A szerb történetírás enciklopédiája
 
 

E kötet a mai szerb történettudomány egyedülálló vállalkozásának számít. A lexikonok, az enciklopédiák, nemcsak hasznos tudnivalókat tartalmaznak, hanem egyben mutatói is az emberi tudás, valamint egy-egy tudomány fejlettségének. Ez utóbbi mérhető nemzeti, de nemzetek feletti keretekben is. Általában nézve, a szerb tudomány nem igen rukkolt ki eddig hasonló kötetekkel (egynéhány kivételtől eltekintve), és emiatt is minősül figyelmet érdemlő vállalkozásnak az itt ismertetett mű.

A kötet megálmodói és szerkesztői dr. Rade Mihaljčić és Sima Ćirković akadémikus, belgrádi egyetemi tanárok. A kötet megírásában és elkészítésében több, mint 300 szerző és munkatárs vett részt. Az encikopédia nem ismereteket tartalmaz a szerb történelemből, hanem bemutatja a szerb történettudomány eredményeit, valamint azokat az intézményeket és kutatókat, amelyek és akik szerb történelemmel foglalkoztak és foglalkoznak. Az itt feldolgozott anyag az elmúlt kb. kétszáz évre vonatkozik, azaz a XVIII. század végével kezdődik, amikor megjelent Jovan Rajić szláv népekkel foglalkozó munkája (Istorija raznih slovenskih naroda, posebice Bugara, Hrvata i Srba, I–IV, Beč, 1794–1795). A szerkesztők a kötet bevezetőjében azzal indokolták meg választásukat, hogy benne csak azok a személyek, azok a próbálkozások, illetve az a kor kapott helyet, amelynek tanult, tudományos ambíciókkal rendelkező történetírói voltak és amely kor képviselőinek munkássága tartalmilag és módszertanilag bekapcsolódott az európai modern történettudományba. Itt azonban azt is meg kell jegyezni, hogy a szerbeknél a történetírás sem Rajić korában, sem a rákövetkező évtizedekben nem volt még akadémiai műfaj. Történetírással, a szerbek múltjával, a tanult szakembereken kívül mások is foglalkoztak. Többen nem is nagyon írtak, hanem csak a szerbek múltjához kötődő forrásokat gyűjtötték, amelyeket olykor meg is jelentettek. Az első, igazán képzett történészek a szerbeknél a XIX. század vége felé jelentkeztek, mint pl. Jovan Ristić, Stojan Novaković, Aleksa Ivić, Milenko Vukićević, Slobodan Jovanović és mások. A differenciálódás a szerb történettudományban a XX. század folyamán tovább folytatódott. Az utóbbi ötven évben már a hivatásos történészek közé elsősorban azok tartoztak, akik a tudományok doktora vagy magisztere fokozattal rendelkeztek. Ennek ellenére a hivatásosak között még mindig akadtak olyanok is, akik ugyan az említett fokozatok nélkül, de maradandót alkottak a történettudomány terén. Míg az előbbiek közé az egyetemi oktatók és a tudományos kutatóintézetekben dolgozók tartoztak, az utóbbiak közé a levéltárakban és múzeumokban, illetve könyvtárakban dolgozók sorolhatóak.

A kötet három fő fejezetből áll: a) Szintézisek és kézikönyvek, b) Tudományos intézmények és c) Kutatók és történetírók.

Az első fejezet négy részre oszlik. Az első részben azok a szerbek történetével foglalkozó összefoglaló művek és több kötetes szintézisek vannak felsorolva és röviden leírva, amelyek az 1908-ban Stanoje Stanojević tollából megjelent A szerb nép története (Istorija srpskog naroda) és az 1981–1993 között megjelent, több szerzős és több kötetes A szerb nép története (Istorija srpskog naroda) megjelenése között láttak napvilágot. E részben összesen 15 ilyen munkát ismertetnek. A második részben kb. 70 legfontosabb, a szerbek múltjára vonatkozó forrásgyűjteményt, okmánytárat mutatnak be, időrendben felsorakoztatva és tárgykör szerint csoportosítva. A harmadik, időszaki kiadványok és folyóiratok alfejezetben 126 olyan folyóirat és kiadvány leírása kapott helyet, amelyek az elmúlt két évszázadban a szerbek múltjával foglalkozó tanulmányokat, írásokat közöltek. Az alapvető bibliográfiai leírás mellett ismertett a kiadvány rövid történetét, szerkesztőinek és fontosabb munkatársainak a névsorát is. A negyedik részben a szerb bibliográfia-készítés és azok kiadásának rövid történetét dolgoztá fel. Az alfejezet végén egy 300 címszót tartalmazó bibliográfia-jegyzék található.

