A könyvnek a mozgástere a XIX. és a XX. századi román társadalom fejlődése, és ebben a kontextusban a történelem–mítosz viszonya. A mai román historiográfiának sarkalatos problémája az, hogy szembetalálta magát egy szükséges és elkerülhetetlen felülvizsgálattal.

Tulajdonképpen egyfajta felülvizsgálati módszert ajánl Lucian Boia is Történelem és mítosz a román öntudatban című könyvével. A román közvéleményben létezik egy nagyon erős illúzió, éspedig az, hogy a történelem lehet objektív – a kommunizmus, amely bevezette az “egyetlen és vitathatatlan” igazságtípust, csak megszilárdította ezt. Amit Guizot tudott másfél évszázaddal ezelőtt, hogy létezik százféle mód a történelem megírására, abszolút nem nyilvánvaló a mai román kultúrában” (9. p.). Az utolsó két évszázad román historiográfiájának segítségével a szerző igazolja, hogy e két évszázadban jellemző volt a sokszínűség, mindig voltak más elképzelések is, az erőltetett egységes vélemény irreális és egészségtelen.

A könyv nem a történelmi mítoszok szétrombolása, nem a hősök ledöntése a történelmi talapzatukról, mivel minden népnek van saját “történelmi mitológiája” amely nélkül nem létezhet. A történelemnek továbbra is a legfontosabb “nevelési eszköznek” kell maradnia az összetartás stabil pilléreként. A szerző csupán vizsgálja a mítoszok keletkezési okait, és fenntartja magának azt a jogot, hogy jelez olyan eseteknél, ahol káros erősítő tendenciák kibontakozása tapasztalható.

A könyv szerkezete a következő: 1. fejezet: Történelem, ideológia, mitológia; 2. Az eredetek; 3. A folytonosság (a kontinuitás); 4. Az egység; 5. A románok és a többiek; 6. A tökéletes fejedelem; 7. 1989 után.

Véleményem szerint a könyv súlypontja az első fejezeten van. Ez az első fejezet az, amely összefoglalja a román történetírás fejlődésének két évszázadát, bemutatva a mozgatórugóit és természetesen a mindenkori kapcsolatát a társadalommal. A szerző szerint a XIX. század első harmadában vette kezdetét a román társadalomban az orientáció Nyugat-Európa felé. Bár a kronológia mindig kényes, az 1830-as évek kiindulási pontnak számíthatók, akkor figyel fel először Európa a dunai fejedelemségekre, egyre általánosabbá válik a latin ábécé (törvényben kötelező 1860-tól), az öltözködés lassan megváltozik. A külső “európai stílust” sokkal könnyebb volt átvenni, mint az intézményrendszert és a mentalitást. A nyugati normák gyorsabb és hatékonyabb felvételéhez szükség volt a mítoszokra. Megjelenik a Dacia-mítosz, amely által bejelölték a románok által lakott egész teret (a Románia elnevezés nem létezett – először 1816-ban a görög származású történész, Dimitrie Philippide használta). Ez nem más, mint egy politikai-nemzeti program megfogalmazása, amely a célokat igazolja.

