Erősen kötődnek a kulturális környezethez, az adott korhoz a lovagrendek, a lovagi társaságok, illetve ezek szimbólumai – amik egyben megkülönböztető jelvények is –, ezekből idővel a különböző érdemrendeknek, -jeleknek bonyolult rendszere alakult ki. “A kitüntetési rendszer további differenciálódása során a XVIII. századtól kezdődően hozták létre a különböző díszjeleket, emlék- és szolgálati érmeket...” – mondja Pandula Attila.4 Ugyanígy nem választható el a Habsburg Birodalom, illetve a későbbi Osztrák–Magyar Monarchia, illetve Ausztria kitüntetési rendszere az őt létrehozó politikai – végső soron kulturális – háttértől. Maga a politika is egyfajta rituálé, aminek mind cselekvési, mind pedig intézményi rendszerei szimbólumokként funkcionálnak.

Szimbólumok, jelképek rendszerén keresztül alakítható ki egy adott csoport, réteg, nép mindenkori politikai rendszer iránti kötődése,5 sőt annak identitása is; ez a törekvés a (modern) állam kialakulásának velejárója, az abszolutizmus korának jellegzetes kísérőjelensége, ami a későbbi nemzeti államok identitásának kialakításában is megőrzi ezt a jelentős szerepét.

Ezt a bonyolult, látszólag csak külsőségekben lecsapódó rendszert vizsgálja a történeti segédtudományok sorába tartozó falerisztika, amelynek a megjelölésére azonban a különböző országokban, váltakozó sikerrel, más-más megjelölést használnak. Így még Pandula Attilának is problémát okoz például a tudományág német Ordenskunde elnevezése, “ami az elnevezéssel ellentétben az egész kitüntetési rendszert vizsgálja.”6 De ugyanígy problémát okoz a könyv címének – Österreichs Orden – magyarosítása is, hiszen az Orden kifejezés jelent (lovag- vagy szerzetes-) rendet, érdemrendet, de tágabb értelemben vett rendjelet, illetve érdemjelet is, sőt érmet és kitüntetést is.

A reprezentatív kiállítású könyv az Osztrák Kotüntetéstani Társaság (Österreichische Gesellschaft für Ordenskunde) 1996-ban a Kornberg-kastélyban (Steiermark) megrendezett kiállításával – “Dicsőség és hiúság” (Ehre und Eitelkeit) – párhuzamosan jelent meg, annak kísérőjeként.

“Az emberi óhaj, kívánság [gyarlóság – innen talán a kiállítás címe?], hogy magunkat mások előtt kitüntetettnek, tiszteltnek, megbecsültnek érezzük, úgy tűnik, elemi sajátosság, amit minden időkben respektáltak. Ennek nyomait megtalálhatjuk már a ködös régmúltban is, hisz az Ószövetség már hírt ad hasonló eseményekről” – mondják a kiadók előszavukban. A könyv természetesen nem nyúl vissza az Ótestamentum idejébe, geográfiailag sem távolodik el a hajdanvolt birodalom határaitól, mégis, mind időben, mind pedig térben szerteágazó témát7 sikerült a könyvben összehozni: az időbeli és térbeli határokat elsősorban a keresztes háborúk során alapított egyházi lovagrendek (illetve ezek osztrák vonatkozásai) tágítják a XI. századtól napjainkig, a Földközi-tengertől pedig a Keleti-tenger partjáig (Máltai Lovagrend, Német Lovagrend, a Szent Sír Lovagjai). Ezeken kívül képet kapunk a különböző kisebb lovagrendekről, amelyek a késői középkorban, de egészen a reformáció koráig szinte egész Európában megjelentek különböző formában, és érdekes “színfoltot” vittek a sötétnek titulált középkor (általunk) kevésbé ismert hétköznapjaiba. A tanulmány,8 miután több kisebb társaságot mutat be, jó alkalom ezeknek a rendeknek a szervezeti ismertetésére, valamint a különböző válfajok (“udvari vagy házi rendek”, “fogadalmi rendek”, “lovagi társaságok”) definiálására, illetve a rendek és rendtagok korabeli társadalmi státuszának érzékeltetésére is. E rendek osztrák vonatkozásait Steeb szerint nehéz exemplárisan kimutatni, hisz a középkori ember – és főleg a lovag mobilitása, valamint a rendek “internacionalizmusa” (Steeb) azt eredményezte, hogy “a későbbi osztrák örökös tartományok” területén adományozott rendjelek mellett számos “külföldi” érdemjel is szerepel.9 Ezek sorában találunk egy értékes ismertetést a magyar vonatkozású, Zsigmond alapította Sárkány-Rendről. (A továbbiakban csak a magyar vonatkozásokra térünk ki.)

