A Csendes-óceán felfedezésének történetében jelentős szerepet játszottak a Marco Polo által is említett, fantasztikus földrészhez, a “Terra Australis Incognitá”-hoz kapcsolódó legendák. E hatalmas óceán felfedezése, megismerése több szakaszban zajlott: 1513-ban V. Nuńez de Balboa spanyol hódító pillantotta meg először, s rögtön birtokba is vette a spanyol király számára, 1520-ban a portugál Magellán hajózott a leendő Csendes-óceán nyugodt vizeire. A mai Vanuatu állam szigeteit a spanyol szolgálatban álló, de portugál P. F de Quiros (Queirós, Gueirós) fedezte fel 1606-ban. A spanyolokat egyaránt űzte a meggazdagodás vágya és a hittérítői buzgalom. Quiros expedíciójának útjáról mértékadó beszámolót adott két résztvevője. Quiros tudatában volt annak, hogy nehezen fognak tudni kontaktust teremteni a bennszülöttekkel, ezért nagyon világos és óvatosságra intő utasításokat adott társainak, kísérőinek, főleg ami a tűzfegyverek használatát illeti: félelme az egyik szigeten be is igazolódott, amikor emberei – veszélyben érezve magukat – tüzet nyitottak, s sok halottat hagytak maguk után. Útjuk több állomásán is hasonló események nehezítették előrehaladásukat, volt, ahol nyílzáporral fogadták őket. Mindez nem akadályozta Quirost abban, hogy az általa meglátogatott szárazföldet, le egészen a Déli-sarkig “Terra Australis del Espiritu Santo” néven VIII. Kelemen pápa és III. Fülöp spanyol király nevében birtokba ne vegye. (Felfedezését a spanyol udvar azonban jó egy évszázadon át titokban tartotta!) Quiros expedíciója végül is kudarcba fulladt, legalábbis ami a bennszülöttekkel kialakított kapcsolatait illeti, aminek a következő okai voltak: a bennszülöttek viselkedése; a sajátjukétól teljesen különböző módon hierarchizált társadalmat találtak, s ez megzavarta a spanyolokat, akik – félve a váratlan támadásoktól – távol tartották maguktól a bennszülötteket; a spanyolok súlyos követelésekkel álltak elő ez utóbbiakkal szemben az élelmiszer-utánpótlás beszerzésekor; a bennszülöttek semmit nem tudtak kezdeni – mert nem ismerték azok értékét és használatát – a cserébe kapott tárgyakkal (ruhák, vaseszközök...).

A spanyolokat a XVIII. században a fűszerkereskedelemben érdekelt hollandok követték, akik – a Quiros expedíciójában is részt vett – Torres utazását ellentétes irányban megtéve, újra eljutottak Új-Guineába, felderítették Új-Hollandiát (a mai Ausztráliát) és Új-Zélandot. A XVIII. század a franciáké (Bougainville) és az angoloké (Cook) volt: velük “az utazások ugyanolyan mértékben váltak filozófiai utazásokká, mint amennyire birodalmi törekvéseket szolgáltak”: céljuk a tudományos ismeretek bővítése volt. Bougainville a déli tengereken át kívánta elérni Kelet-Indiát és megtalálni a legendás déli kontinenst, ő fedezte fel Tahitit, a Társaság-szigeteket, Aoba szigetét pedig a francia korona nevében birtokba vette. Ahogyan azonban egyre tovább hajóztak, be kellett látniuk, hogy az a bizonyos “Terra Australis” – nem létezik. Cook külföldi tudósokat is magával vitt útjára, s ez megint csak aláhúzta az utazás tudományos jellegét. Most történt meg először, hogy “tartósabb kontaktus jöhetett létre a melanézek és az európaiak között”. Cook lépte át először a déli sarkkört, de végigjárta Tuamotut, Tahitit, a Cook-szigeteket és Tongataput. Tanna szigetén megismerkedtek a melanéziai dalokkal. A körbehajózott szigeteket Új-Hebridáknak keresztelték. A meglátogatott szigetekről adott leírásokban a kőkorszakban megrekedt technológia, de harmonikus kultúra és társadalmi élet képe jelenik meg, amelyben a boldogság, udvariasság. derű jellemzi a lakosságot. A XVIII. század végének a Csendes-óceánon járt felfedezőit még a sajátjukétól eltérő civilizáció megismerésének óhaja vezette, nem annyira az evangelizáló törekvések.

