozófiának az volt a végső következtetése, hogy a peronizmus megjelenéséig az ember képtelen volt megoldást találni az egyéni boldogság és a társadalmi igazságosság közötti konfliktusban, ezt csakis a peronizmus teremtheti meg.

A negyvenes-ötvenes években voltak más populista pártok is Latin-Amerikában, mint például az APRA (Amerikai Népi Forradalmi Szövetség) Peruban, vagy Getulio Vargas mozgalma Brazíliában, amelyek hasonló politikát valósítottak meg.

Fasizmus, népfront, populizmus címmel csaknem 50 oldalon foglalkozik Brazíliával Horváth Gyula. A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy Getulio Vargas, Lázáro Cardenassal ellentétben miért nem használta fel a munkásokat, a középosztályt egy populista szövetség megalakítására? Miért nem alakított saját pártot, mozgalmat? Milyen lehetőségei voltak az új államnak, az Estado Nôvo-nak? Az egyik tényező, a szerző szerint, a brazil fasiszta párt (integralisták) növekvő befolyása. A fasiszta mozgalom 1935–37-ben már 400 000-es taglétszámot mutatott.

Az integralisták legdinamikusabb ellenfele a kommunista párt (PCB) volt. E pártok és a szövetségeseik között manőverezve valószínűnek látszik, hogy Vargas államelnök puccsal látta megoldhatónak a „harmadik” utat 1937-ben. Vargas megpróbálta meggyorsítani a kapitalista fejlődést általában, és a „sajátságos brazil út” kijelölését hangoztatta. Az állam felügyeletet gyakorolt a gazdaságban, a sárga szakszervezetek révén pedig az egész ipart is ellenőrzése alatt tartotta. G. Vargas populista, diktatórikus rendszert vezetett be.

Mi volt a helyzet Mexikóban? A könyv az 1934-1940 közötti időszakot, Cardenas elnökségét veszi szemügyre. A Nemzeti Forradalmi Pártból kifejlődött a Mexikói Forradalom Pártja, amely 1940-től Intézményes Forradalmi Párt néven gyakorolta a hatalmat. A fő konfrontáció az agráristák és a veteránok között zajlott, mert Mexikóban a populizmus és a politika legfontosabb kérdése az agrárreform.

Horváth Gyula részletesen elemzi azt a téves politikát, amelyet a mexikói Kommunista Párt folytatott. A szocializmus megvalósításának propagandája ugyanis azt hangoztatta, hogy a polgári demokratikus forradalom már lezajlott, s ezért a szocialista forradalom megvalósítása van napirenden. Ez a KP befolyását is csökkentette. A tanulmányokat olvasva választ kapunk arra a kérdésre is, hogy miért nem tudtak a baloldali pártok számottevő bázist teremteni politikájuk számára.

A három országot vizsgálva elmondható, hogy a legnagyobb, az ország határán jóval túlmutató nemzetközi visszhangja a peronizmusnak volt – írja Horváth. J. D. Perón hatása részben az ügyes és jól szervezett propaganda hatására, túlterjedt „Ezüstország” határain.

Horváth Gyula: Cuatro estudios sobre el populismo latinoamericano (Négy tanulmány a latin-amerikai populizmusról). Szeged 1998, Hispánia, 137 p.

Rozsnyai Jenő