Az Afrika délkeleti partjai mentén elterülő szigetet Franciaország 1885-ben nyilvánította protektorátussá, 1896-ban a Nagy Szigetet jogilag annektálták, de ekkor még III. Ranavalonát meghagyták királynőnek. Nem így Gallieni, aki tisztában volt vele, hogy addig a gyarmati uralom nem lehet befejezett tény, amíg a királynő Madagaszkáron tartózkodik. A királyi palotába egy kísérő csoportot küldött 1897. február 27-én, hogy az uralkodót rávegye arra, hogy a legszükségesebb holmiját csomagolja össze, és ahogy megvirrad, azaz még szürkületben vonuljon száműzetésbe.

Ranavalona tudta, hogy az ellenállás értelmetlen. Férje, az egykori nagyhatalmú miniszterelnök, Raimiliai Rivony 1895-ben már átélte ugyanezt a sorsot. Algériába száműzték, ahol 1896-ban meghalt.

Franciaországnak 15 000 főnyi hadseregével kellett a majd 590 ezer km2 nagyságú területet ellenőrzése alatt tartania. André Lebon gyarmatügyi miniszter 1897 januárjában táviratot küldött Antananarivóból. Noha Párizs nem helyeselte a távoli gyarmaton történteket, az események menetét nem tudta visszafordítani. A szigeten hónapok óta nagy volt a feszültség; 1895-ben tört ki az ún. Menolomla-felkelés, amely a résztvevők vörös ruhájáról kapta a nevét, annak emlékére, hogy Ranavlonát ezen a napon iktatták be az államfői tisztségbe.

A felkelés során a keresztények, mint a gyarmati uralom támaszai, az első számú céltáblák voltak. Ezekben a hónapokban 725 templomot gyújtottak fel, nemcsak a katolikus franciákét, hanem a Norvégiából és Nagy-Britanniából érkezők protestánsok imaházait is. Amikor a felkelőket elfogták, kitűnt, hogy az emberek rokonszenve a királynő felé fordult. A tábornok önálló döntését a francia parlamentben rosszallással fogadták. A gyarmatügyi minisztereknek a parlament mindkét házában meg kellett szavaztatni, el kellett fogadtatni az eljárást. Gallieni a visszahívását kérte, de a francia kormány megszavazta a szükségállapotra való tekintettel a meghozott kényszerintézkedéseket. Gallienit főkormányzóvá nevezték ki, és 1896–1903-ig irányította a gyarmat életét.

Madagaszkáron 18 etnikai csoport élt, a legerősebb ezek közül a Délkelet-Ázsiából származó népcsoport. Egy olyan dinasztia uralkodott, amely a malgasok uralmát a XV. századig tudta visszavezetni. Nevezetes uralkodó volt a Merina-dinasztiából származó Andrianampoinimerina (1787–1810), fia Radama (1810–1828). Halála után felesége, I. Ranavalona (1821-1861) volt az uralkodó, akit mint kegyetlen államfőt emlegettek később. I. Ranavalona uralkodása után hagyományosan nők voltak az uralkodók. Négy királynő uralkodott a fővárosban, Antananarivóban. A napi politikát mindig a miniszterelnök intézte, míg a királynőt szentként tisztelték.

A királynő maga az ún. feudális kasztból származott (andriana), a miniszterelnök a polgári (hova) csoportból. A szolgák kasztja (andevo) nem rendelkezett semmiféle befolyással a politikára.

A központi figura az európaiak szemében Rainilaiarivony volt, a miniszterelnök, aki három egymást követő királynőnek, Rasoherina (1863–1868), II. Ranavalona és III. Ranavalona – volt a férje.

A franciák (pontosabban Gallieni tábornok) brutális eljárása, amivel az uralkodót száműzetésre kényszeríttették, sokkot okozott a szigetlakóknak. Addig a hagyomány szerint polgári származású egyáltalán nem léphetett fel nyíltan a szentként tisztelt uralkodónővel szemben, míg Gallieni, a királynő nagybátyját, Ratsimamangot és a belügyminisztert kivégeztette, és négy hónap múlva a királynőt száműzetésbe kényszeríttette. A teljes lenézés, amivel a tábornok a szigetlakókat kezelte, végzetes volt, mert szükségtelen, felesleges mészárlást és erőszakoskodást eredményezett. Provokáció volt az is, hogy a fővárostól 20 kilométerre újrateremtette a Merina-házból származó uralkodókat. Ez jelképes lenézése volt a Merina-dinasztiának.

Az európai gyarmatosító országok számára Madagaszkár csak az egyik labda volt a sok közül. A XIX. század 80-as éveiben a “tülekedés”, a küzdelem (Scramble for Afrika) voltaképpen az egész kontinenset meghódítandó területként kezelte, így Madagaszkárt is. Az őslakosok a mai Indonéziából vándoroltak a szigetre. A “Nagy Sziget” két állam: Anglia és Franciaország közötti vetélkedés tárgya volt, az angolok a London Missionary Society révén, főleg egyházi téren nyertek előnyöket, de a tényleges uralmat a franciák szerezték meg. 1894-ben a képviselőház 377:143 arányban 65 millió frankot szavazott meg az expedíciós hadtest költségére. Végül 1896-ban gyarmattá nyilvánították a szigetet.

A már említett III. Ranavalona 1899 márciusától 1917. május 23-án bekövetkezett haláláig Algériában élt száműzetésben. Franciául olvasott, zongorázott. Nagy nyugdíjából élt. Többször járt Franciaországban, emiatt (is) ismertté lett. Széljegyzetként: Proust Az eltűnt idő nyomában című regényében is szerepelt. Maga Gallieni tábornok 1916-ban, egy évvel az uralkodónő halála előtt ironikus hangnemben emlékezett meg Ranavalonáról, aki ebben az időben már nemzeti hősnőként szerepelt. Ő a névadója az egyik párizsi metróállomásnak is.

Ranavalona tragikus története kétszer jelent meg regény formájában. Az egyik Danika Boyers III. Ranavalona, Királynőm című könyve 1946-ban. Rajongó, lelkes, bár irodalmilag szegényes, 250 oldalas mű. A másikat Marie-France-Barriers írta, a címe: Ranavalona, Madagaszkár utolsó királynője. 1996-ban a Bolland kiadónál adták ki. Életrajzi jellegű, 400 oldalas munka, amely törekedett a történelmi pontosságra.

Ranavalona reine Cruelle – Pierre Sogno Pate alkotása. Eltöprengtem azon, hogy melyik lenne a megfelelő magyar kifejezés, végül a “nyers”, “durva” “szabad szájú” közül a “szabad szájú” mellett döntöttem. Kétségtelen, hogy a hadjáratok fontos szerepet játszanak a műben, bár nem annyira a keresztények elleni küzdelmek, hanem a szomszéd népek elleni harcok állnak a középpontban.

Ida Pfeiffer (1797–1838) világutazó könyve Madagaszkárról az 1856–57-es időszakot örökítette meg. A királyi udvarról Madagaszkári utazás címmel idézte fel az élményeit. Részletes képet festett a “Nagy Sziget” viszonyairól. (A királyi palota, a Merina uralkodóház jelképe 1995-ben gyújtogatás következtében teljesen leégett). Ranavalona magántitkára, Raombana (1809–1855) feljegyzéseit Simon Ayacte több kötetben adta ki. Az író végül is negatív képet hagyott az uralkodóról az utókorra meglehetősen nyers megfogalmazású művében.