A “societas draconica seu draconistarum” néven is ismert rend jelvényét Steeb egy a XV. század második feléből származó ősnyomtatvány10 exlibrisének érintőleges heraldikai vizsgálata során mutatja be. A lap közepén található sárkány, “Draconis debellati”, “Draconis inversi” vagy “Draconis devicti”, a kereszténység győzelmének szimbóluma annak ellenségei felett. A sárkány a keresztény szimbolika szerint a kígyóval egyenértékű, a gonosz hatalom, az ördög, a csábító, az Isten ellenfelének a jelképe, de megtestesíti a halált, a sötétséget, a pogányságot és az eretnekséget is. A csomóra kötött farkú sárkány – a rend jelképe –, legyőzött sárkány. Luxemburgi Zsigmond, magyar király, későbbi császár, valószínűleg második feleségével, Cillei Borbálával kötött házassága alkalmával alapította a rendet. Valószínűleg, mert a pontos dátum körül még viták folynak, habár 1408. december 12-e oklevéllel igazolt időpont.11 A kezdetben idegenként fogadott és kezelt Zsigmond, az általa alapított renden keresztül próbálta meg hatalmát megszilárdítani, illetve erősíteni, valamint a bárók személyéhez kötésével szabad teret biztosítani külpolitikai céljai megvalósításához. A Sárkány-Rend tipikus “udvari rend”, a király társasága. Mályusz Elemér vizsgálódásai bizonyítják, hogy a társaságbeli tagság nemcsak hogy megkönnyítette a társadalmi felemelkedést, hanem annak egyenesen feltétele volt.12 A tagság összetétele azonban, mint a többi korabeli lovagrendnél, nem korlátozódott az ország előkelőire, szomszédos országok fejedelmei, előkelői is felvétettek abba – főleg akkor, ha azt az aktuális, vagy a hosszabb távú politikai helyzet és tervek megkövetelték. Így a rend rövidesen szinte egész Európában jelen volt; idegen uralkodók a jóindulat jeleként fogadták a jogot, meghatározott számú tagot a rendbe felvenni. A társadalmi értéket és megbecsülést mutatja, hogy számos család felvette a hurokra kötött farkú sárkányt a családi címerbe. A rend alapító oklevele az alapítás indokaként, motívumaként a kereszténység védelmét nevezi meg, annak ősellenségeivel szemben: Krisztus keresztjének jele alatt az igaz hitet védelmezni különösen a pogányok, az egyházszakadárok és az ortodox hitet valló népek ellen.

A rend díszjelei a viszonylag széles elterjedettségnek köszönhetően sok helyen fennmaradtak. A rend hímzett jelvényéi kabátra voltak erősítve, a fémből készült rendjelvényeket a nyakban, láncon hordták. A társaság minden valószínűség szerint két osztályból állt:13 a rendjelet egyszer kereszttel, egyszer anélkül adták ki. A keresztes rendjel tulajdonosainak száma eleinte huszonnégyre volt korlátozva, bár a megkülönböztetést nehezíti a keresztek hol álló, hol pedig fekvő előfordulása.

Steeb felsorolja ezek után az alapszabályban meghatározott kötelességeket: mind a tagoknak a király és királynéval szemben, mind pedig fordítva. Hogy ezek a kötelességek mennyire tartattak be, éppen a nagy elterjedtség miatt, maradjon spekulatív kérdés. Tény azonban, hogy Zsigmondnak sikerült hatalmát mégis megszilárdítania, és ez a törekvése az alapszabályában lefektetett pontokkal szinkronban van, illetve a pontok ezen törekvését hűen tükrözik.14

A lovagrendek megkülönböztető jelvényeiből a fejlődés során (abszolutizmus) tényleges kitüntetések lettek; a rendbe való felvételt az adományozás váltotta fel. A kitüntetések most már erősen a kitüntetett személyéhez kapcsolódtak, általában annak halála után azokat vissza is kellett szolgáltatni a rendi kancelláriának. A felvétel megelőlegezte a teljesítményt, az adományozás rendszere a már teljesített kiváló szolgálatokat jutalmazta.

