A mindkét oldalról nyilvánosságra hozott képek tanúsága szerint az emberélet nem sokat számít ebben a konfliktusban. Az erőszak-képzetek és a férfiasan harcoló hős mentalitása ezen a területen hagyományokra tekintenek vissza, hiszen a Krajna szerves részét alkotta a horvátországi osztrák Határőrvidéknek, amit csak száz évvel ezelőtt polgáriasítottak. Mintegy 400 éven keresztül volt a terület határvidék.

A katonai akciók mikéntje óhatatlanul felveti az erőszak és brutalitás okainak a kérdését. A hajdani határőrvidék területén egy militarizált társadalom prototípusa alakult ki. A kérdés ezért jogosnak tűnik: elképzelhető-e, hogy egy akkumulálódott erőszak-potenciál aktiválódott a szerbek és horvátok között kitört konfliktusban. Egy történelmi időkből átmentődött erőszak-képzettel állnánk szemben? A látszat ellenére próbáljuk meg az elhamarkodott, szimpla “igent” kikerülni, mert a probléma sokkal összetettebb ennél, és túl nagy a veszély, hogy egy elhamarkodott válasszal éppen a történész alkosson új sztereotípiákat, vagy a már meglévőket erősítse.

Első kérdésként tisztázni kell, hogy milyen összefüggésben állnak egymással az erőszak történelmi időkből származó képzetei az egyik oldalon, illetve a jelenkori erőszak-képek a másik oldalon. Az egyszerű transzformáció-hipotézis máris nem tűnik olyan egyszerűnek, ha figyelembe vesszük, hogy a múltban felgyülemlett erőszak-potenciál és agresszivitás, mind a horvát, mind a szerb granicsárok részéről akkoriban közös ellenség ellen irányult; a jelenben azonban a valamikori szövetségesek, etnikai konfliktusban, egymással állnak szemben. Ha tehát a krajnai erőszak-képzetek történelmileg meghatározottak, akkor tisztázásra vár, hogy ez a transzformációs folyamat hogyan tudott az egyik erőszak-mintából a másikba átmenni, és mikor és hol találhatók ebben a folyamatban törések. Kaser szerint a két minta között nagyon is létezik összefüggés, de nem a politikai események szintjén, hanem mélyen, a mentalitás-struktúrák szintjén. A mélyben meghúzódó összeköttetés a balkáni patriarchátus. Ez a jelenség kísérte végig a múltban az erőszak-képek kialakulását. Hasonlókat állítanak más történészek is (pl. Hans-Michael Miedling), de amikor a jelenbe transzferálják a jelenséget, elfelejtik, hogy ennek a hagyományos patriarchális világnak éppen a szétszakadozása teremtette meg a jelen etnikai konfliktusaiban felszabaduló erőszaknak a feltételeit.

Az ún. balkáni patriarchátus területe nem korlátozódik sem a Határőrvidékre, sem csupán a szerbekre, hanem a Kupától délre eső területektől egészen Görögország északi részéig húzódik, magában foglalva Szerbiát, Bosznia-Hercegovinát, a valamikori Határőrvidék területeit, Montenegrót, Albániát, Macedóniát és a nyugat-bulgáriai területeket. Minden valószínűség szerint időszámításunk előtt alakult ki a nehéz ökológiai feltételek között, ellenséges politikai környezetben. A balkáni patriarchátus képezte a Dinári- és Pindosz-hegység pásztortársadalmai számára a túlélési stratégiát. A legfontosabb hordozó rétegét a vlachok képezték, akik még egy, a római uralom alatt felvett román dialektust beszéltek (Észak-Görögország, Albánia és Macedónia vlachjainak nagy része még ma is ezt a dialektust beszéli). Azt azonban figyelembe kell vennünk, hogy az idők folyamán ezek a vlach csoportok asszimilálódtak, elsősorban a görögök, szerbek és albánok soraiba. A késői középkortól ezért a vlachokat mint transzhumáló pásztorkodást folytató szociális réteget tartják számon, nem pedig mint etnikai egységet.