A XIX. század nemzeti vetülete mellett a szerző fontosnak tart még két dolgot: a modernizálás és a követendő modellek problémáját. A modern társadalom létrehozói a városok és a polgárság. Bár a múlt században a fiatal román állam fokozatosan átvette a nyugati jogi normákat és az intézményes keretek nagy részét (alkotmány, parlament, törvények, egyetem, akadémia stb.), egy szűk elit lelkesedése nem tudott egyből forradalmian hatni a tömegek mentalitására. A modernizálás nehézségei a társadalom struktúrájából adódtak. 1900 körül, amikor az urbanizálódási folyamat első szakasza már lezajlott, Románia lakosságának 81,2 százaléka még mindig falun lakott. A múltban, de még ma is sokan a “román modell” falusi mivoltát hangsúlyozzák. Ilyen perspektívából a várost idegen kinövésnek tekintik az egészséges román testen. 1899-ben Moldova fővárosa Iasi, a következő etnikai képet mutatta: 76 277 lakosból 26 747 román, 48 530, tehát több mint a fele zsidó. Bukarest ugyanakkor szintén kozmopolita: 250 000 lakosból 32 000 katolikus és 31 000 zsidó, tehát legalább a negyede nem román származású. Az erdélyi városokban a románok kisebbségben voltak a magyarokhoz és a németekhez képest. (17. p.) A modernizálással szembeni ellenállást a XIX–XX. századi román történészek többféleképpen próbálják megmagyarázni, az ellenállásnak több oka van: Bâlcescu 1846-ban a földtulajdon körüli hozzáállást okolja, Stefan Zeletin a román kultúrát a haladásellenes jelzővel illeti, Ioan Petru Culianu az ortodoxia polgárellenes mivoltát helyezi előtérbe, Mircea Eliade szerint a XX. század elején Romániában kapitalista-barátok nem léteztek a kapitalistákon kívül.

A modernizálási folyamat elindítása a múlt században maga után vonta a nyugati kapcsolatok átértékelését. Előtérbe kerülnek a nemzeti értékek, az orosz többé nem felszabadító, hanem veszélyforrás, a “mi vagyunk a latin sziget a szláv tengerben” jelszó veszélyeztetője, a francia modell az, amit követni kell. A nyugati nemzeti modellhez, az állam-nemzet és nemzetállam eszmékhez a történelmi jogok és a dicső múlt bemutatására volt szükség. Az első nemzeti mítoszok közül kiemelkedik Mihai Viteazul figurája. A XIX. század derekán, a fejedelem előlép mint “egységesítő”, míg a XVII. századi krónikák és az erdélyi iskola képviselői nem tulajdonítottak tettének nemzeti jelleget. Miron Costin Mihai-ban csak a hódítót látja – az ő vállalkozása következtében “sok keresztény vér folyt fölöslegesen”, Samuil Micu, miután Mihai-ban a katonát dicséri, és kiemeli különleges kapcsolatát Rudolffal, azt mondja, hogy “megverte a törököket, az erdélyieket, Erdélyt pedig elvette és átadta Rudolfnak”. Vajon nagyobb hazafi volt Mihai 1600-ban, mint a későbbi krónikások? (23. p.) 1840 után Mihai Viteazul nemzeti ideál lett, az első, akinek sikerült egyesíteni a régi Dacia földjét. A romantikus korszak a román historiográfiában tovább tart, mint Európában általában. A szerző ennek okai közül kiemeli a nemzeti problémák kiéleződését a század utolsó évtizedeiben.

A romantikus irányzat mellé megjelenik Iasiban a Junimea társaság Titu Maiorescu vezetésével (1863–1864), amely nem kevesebbet javasol, mint az elkülönülést a történelemtől (máig az egyetlen ilyen típusú próbálkozás). Az újítás nem abban keresendő, hogy az abszolút igazságot mondták volna, hanem hogy a Junimea körül csoportosulóknak volt bátorságuk kétségbe vonni sok “kellemes” tézist a román történelemmel kapcsolatban. Titu Maiorescu, Geoge Panu megkérdőjeleztek bizonyos állításokat: pl. B. P. Hasdeunál, ezzel elősegítették a kritikus történelmi iskola kialakulását. 1900 után, a román történeti iskola minőségileg más fázisba lépett. A kutatási módszertan európai arculatot kapott, a nacionalista diskurzus kifinomultabb lett.