A XVII–XVIII. század a katonai érdemrendek alapításának a százada. A kor változatos hadtörténete hűen tükröződik a kitüntetések történetében is. Ekkor jön létre Franciaországban a “Szent Lajos-Rend”, Szászországban a “Szent Henrik-Rend”, Oroszországban a “Szent György-Rend”, a Habsburg Birodalomban pedig a “Katonai Mária Terézia-Rend”.15

Az 1741-es országgyűlésen a dömölki apát egy, az első magyar királyról elnevezett nemesi lovagrend létrehozását indítványozta. Pandula Attila tanulmánya16 ennek az indítványnak ered nyomába: hogy az “M. T.”-monogram közé foglalt, zöld hármas dombon nyugvó, nyitott leveles koronából induló fehér kettős kereszttel díszített, piros középmedaillonnal ellátott, zöld zománc kereszt – a “Szent István Rend”, illetve jelvénye – több mint két évtizedes vajúdás után, 1764. május 5-én ünnepélyesen megalapíttasson, és másnap, május 6-án, pedig már az első ünnepélyes adományozásokra (Promotion) is sor kerülhessen.

Esterházy Ferenc gróf 1760-ban, a Katonai Mária Terézia-Rend (1757-ben alapítva) mintájára, egy civil érdemrend létrehozását javasolta. A királynő kérésére egy 25 pontból álló, francia nyelven írott tervezete azonban az Udvari Kamara akkori elnökének, Chotek grófnak a pontokhoz fűzött ellenvetései, illetve Lotharingiai Ferenc és bizonyos konzervatív udvari körök kimondott ellenkezése miatt nem valósult meg.

A hétéves háború a Birodalmat nehéz anyagi helyzetbe sodorta. Természetesen felvetődött a kérdés, hogy Magyarország az adósság egy részét átvállalhatná. A rendi gyűlés utoljára 1751-ben ülésezett, most azonban a királynő újra egybehívását tervezte. Esterházy gróf szerint, aki 1762 óta a magyar kancellár tisztét betöltötte, az 1764. július 17-re tervezett gyűlésre, illetve az ott megjelent rendekre pozitív hatást gyakorolna a Szent István-Rend megalapítása. Esterházy a korábbi terveken nyugvó újabb tervezetét 1764. január 30-án mutatta be a királynőnek. A megjegyzésekkel ellátott tervezet Kaunitz kancellár megjegyzéseivel bővülve ismét Esterházyhoz került, aki a felvetéseket akceptálva, a végérvényes tervezetet 1764. február 20-án nyújtotta be. Ugyanerről a napról származik a királynői kézirat is, amiben Mária Terézia a grófot a Rend kancellárjává nevezi ki.

A kitüntetendők személyéről folyó viták során Esterházy gróf hangsúlyozta, hogy ő csak a magyar nemesség szolgálatainak értékelésében tekinti magát kompetensnek – a külföldi tagokra Kaunitz államkancellár tehetett javaslatot.

A magyar nemesség, de bizonyos osztrák körök is lelkesedéssel fogadták a Rendet. Más körök, élükön elsősorban Lotharingiai Ferenccel, vegyes érzelmekkel tekintettek elébe: féltették a Katonai Mária Terézia-Rend, de főleg az Aranygyapjas-Rend tekintélyét. A május 5-i ünnepélyes alapítás, illetve a május 6-i első promotion ünnepségei barokk pompával zajlottak. A magyar karaktert hangsúlyozandó, a királynő magyar viseletben jelent meg, kíséretében kizárólag magyar nemesekkel. Természetesen a magyar testőrségnek is jelentős szerep jutott ezeken a reprezentatív eseményeken.