A szigetekre érkező hajósok és az ott élő bennszülöttek számára e földdarabok teljesen mást jelentettek: az előbbiek számára, akik veszélyes és kimerítő hosszú hajózás után végre szárazföldre tehették lábukat, megnyugvást, békességet, nem egyszer valamiféle varázslatos paradicsomot, míg az utóbbiak számára mindenfelől vízzel körülhatárolt, elszigetelt környezetet, amelyben a legfőbb “probléma a túlélés” volt. Bougainville találó, kissé poétikus kérdése jól jellemezte a helyzetet: “Ez a különleges föld vajon most van születőben, vagy most dőlt romokba?

Az 1880-as évektől kirajzolódtak egy angol–francia kondomínium körvonalai: a franciáké volt a föld, az angolok a kereskedelemmel foglalkoztak, míg az angolszász misszionáriusok feladata a hittérítés volt. Az angolok és franciák közötti 1887. november 16-i megegyezés – amelynek eredménye egy Hajózási Vegyesbizottság felállítása volt – de facto létrehozta a kondomíniumot, de a két nemzet közötti rivalizálást ez nem szüntette meg; az 1916-ban véglegesített kondomínium egyetlen kézzelfogható eredménye a földek tulajdoni határainak kijelölése és bejegyzése volt. Az 1960-as évektől újfent külön-külön kívánt a két nemzet eljárni a közoktatás és az egészségügy terén – a versengést a függetlenség elnyerése sem szüntette meg. Az 1970-es évek elején más is bonyolította a kondomínium belső életét, ez pedig a “National New Hebrides Party” megjelenése volt, amely párt később a “Vanuaaku Pati” nevet vette föl, és a gyors függetlenséget követelte. Ez nyugtalanságot váltott ki azok között, akik “úgy érezték, különböznek az uralkodó politikai és vallási erőktől”. A mérsékelt erők a “Partis modérés” (Mérsékelt Pártok) elnevezésű csoportosulást hozták létre, amelybe a következő, kisebbségben lévő csoportok léptek be: a Francia Katolikus Egyház követői, a helyi pogány és “új-hagyományőrzők”, a kisebbségben lévő szekták és kisegyházak hívei. A két tábor közötti nézeteltérések tragikus végű összecsapásokhoz vezettek, melyeknek halálos áldozata is volt, a hagyományok megőrzéséért harcolókra kirótt börtönbüntetéseken és a megaláztatásokon kívül...

Az óceániai népek eredetéről szóló sok legenda, mítosz közül legvalószínűbbnek a “hajós nép” elmélete látszik: az ázsiai eredet bizonyosnak tűnik, Vanuatu lakossága is évszázadok során alakult ki oly módon, hogy a különböző eredetű népesség még helyben is keveredett. A bizonyítékokat – nem csak Vanuatun – a nyelvészet, a genetika, a kultúra, a biogenetika szolgáltatja, de hasznos az orális tradíciók tanulmányozása is. Ami a nyelvek jelenlegi helyzetét jellemzi, az ismert nyelvek nem egyformán vannak jelen: egyre inkább egyszerűsödnek, csoportokba szerveződnek, fejlődésükre a külvilággal történő egyre nagyobb számú kontaktus is hat. Tanúi lehetünk egy `lingua franca', a biszlama megjelenésének, amely 1980-ban – tehát Vanuatu függetlenségének kikiáltásakor – az angol és a francia mellett – a harmadik hivatalos nyelv lett.