A történelem és a politika viszonya szorosan összefüggött N. Iorga, A. Lapedatu, I. Lupas, S. Dragomir, G. I. Bratianu, C .C. Giurescu, és P. P. Panaitescu neveivel fémjelzett generációnál. Mindegyik felsorolt történész kisebb-nagyobb aktív szerepet vállalt a politikában. Iorga a nemzetet kvázi-élőlényként mutatja be (népi romániák elmélete, vagy a paraszti állam elmélet), Vasile Parvan Geticajában Románia és Dacia elválaszthatatlan egészet jelent, egységes történelmi civilizációt. 1936-ban létrejön az ún. Új iskola, amely politikamentes módszertan felhasználásáért száll síkra. Képviselői C. C. Giurescu, G. I. Brátianu, P. P. Panaitescu a történelemkutatásban annak hívei, hogy bármilyen állítást alá kell támasztani, különben hipotézis szinten marad. Iorga az Új iskolában a Junimea folytatását látta, sőt negativista iskolának nevezte.

A két világháború között azért figyelhetünk meg bizonyos ellenállást az erősen személycentrikus és a dicsőítő történelemírással szemben, mert megvalósult a nemzeti program, az első világháború után létrejött Nagy-Románia. 1940 után a területi veszteségek következtében újraéledt a nacionalista vonal. P. P. Panaitescu, aki érdemben próbálkozott Mihai vajda figuráját mentesíteni a történelmi mítoszoktól, aki a szlávoknak fontos helyet adott a román történelemben, odáig ment, hogy a bojároknak szláv eredetet tulajdonított – a kontinuitás kérdésében az Onciul által képviselt álláspontra helyezkedik, 1940 és 1941 között a szélsőjobboldali Cuvantul igazgatója. Történelmi cikkei tele vannak mitológiai elemekkel, és erősen kötődnek a jelenhez. (64. p.)

Az 1945 utáni korszak több alperiódusra oszlik a román historiográfiában, mindegyik erősen kötődve a pillanatnyi ideológiához. Az első a “nemzet-ellenes” fázis 1945 és 1960 között, a második a “múlt visszanyerése” 1960 és 1970 között, a harmadik a “múlt felfokozódása” 1970 és 1989 között. Az első fázisban a szovjet modell erőltetése volt a jellemző, Mihail Roller sztálinista szemlélete vált általánossá. A régi elit nagy részét bebörtönözték, a történelem folyamatos osztályharc lett, a román–orosz illetve szovjet kapcsolatok mindennél előbbre valók. A második alperiódusban, miután a román kommunista elit fokozatosan cserélődik, a “hazaiak” túlsúlyba kerülnek a “moszkovitákkal” szemben, álliberalizáció tapasztalható; rehabilitálják Lovinescut, Titulescut és Iorgát, aki ugyan jobboldali volt, de miután a Vasgárda megölte, az antifasiszták táborába került át. Aki olvassa a történelemtankönyveket, azt látja, hogy több felsorolásban egymás mellett kapnak helyet a polgári korszak jeles képviselői és a munkásosztály panteonjából kiemelt nevek. A tanuló abban a meggyőződésben élt tehát, hogy mindenki a Román Kommunista Párt tervei szerint cselekedett. (73. p.)

A harmadik fázis a román kulturális forradalommal veszi kezdetét, a szigorúan ellenőrzött nyugati kapcsolat és “liberalizáció” megszűnik, kezdődik az izolacionizmus. A totalitárius rendszer kiépítésével a történelmi diskurzus fokozatosan leegyszerűsödött olyan módon, hogy a jelen nem más, mint a dicső múlt logikus fejleménye. 1980-ban ünnepelték az egységes és centralizált “dák állam” létrejöttének 2050 éves évfordulóját. A kontinuitás és az egység vezérmotívummá lépett elő. A román történelemnek nem voltak vakvágányai, sem gyenge figurái.

A személyi kultusz méretei lelhetők föl a protokonizmusban: a bábolnai felkelés az első forradalom az emberiség történetében, az erdélyi Horea-féle felkelés is forradalom lett, Neagoe Basarab Intelmeinek nem találták párját, csak esetleg az ókori Indiában, Eminescu forradalmasította az egyetemes szociológiát, Ion Creanga egyenlő Homérosszal, Shakespearerel és Goethe-vel. Jellemző, hogy az egyetlen összefoglalás, ami a Ceausescu-érában készült A román nép hadtörténete volt (hat kötetes). Az 1980-as évektől egyfajta militarizmus tapasztalható a történelemírás terén. A katonai történelem helyettesítette a még el nem készült nemzeti történelmi összefoglalót. (81. p.) A korban gondosan felépített történeti-mitológia konstrukciók túlélték a diktatúrát, a nemzeti történelem kommunista-nacionalista képe beidegződött, így a mentális szerkezet hátráltatja most is a román társadalom modernizálását.