A második fejezet a kutatóintézetek, levéltárak, múzeumok, műemlékvédelmi intézetek és könyvtárak leírását tartalmazza. Jelenleg Szerbiában 15 kutatóintézet, illetve valamelyik egyetem keretében működő tudományos kutatásokkal foglalkozó tanszék van, továbbá 46 levéltár, 51 múzeum, 13 műemlékvédelmi intézet és 6 nagyobb könyvtár működik. Az intézmények leírásánál megtalálható az adott intézmény címe, telefonszáma, tevékenységi körének adatai, története, korábbi és jelenlegi munkatársainak névsora, valamint a levéltárak és könyvtárak fondjegyzéke, illetve a múzeumi gyűjtemények összeírása.

A kötet harmadik és egyben mintegy kétharmadát kitevő fejezete összesen 937 kutató, történetíró és történelemmel foglalkozó személy életrajzi adatait és fontosabb műveinek jegyzékét tartalmazza. Mint már említettük, nemcsak szakképzett történészek kaptak helyet, hanem a névsorba bekerültek olyanok is, akik, mondhatnánk úgy is, hogy amatőr alapon foglalkoztak történelemmel, de munkásságuk jelentősnek minősült. A történészek mellett olyan szakemberek adatai is megtalálhatók, akik a tudomány más területein, mint pl, régészet, nyelvészet, irodalomtörténet, etnológia, antropológia stb. kutattak és a történelem szempontjából fontos eredményeket értek el. A kötet szerkesztői abból indultak ki, hogy mindazt, ami a szerb történettudományhoz tartozik, nem lehet meghatározni a szerző nemzeti hovatartozásával. A fő szempont a kutatási területe, így a kötetben helyet kaptak összesen 167 nem szerb nemzetiségű kutató, történetíró, nyelvész adatai is. Legtöbb közöttük az orosz (55), osztrák–német (31), magyar (28) és angol–amerikai (15), de megtalálhatók a kötetben görög, román, francia, albán, cseh, bolgár, olasz stb, szakemberek adatai is. A magyarok közül csak néhányat említünk azok közül, akik helyet kaptak az enciklopédiában: Borovszky Samu, Iványi Iván, Kállay Béni, Mályusz Elemér, Márki Sándor, Pesti Frigyes, Kemény G. Gábor, Arató Endre, Szentkláray Jenő, Thallóczy Lajos stb. A kötetben helyet kaptak a most még pályafutásuk kezdetén lévő – de tudományos intézményekben dolgozó – fiatal szakemberek életrajzi adatai is.

A kötet hiányosságai közé tartozik, hogy a bemutatott anyagot nem mindig ugyanazon módszerek szerint kezelik, illetve az, hogy egyes, a szerb történelemmel foglalkozó, ismert szakemberek kimaradtak belőle. A szerkesztők ígéretet tettek arra, hogy e hiányosságokat egy második kiadásban kiküszöbölik. E hiányosságok azonban nem befolyásolják döntően a kötet jelentőségét, hogy hű képet ad a szerb történetírás és történettudomány utóbbi kétszáz éves fejlődési útjáról, valamint jelenlegi fejlettségi szintjéről. A mű talán legnagyobb hiányossága a mindössze 1000-es példányszám. A könyvforma mellett az enciklopédia megtalálható CD-n is.

 Enciklopedija srpske istoriografije (A szerb történetírás enciklopédiája). Szerk. Sima Ćirković és Rade Mihaljčić, Beograd, 1997. 741 p.
Pál Tibor