A – volt – Új-Hebridák szigetcsoport társadalmi tagozódása a vizsgált (és a cikkünk elején jelzett) időpontban a következő volt: az északi szigeteken gazdasági jellegű verseny alapján létrejött törzsfőnöki, míg a középső és a déli szigeteken részben örökletes, részben választáson alapuló arisztokratikus vonásokkal bíró, de szintén törzsfőnöki rendszer alakult ki. A bennszülöttek kultúrájára az ősök tisztelete, a természeti erők rituális ünneplése, a kultúrhéroszok cselekedeteihez kapcsolódó nagy kozmogóniai mítoszok továbbélése jellemző. A “pirog régió-területen” egyrész az “erdei”, másrészt a “sós víz”, azaz a partvidék emberei éltek: ez a megkülönböztetés gazdasági-kulturális különbségeket is jelez. A gazdasági életen belül a termelési egységek a nemek szerinti megoszláson alapultak. A gazdaság két alapvető tényezője a kertművelés és a sertéstenyésztés. Ez a termelési rendszer “két sebességű” : “extenzív”, amikor a közvetlen létfenntartásról, és “intenzív”, amikor a tágabb, társadalmi rendeltetésű termelésről volt szó. A csendes-óceáni szigetek kereskedelmi jelentőséggel bíró cikkei a XIX. század elején a tengeri ugorka és a szantálfa voltak, mindkettőt főleg Kínában értékesítették mindaddig, amíg ez utóbbi árucikk ki nem merült. Helyébe – ugyancsak a XIX. században – a “blackbirding” (szó szerinti fordításban: “feketemadár-kereskedelem”) lépett, ami tulajdonképpen a bennszülöttekkel mint árucikkel való kereskedelmet, ellenfelei szerint rabszolga-kereskedelmet jelentett, és csak 1904-ben, az ausztrál kormány intézkedésére szűnt meg (Ausztráliába szállították volt ezeket a bennszülötteket!). E kereskedelmi tevékenységnek – melynek során maguk az “exportált” szigetlakók is ambivalensen viselkedtek – azután az lett a következménye (főleg a kis lélekszámú szigeteken), hogy számos part menti települést kiürített, megfosztott felnőtt férfi lakosságától, ugyanakkor újabb fertőző betegségek elterjedését segítette elő, ami viszont az elhalálozások számának növekedését, a születések számának csökkenését eredményezte. Kulturális téren mélyreható változásokat hozott, ami elsősorban a hagyományos és a modern életforma közötti ütközésben, az új helyzet diktálta és megkövetelte választás nehézségében jelentkezett. Ugyancsak kulturális téren kell megemlíteni a hittérítés problémáit: az evangelizáció kb. a szantálfa-kereskedelemmel egyidőben kezdődött. A szigeteken megtelepedő fehér vallási közösségeknek egyaránt szembe kellett nézniük a helyi hagyományos “pogány, babonás” társadalmak ellenállásával és a kereskedő szellemmel átitatott, nem kimondottan vallásos fehérek viselkedésével. A függetlenség kivívásakor Vanuatu keresztény hitre térítése – a mintegy kétévszázados hittérítő tevékenység eredményeképpen – befejeztetett. Ennek a sikernek okát a szerző két dologban látja: a misszionáriusok által képviselt struktúrák egyfajta védelmet, biztonságot jelentettek a “felsőbbrendű materiális erők mozgatta világ durva inváziójával” szemben, másrészt a melanéziaiak reménykedtek, hogy egyszer ők is részesei lehetnek a fölöttük uralkodó fehérek “materiális hatalmának és státusának”.