A balkáni patriarchális ideológia sarkpontja a patrilinearitás elve volt. Ez, a valamikor a történelem előtti időkben kialakult elv a római korra – a balkáni területek kivételével – eltűnik Európában. A patrilinearitás nem jelent mást, mint hogy kizárólag a férfiági leszármazás releváns a társadalom reprodukciója és az egyén szociális státuszának szempontjából. A női származási ág teljesen ki volt iktatva. Ez a első látásra lényegtelen momentum messze ható következményeket vont maga után. Először is számolni kell a tagadhatatlan előnnyel, ami abból származott, hogy a születendő gyerekek kizárólag az egyik rokonsági oldalhoz tartoztak, ami élelmiszertermelő, és intenzív munkát kívánó szubsztinencia-gazdálkodást folytató társadalmakban nem elhanyagolható tényező, ugyanakkor ez az elv egyben az erőszak egyik forrását is képezte, hiszen hiányzott a kettős biztonság, ami egy esetleges analóg anyaági öröklés esetében fennáll. Az apai ágat tehát minden áron védeni és biztosítani kellett, ami pl. azt vonta maga után, hogy egy házasságon kívül született gyereknek, valamint az anyának drasztikus következményekkel kellett számolnia – sok esetben a halállal. A házasságon kívüli gyerek felborította volna a szigorúan őrzött patrilineáris rendet. Ennek a származási rendszernek a fontossága mutatkozik meg a férfiági ősök kultikus tiszteletében is. Ezek az ősök ugyanis a mindenkori élő generációk esetére is nagy befolyással bírtak, az élők pedig megpróbáltak az ősökhöz méltó életet élni. Hogy ez az ősökhöz méltó élet a mindenkori férfitársadalom vetülete volt, az magától értetődik. Az ős-kultusz egyik következménye a vérbosszú. Egy férfin elkövetett gyilkosság, vagy más bűntény a család ellen, nemcsak az élők becsületét sértette, hanem az ősökét is. A patriarchális logika szerint az ősöket csak az elkövető vérével lehetett kiengesztelni.

Történetileg szemlélve, a balkáni patriarchátus agresszív potenciálja mindig akkor aktiválódott, amikor a fennálló politikai és szociális rend inogni kezdett, amikor az államok megbuktak, és ellenséges kormányok kerültek hatalomra. Biztos és stabil körülmények között a patriarchális minta ismét visszahúzódott. A hosszú oszmán hatalom alatt a patriarchális rendszer azonban több szinten is aktiválódhatott.

Az egyik ilyen szint volt a Határőrvidék. A XVI. század közepe táján kialakult oszmán és Habsburg birodalom közötti határterület ideális helyet kínált az agresszív férfihatalom kibontakozásának. Ez a territórium – részben fedi a mai Krajna területét – az állandósult harcok következtében nagy mértékben elnéptelenedett, a házak és falvak elpusztultak. A terület biztosítása érdekében egyrészt erődítményeket kellett építeni, másrészt pedig telepesekkel ismét benépesíteni az elnéptelenedett vidéket.

A Habsburg oldalon ezt személyes szabadság ígéretével, illetve földesúri hatalom alatt nem álló telek adományozásával biztosították. Ellenszolgáltatásként a kapott telek, illetve a határvidék védelmét várta el Bécs. Az új szociális rend kiépülésének a feltétele az addigi tulajdonosi réteg, a horvát nemesség kikapcsolása volt, amit az udvar konzekvensen keresztül is vitt, ezáltal megteremtve a Horvátországtól független határvidék alapjait. Eleinte Grácból, majd a XVIII. század elejétől Bécsből történt az igazgatás, ami a katonai parancsnokság hatáskörébe tartozott. A horvát közigazgatás alól teljesen kivont területen a régi szociális rend megszűnt, ezzel új, az adottságokhoz alkalmazkodó társadalom jöhetett létre.