A második fejezettől kezdve a szerző sorra veszi a legfontosabb kérdéseket amelyekkel a román historiográfia foglalkozott az utóbbi 200 évben. Az eredetkérdés evolúciója röviden így foglalható össze: a római eredet lehetőségére a külföld figyelt föl először a román és a latin nyelv közötti hasonlóság alapján. Constantin Cantacuzino kivételével, aki lehetségesnek talált egy római–dák keveredést, az e témával foglalkozók csak a tiszta római eredetet tartották elképzelhetőnek a XIX. század derekáig. A dákok színpadra lépése 1870 körül kezdődik és a függetlenség elnyerése után válik erőteljessé, a románok dakó-rómaiak lettek. Megjelenik az a probléma, hogy melyik alkotóelem fontosabb? 1920 után a hangsúly a római eredetről erőteljesen a dák eredetre tevődik át. Nicolae Portocala, Marin Barbulescu és Bratescu-Voinesti szerint a román nem neolatin nép, hanem protolatin. (104. p.) A kommunizmus első fázisában az eredet nem volt kulcskérdés. Sokkal fontosabbak voltak viszont a különböző felkelések, mivel a rómaiak egy imperialista hatalom képviselői voltak. 1960-tól engedékenyebbek voltak a rómaiakkal szemben, elismerve, hogy a hódítást követően haladás volt tapasztalható Dáciában. A kommunizmus harmadik fázisában a dacizmus fantasztikus méreteket öltött (a dák nyelv, a dák állam szerepe az ókorban, a dák filozófia kutatása stb.), a dákok végleg megnyerték a rómaiakkal viselt háborút. (114. p.)

Az eredetek kérdését a szerző a szlávokkal kapcsolatban is felveti, bemutatva Ioan Bogdan hozzáállását és a másik végletet, a szlávok teljes kiküszöbölését a román etnogenezisből. Az utolsó rész: a Nemzet: biológiai szervezet vagy szociális közösség? Lucian Boia elítéli, ha a profán megközelítést tudományos rangra emelik. A románok sem dákok, sem rómaiak, sem szlávok, és nem nevezhetik magukat egynek sem e három bármilyen arányú kombinációja közül, ők egyszerűen románok. A szerző föltesz egy kérdést: vajon a középkori románoknak mennyi közük lehetett a dákokhoz és a rómaiakhoz? (122. p.) Egy nemzet tehát nem biológiai, hanem szociológiai szervezet, nem egyszerű egyén–tömeg (mindenki a saját őseivel járul hozzá ), hanem kulturális szintézis. (122. p.)

A következő öt fejezet is tartalmas szakolvasmánynak bizonyul, a könyvben relatíve sűrűn fordulnak elő közvetlen vagy közvetett módon magyar vonatkozások. A románok és a többiek című fejezetben van egy alcím is: “Három érzékeny dosszié: a cigányok, a magyarok, a zsidók.” Aki nem ismeri jól a román historiográfiát, a módszer miatt nehezebben érti meg az összefüggéseket.

Összességében a mű nagyon jó könyv benyomását kelti, a szerző a társadalmi mobilitás elindítását célozza meg, természetesen mentális síkon. “Nem kell, hogy töröljük az emlékezetünkből a csatatereinket. De talán sikerülni fog nekünk is, ahogy sikerült a németeknek meg a franciáknak, hogy új jelentéseket lássunk meg bennük. (295. p.)

A végén megkockáztatok egy javaslatot: érdemes lenne magyarra fordítani ezt a munkát!