Milyen kulturális kapcsolatok alakultak ki a bennszülöttek és a fehér gyarmatosítók között? E téren különbség volt a partvidék, illetve a belső területek bennszülött lakossága között. Az előbbiek közvetlen és áthatóbb kontaktusba kerültek a hajóikon odaérkező fehérekkel, s gyakran választották az önkéntes akkulturációt, míg az utóbbiak – akiket az erdők védtek, ide az európaiak nemigen mertek behatolni – tovább éltek saját törvényeik és szokásaik szerint.

Az 1980-es években a szigetek gazdasági helyzete a következő jellemzőkkel bírt: az önálló gazdálkodás lehetetlenné vált, aminek okai egyrészt a konyhakertészet hanyatlása, másrészt az új táplálkozási szokások megjelenése volt, végül a városi lakosság létszámának növekedése, ami viszont a modern fogyasztói társadalom diktálta igények előtérbe kerülését eredményezte, megnőtt az igény a külföldi eredetű fogyasztói cikkek iránt.

S most térjünk rá arra a kérdésre, mit is jelentenek a könyv címében szereplő “pirogemberek” és “földi emberek” kifejezések? A szerző csak a műve végén magyarázza meg őket, helyi, melanéz eredetű gondolatsorról van szó, mely az eredet kettősségét fejezi ki: “Az ember – fa, a helyi csoport pedig – pirog. Az ember identitását a hely adja, de pirogja az út felé viszi. A pirog csak a fa ereje által létezik, amelyből kivájták. Sorsa, hogy kövesse az utat, ami az egyik helyről a másikra, egyik szigetről a másikra vezet, vagyis utazás értékű, »bolygó terület«, amely kapcsolatot teremt a gyökeret eresztett helyi csoportok között.”

Az általunk bemutatott kérdéseken túl – vagy azokat elmélyítve – még számos más eseményről, témáról kapunk részletesebb információt, így pl. Quiros (Queirós, Gueirós) expedíciójával kapcsolatban megismerhetjük a benne résztvevők véleményét a bennszülöttekről (akiket indiánoknak neveztek): e vélemények megoszlanak a helyi lakosság iránti szimpátia, az elfogulatlan objektivitás és az antipátia között, s ez nem is véletlen, hiszen a jellemzéseket adók között van ferences szerzetes, világi személy, hajós, felfedező; Cook kapitány küldetésével kapcsolatban szó esik a szigetek földműveléséről, a pirogokról, a társadalom szervezettségéről, a lakosság viselkedéséről, világnézetéről, a jövevényekkel szemben tanúsított magatartásáról (ez utóbbiról más utazók is beszámoltak); bepillantást kapunk a bennszülöttek hiedelmeibe, az ősök és a halottak kultuszába, a túlvilágról kialakított nézeteibe, a lakásul és társadalmi események lebonyolítására szolgáló helyek, területek (házak, települések...) struktúrájáról; megismerkedhetünk a helyi gazdaság különböző aspektusaival, az európaiak földszerzési eljárásaival-módszereivel, a mezőgazdasági munkákkal; adatokat találunk a demográfiai helyzetről stb... A “nagy” történelem illusztrálását, elevenebbé, hitelesebbé tételét sokszor apróbb, de a fő folyamatokat pontosító árnyaló események (utazók találkozásai a bennszülöttekkel, ez utóbbiak és a fehérek reakcióinak bemutatása, tragikus következményekkel járó, félreértésekből adódó viselkedésbeli momentumok stb...) segítik.

A mellékelt, szövegközi dokumentumok számos térképet, fekete-fehér és színes fényképet, ábrákat, táblázatokat tartalmaznak, de van egy szótár a könyvben található, helyi nyelveken megadott kifejezések magyarázatával és – természetesen – egy név- és (francia nyelvű) tárgymutató is.

A könyvet mindazok használhatják, akiket a tárgyalt terület földrajza, történelme, etnográfiája, kultúrája érdekel, metodológiában, szakirányú tudományokban ilyen irányú szilárd előképzettségük van, s mindezt még esetleg kibővíteni, továbbfejleszteni kívánják.