A beígért privilégiumok elsősorban a török előnyomulás miatt legelőterületeiket elveszített pásztorközösségeket vonzották. Az ortodox vallású vlachok a XVI. század második felétől nagy számban lépték át a határt és telepedtek le az osztrák oldalon. Úgy tűnik, ezek a vlachok viselték a reguláris csapatok mellett a XVI. és XVII. században a védekezés terhét. Ők formálták meg nyilvánvalóan a kialakuló granicsár-társadalom jellegét és értékrendjét. Hogy ezek a letelepülő vlachok vlach identitással, vagy már egyfajta szerb identitással rendelkeztek-e, még nyitott kérdésnek számít. Mindenesetre ezek a vlach-famíliák számíthatók a mostani krajnai szerb felkelők elődeinek.

A mai Krajna horvát népessége lényegében két különböző csoportból tevődik össze. Az egyik csoport tagjai, akik elsősorban a mai Krajna területére telepedtek, a bunyevácok, a katolikus vlachok. Egy 1712-ből származó háztartásszámlálás a Knintől északra fekvő Lika területén (a mostani Krajna része) azt mutatja, hogy a katolikus vlachok patriarchális rendje nagyban hasonlított az ortodox vlachokéra. A mai horvátok elődeinek egy másik csoportja a horvát hátországból települt át, a beígért privilégiumok reményében. A Lika lakossága 1712-ben 2110 családból állt, ebből 1561 vlach (74 százalék), 204 család bunyevác, vagy katolikus vlach (9,6 százalék) és 299 (14,2 százalék) a horvát család. A családok majdnem 84 százaléka tehát pasztorális eredetű, amelyek magukkal hozták a patriarchális és patrilineáris struktúrájukat, és ezek a családok képezik a Lika lakosságának túlnyomó többségét. Ez az összetétel a továbbiakban sem nagyon változott.

A Határőrvidék erőszak-potenciálja, különösen a mai Krajna területén, lényegében két forrásból táplálkozik. Az egyik a már elemzett férfias-agresszív balkáni patriarchátus. A családoknak mintegy 85 százaléka jöhetne szóba, csak a likai példánál maradva, a patriarchális minta hordozójaként. A másik forrás maga a Határőrvidék, ami a maga szigorú katonai társadalomszerkezetével mintegy három és fél évszázadon keresztül létezett. Egyik-másik történelmi munkában, mint az akkori Európa legnagyobb kaszárnyáját emlegetik. Nehéz elképzelni számunkra, hogy a XVIII. század második felétől egy szigorúan lezárt területen kizárólag katonai közigazgatás létezik, az látja el nemcsak a katonai, de a civil feladatokat is. Minden döntést csupán egyetlen szempont befolyásolt, hogy katonai szempontokból hasznos-e vagy nem. Ehhez jön a talán még nem is kellően vizsgált szempont: az élet állandó veszélyben van. A granicsár családok generációi éltek ilyen körülmények között. A fegyver állandó és természetes kísérőjük volt. Ellenséges támadások, elhurcolás, lángoló falvak kísérték végig a családok életét, legalább a XVIII. század elejéig.

A XVIII. század közepétől az oszmánok már nem jelentettek jelentős katonai fenyegetést a Habsburg tartományokra nézve. A lehetséges demilitarizálás azonban még intenzívebb militarizálásba torkollott. Miután a katonai határőrcsapatokat egyre kevésbé a saját terület védelmében vetették be, a feloszlatás ellen viszont fegyveresen védekeztek, új feladatokat kellett számukra találni. A határőrfeladatok mellett vagy helyett, egyre inkább reguláris csapatokat biztosítottak a Birodalom számára, mégpedig zsold nélkül. Ezek mint elitcsapatok a Habsburgok európai hadszíntereire kerültek. Ehhez azonban a katonai közigazgatásnak erőteljesen be kellett avatkoznia a családok életébe. Így pl. a háztartásfelosztás betiltásával biztosítani lehetett, hogy családonként legalább egy férfi tartósan katonai szolgálatot lásson el. Ennek természetesen az lett a következménye, hogy nagy családok jöttek létre, amik 50-60, sőt néha 100 főt számláltak.