Érdekes módon, az alapítással kapcsolatban hangsúlyozták, hogy a királynő egy István korából származó rendet újított fel. Ezt tükrözi a rendi szabályzat, de az alapítás alkalmából kiadott emlékérem mindkét oldalának felirata is. A tények ismeretében viszont (az ismert egyházi lovagrendeket is csak a XII. századtól kezdve alapították, a világiakat pedig a XIV--XV. században) csak legendaként kezelhetjük ezt a fajta indoklást – hangsúlyozza Pandula.17

A rend szabályzata, a XVIII. századi szokásoknak megfelelően felsorolja a különböző érdekeket, amelyeket a rend képviselni igyekszik. Magyar jellegét a rend egész fennállása alatt meg tudta őrizni, annak ellenére, hogy az egész Habsburg Birodalomban adományozták. A három osztályos rend (nagy-, közép- és kiskereszt) csak férfiaknak juthatott osztályrészül, az egyetlen kivétel maga a királynő volt, aki egyben a rend első nagymesteri tisztét is ellátta. (Férje halála után, aki az Aranygyapjas-Rend, valamint a Katonai Mária Terézia-Rend nagymesteri tisztét viselte, fia, II. József vette át ezeket a tiszteket, amelyek mellé Mária Terézia a Szent István-Rend nagymesterségét is reáruházta.) Az adományozás gyakorlatáról meg kell jegyezni, hogy általában civil szolgálatokért, teljesítményekért nyújtották át. Az adományozottak között elsősorban állami tisztségviselőket, magas hivatalnokokat, a diplomáciai testület tagjait találjuk. Vezető beosztású jogászok is kaptak a kitüntetésből, a XIX. század második felétől pedig a tudomány és a művészet kiemelkedő képviselőit is jutalmazták, elsősorban a kiskereszttel. A mindenkori esztergomi érsek, a nagykereszt viselőjeként, állandó rendtagként, mint a rend prelátusa, intézte a rend egyházzal kapcsolatos ügyeit. Hogy a kitüntetés nem mindig, sőt általában nem a valóságos teljesítményt jutalmazta, az kitűnik a rendtagok névsorának tanulmányozásából. Pandula ennek alátámasztására idéz is ebből a névsorból, amiből az is látszik, hogy többségében magyar személyiségek kapták a kitüntetést.

A Monarchia külpolitikai érdekeiből adódóan, elsősorban a napóleoni háborúktól kezdve, külföldi személyiségek is megkaphatták a rendet. Oroszország, Franciaország, Spanyolország, Olaszország uralkodói, ezen uralkodóházak tagjai mondhatták magukat legnagyobb számban a Szent István-Rend tulajdonosának, ha a kiskereszteseket (lovag) is hozzászámoljuk, akkor, viszont a különböző német államok vezetik a listát.18

A rendi tagság nem volt örökölhető, a kitüntetett az adományozáskor kötelezte magát, hogy halála után az örökösök a kitüntetést, a hozzá tartozó díszruhát, valamint a kiegészítőket a rend kancelláriájának visszaszolgáltatják. Ugyanez vonatkozott arra az esetre is, ha az illető rendtag később egy magasabb osztály részese lett, az alacsonyabb osztály dekorációit köteles volt visszaszolgáltatni. Ezeket a visszaszolgáltatott dekorációkat, a szükséges javítások után aztán újra kiosztották.

A szerző hangsúlyozza a rendtagok ikonográfiája kutatásának szükségességét; a szisztematikus kutatás sok kérdésre adhatna választ, annál is inkább, mert számos kép (portré, fénykép) található különböző gyűjteményekben, melyek hasznos információkkal szolgálhatnának.19

A rend és tagsága a fennállás alatt ápolta mind a névadó szent király emlékét, mind pedig az alapító királynőét: a közös, István-napi ünnepségeket a kapucinusok templomában tartották, valamint nagy számban jelentek meg Mária Terézia szobrának avatásán is a tagok. 1918 után, a Monarchia bukását követően, a magyar államvezetés nagy jelentőséget tulajdonított a rendi tradíciók ápolásának, így sikerült is a rendi tulajdont Magyarországra átörökíteni. 1938. augusztus 20-án Horthy felújította a rendet, néhány esetben adományozásra is sor került, de 1944-re elhalt. A tárgyi emlékek nagy része, sajnos, a II. világháború utolsó szakaszát nem élte túl. Az elmúlt években (1988, illetve 1990) több próbálkozás is volt a Szent István-Rend felélesztésére, ezek azonban eddig nem jártak sikerrel.20