A balkáni patriarchátus és a katonai társadalom értékrendje a mai Krajna területén találkozott a férfiasság kultuszával, és ideális keretét alkotta az erőszak-képeknek. 1881-ben, miután a felső-szlavóniai határterületeket már 10 évvel korábban integrálták, a Határőrvidéket feloszlatták és a terület ismét Horvátország fennhatósága alá került. 700 ezer granicsár (kb. 47 százalékban szerbek) lett Horvátország polgára, aminek a lakossága egycsapásra 1,2 millióról 1,9 millióra ugrott. A mai Krajna területén a szerbek alkották a többséget. A két országrész integrációját a 350-400 évnyi különböző fejlődés megnehezítette. A többé-kevésbé modern társadalmi berendezkedésű, működő infrastruktúrával rendelkező Horvátországhoz egy teljesen más Horvátország csatolódott, amely még a civil közigazgatást sem ismerte. Ez a társadalom nem ismerte a nemességet, a polgárságot, nem voltak városai, nem ismerte az adózás intézményét – csupán néhány kézművessel és pappal rendelkezett –, és legjobb esetben is borzasztóan szegénynek számított. A betagozódás a határterületek lakossága számára sok teherrel és megpróbáltatással járt. A régi katonai közigazgatás civil közigazgatásnak adta át helyét, az erdők és legelők szabad használatát felszámolták, az adókat érzékenyen felemelték, bevezették a dohánymonopóliumot. A fegyverviseletet, a kitüntetések és ékszerek viselését megadóztatták, ami egyenértékű volt az általános lefegyverzéssel.

A katonai határőrvidék integrációja hosszú időn keresztül nem vezetett nemzeti feszültségekhez a horvátok és szerbek között, holott, miután a horvátok az “anyaországhoz” csatlakoztak, a szerbek viszont idegen fennhatóság alá kerültek, ez elvárható lett volna. Eleinte hatott az évszázados közös tapasztalat. A nemzeti tudat, különösen a szerbeké, ebben az időben még elég kialakulatlan volt a granicsárok körében.

Az erőszak – eleinte szerbek és horvátok részéről szolidárisan – az új állam ellen irányult, amelyik a gyors és tapintatlan integrációt szorgalmazta. A szociális elégedetlenség zavargásokban és felkelésekben mutatkozott meg, már két évvel a betagozódás után. A zavargások ugyan a horvát hátországban kezdődtek és a magyar felségjelek ellen irányultak, a valamikori Határőrvidékre való átcsapás után azonban a határőr-családok gazdasági és szociális elégedetlenségeként nyilvánultak meg. Mind a szerb, mind pedig a horvát falvakban voltak zavargások, az első és a legtöbb halott mégis a szerb falvakban volt található. Véletlen vagy nem, de a mai Krajna szerb falvaiban volt a legerősebb az elégedetlenség és egyben az erőszak is. Ezeknek a felkeléseknek azonban szociális és gazdasági, nem pedig nemzeti okai voltak.

Hosszú volt az út, amíg a történetileg akkumulált erőszak-vetületek a valamikori fegyvertársak ellen fordultak, és a krajnai szerbek etnikai harcosokká váltak. A szerb–horvát viszony a Határőrvidék feloszlatása óta eltelt mintegy 100 évben néhány nagyon kemény próbát állt ki. A viszonylag kedvező feltételeket biztosító időszakokat, mint például a zágrábi szerb–horvát koalíció (1905–1918) időszakát a feszültségekkel teli Sz-H-Sz időszak (1927-ig) váltotta fel. Ezt ismét egy enyhébb periódus követte, a legerősebb horvát párt, a Horvát Parasztpárt, és a legerősebb szerb párt, az Önálló Demokratikus Párt együttműködésének köszönhetően, ami egészen az állam 1941-es bukásáig tartott. Meg kell jegyezni, hogy a horvátországi szerbek a 1941–44-es időszakban, ami a Független Horvát Állam usztasa rezsimjét és a szerbek ellen elkövetett népirtást jelentette, nem a csetnikek zászlaja alatt szervezték az ellenállást, hanem nagy számban a kommunista partizánok közé álltak. A hosszú és közös tapasztalatokon, valamint a patriarchális struktúrák és a militarizált társadalom bevált szimbiózisán alapuló szolidáris kötelék a II. világháború után kezdett töredezni. Úgy tűnik, hogy a történetileg felhalmozott erőszak-képzetek a kívülről láthatatlan nacionalista fantáziák szintjére transzferálódtak.

Ehhez elég, ha pillantást vetünk a világháború utáni horvátországi szerb lakosság demográfiai fejlődésére, ami a számok összehasonlítása szerint nyugodt növekedést mutat. Az 1948-as 544 ezres szerb lakosság 1991-re 581 ezerre nőtt. Ehhez azonban figyelembe kell vennünk, hogy a háború után sok szerb család hagyta el Horvátországot, a szerbiai telepítő program keretében a Vajdaság és Bácska elhagyott német falvaiba költözve. A szerb emigrációt azonban a szerb imigráció lényegében kompenzálta, csak Jugoszlávia fejletlen vidékeiről költöztek Horvátországba. Az 1991-es népszámlálás adatai szerint a horvátországi szerbek 18,4 százaléka Horvátországon kívül született. Ez azt jelenti, hogy a szerb lakosság mintegy ötödrésze már nem osztja a történelmi tapasztalatokat a helyi szerbekkel és horvátokkal, de azt is jelenti, hogy a betelepedett szerb családok a gyökerek hiányában máshogy értelmezik a nemzetiségi kérdést, mint a granicsár-családok leszármazottai.

Egy másik megközelítés az antropológiai-pszichológiai tényfeltárás lehetne. A második világháború után a patriarchális-militáns struktúrák leépülése a beindult modernizálási folyamatok függvényében, a mostani háború miatt leállt, sőt a képek tanúsága szerint ezek a struktúrák újjáéledtek. Megalapozott feltételezés szerint a modernizálási folyamat (mobilizálódás, migráció, betelepülés, elvándorlás a centrumok irányába, stb.) a tradicionális identitást érzékenyen érintette. A komplex háztartási, családi és rokonsági kötelékek hirtelen lazulása, illetve felbomlása a hagyományos szociális környezet felbomlásához vezetett, ami az addig nem domináns nacionális identitásmintát juttatta jelentős szerephez. Régi és új egymás mellett egzisztáltak, amikor a jugoszláv állam bomlásának tünetei a helyzet eszkalációjához vezettek. Múlt és jelen, történetileg felhalmozott patriarchális agresszió, fegyverek, nemzet, határőr- és hős-misztika diffúz egymásrahatásban, amit csak megsejteni lehet, de magyarázni nem. Ezen az alapon magyarázható lenne az erőszak-képzetek megmaradása, illetve azok átértékelése. Ez a magyarázat azonban csak behatárolt területre érvényes, hiszen nem alkalmas a jelen jelenségeinek, mint szükségszerűeknek a megalapozására. Csupán bizonyos specifikus magatartási struktúrák elemzésére alkalmas, amikre destruktív politika épülhetett. A horvátországi szerbek számára 1989-ben “szinte pánikus önmagára találási folyamat” indult be, és mivel nem állt rendelkezésükre megfelelő intellektuális réteg (ez is a Határőrvidék öröksége), ezért a mítoszokra alapozott, nemzeti- és átértékelt erőszakképeken nyugvó mobilizálódás kikerülhetetlen, és – az említett antropológiai-pszichológiai okok miatt – lehetséges is volt.