A történelmi adottságokból adódóan, több monarchia-kori kitüntetés magyar vonatkozásait is lehetne idézni ezek azonban meghaladnák ennek az írásnak a kereteit. A különböző szerzők tollából származó írások hosszabban-rövidebben, részletekbe menően, vagy éppen ellenkezőleg, csak a történelmi vonatkozásokat elemezve taglalják a témát. Mindenesetre az olvasónak – aki nem biztos, hogy járatos a falerisztika tudományában, sőt talán nem is gyűjtő – nagy segítségére lenne egy elméleti bevezető a rendek, kitüntetések világába, valamint (vagy egyben) az eligazodást segítő, tematikus – a gyakorlati szempontokat, de főleg a sajátságos terminológiát figyelembe vevő, azt ismertető – bevezetés (mint például Pandula Attila fentebb idézett ismertetője a falerisztikáról). Sajnos mindegyik nagyon hiányzik. Egy, utolsónak hagyott tanulmány, a kitüntetések, rendjelek, stb. fémjeleivel foglalkozik, az azokat körülölelő félreértéseket igyekszik tisztázni, és ismerteti mind a jelzés technikáját, mind jelentőségét, mind pedig annak történelmi alakulását. Ez a hasznos kiegészítés azonban a gyűjtőknek, vagy más egyéb okból ezzel a történelmi-társadalmi jelenséggel foglalkozóknak ad hasznos támpontokat, nem pedig a történésznek, aki talán ezen a jelenségen keresztül próbálna meg bizonyos társadalmi folyamatokat elemezni, azokat kiegészítve, teljesebbé, szemléletesebbé tenni.

1. Titus Burckhardt: Szakrális szimbólumok. A szellemi világ kertjei, Budapest 1995, 7–8.

2. Hoppál Mihály: Jelképek a kultúrában. Szerkesztői bevezető, in: Hoppál Mihály, Jankovics Marcell, Nagy András, Szemadám György: Jelképtár, Budapest 1990, 5–15, itt: 7. Hoppál Ricoeur egyik 1962-es írásából idéz: The Hermeneutics of Symbols and Philosophical Reflection, in: International Philosophical Quarterly II: 191–218, itt: 193.

3. Hoppál, Jelképek, 7.

4. Pandula Attila: Falerisztika, in: Kállay István (Szerk.): A történelem segédtudományai, Budapest, 1986, 194–215, itt: 194.

5. Vö. Edelman, Murray: Politik als Ritual. Die symbolische Funktion staatlicher Institutionen und politischen Handels, Frankfurt am Main/New York 1990, 22–27.

6. Pandula: Falerisztika, 194.

7. A könyv több mint 110 rendet (érdemrendet) rendjelet (kitüntetést) mutat be a középkortól napjainkig. Külön fejezet foglakozik a női rendekkel, női alapítványokkal; a polgári érdemrendekkel, érdemjelekkel, valamint természetesen a Birodalom katonai érdemjeleivel. Ezenkívül mind az Első Köztársaság, mind pedig az 1945 utáni Második Köztársaság kitüntetési rendszere szóba kerül.

8. Christian Steeb: Die Ritterbünde des Spätmittelatters. Ihre Entstehung und Bedeutung für die Entwicklung des europäischen Ordenswesens, in: Österreichs Orden, 40–67.

9. Indokoltnak tartanám a Steeb által használt kifejezések – “intemacionális”, “külföldi” –, a szerző által is idézőjeles és feltételes használatát, lévén a középkorról szó, ahol ezek a kifejezések csak differenciáltan használhatók. Österreichs Orden, 46.

10. Inkunabel 103 C 5; az Innsbrucki Egyetemi Könyvtár gyűjteményéből.

11. Steeb: Ritterbünde, 52.

12. A Steeb által idézett mű: Mályusz Elemér: Kaiser Sigismund in Ungarn 1387–1437, Budapest 1990.

13. Pandula Attila ezzel szemben a Sárkány-Rendet az egyosztályos vagy osztály nélküli rendek közé sorolja. Pandula: Falerisztika, 200.

14. Steeb: Ritterbünde, 54–55.

15. V.ö.: Pandula: Falerisztika, 200-201.

16. Pandula Attila: Der königlich-ungarische St. Stephans-Orden, in: Österreichs Orden, 114–134.

17. Pandula: St. Stephans-Orden, 116.

18. Pandula: St. Stephans-Orden, 119.

19. Uo. 120.

20. Uo. 122.