MÓDSZERTANI MEGKÖZELÍTÉSEK

A mikrotörténelem hozadéka
 
 

Az ipari tömegtermelés olcsó munkaerőt megtestesítő szereplőinek a “szolgáltató gazdaságba” való átlépésére délkeleten – éppen mert itt a szolgáltató gazdaság volt a meghatározó – nagyobbak voltak az esélyei, mint Anglia más régióiban. Az “izzasztó szakmákból” az “elegáns állásba” való átkerülés azonban többnyire csak a “fehérgalléros” munkássá válást jelentette, a munkásból kis- vagy középpolgárrá váláshoz igen szövevényes utat kellett bejárni, mind földrajzi, mind társadalmi értelemben. A következőkben Henry Jaques egyéni életpályájának bemutatásával illusztráljuk ezt a folyamatot, kihasználva az élettörténeti módszer azon előnyét, hogy a társadalmi folyamatok más módon alig feltárható részleteibe nyújt betekintést. Henry Jaques 12 évesen kezdett dolgozni egy óraüveg készítőnél küldöncként. A későbbiekben 21 féle állással próbálkozott, és 31-szer költözködött, amíg “inggyárossá” és London City elismert kereskedelmi ügynökévé vált. Életpályája kezdeti szakaszán nem sok jel mutatott arra, hogy valaha is elkerül az East End-ről. Különféle alkalmi munkák után, 1860–1864 között egy szövetkereskedésben fizetés nélküli tanoncként kezdte, majd “harmadik” kisegítőből “elsővé” vált, s végül segéd lett. Fizetése évi 50 fontra emelkedett.(1/157. o.) 1864-ben, 22 évesen megnősült és megpróbálkozott az önállósodással, mint szövet- és férfi divatáru kereskedő. Mivel csak 40 font megtakarított pénze volt, 150 fontot kölcsönzött évi 5 százalékos kamatra egy jómódú kereskedőtől. Az új vállalkozás súlyos tőkehiánnyal küszködött, így Henry Jaques uzsorakamat felvételére kényszerült (heti 5 százalékos kamattal), és hamarosan csődbe jutott.(1/161–162. o.)

A hitelező, Mr. Isaac átvette a boltot, és történetünk főszereplője örülhetett, hogy alkalmazottként tovább dolgozhat. Ez azonban nem tartott sokáig, mert a tulajdonos eladta a boltot, és így Henry Jaques-nak új munka után kellett néznie. Ebben segített a korábban megszerzett tudás. Mint írja: “Végső soron teljes mértékben képes voltam bármilyen ing kiszabására és a legkötekedőbb vásárló igényeinek teljesítésére... Varrógépeket vásároltunk, és egy szobát munkaszobává alakítottunk át... Így indultam én el, mint “inggyáros”... Hirdetés útján munkaerőt toboroztam és összeállt... a kis csapat.”(1/168. o.) Nem ez vált azonban az egyetlen és fő jövedelemforrássá. 1873-ban a Cityben ügynökként már évi 155 fontot keresett, és ezt egészítette ki az otthoni ingkészítés, melyhez most már bedolgozók is kapcsolódtak. 1875-ben osztályvezető lett a Brown Dawis cégnél. Fizetése évi 205 font lett, ez már elérte az alsó középosztályi szintet, és hamarosan a Forest Gate-be, az akkor kiépülő szuburbiába költözött. Azt, hogy az alsó középosztály és a munkásarisztokrácia között nem lehet a jövedelmek alapján világos határt húzni, jelzi, hogy a kizárólag megrendelésre dolgozó, előkelő, jórészt arisztokrata londoni ügyfélkörnek dolgozó Henry Poole-féle szabóságnál a két vezető szabómester, Aaron Howey és Garwood Dent évi bére 748, illetve 948 fontsterling volt 1887-ben.(2/183. o.) (1875 és 1887 között szó sincs inflációról, sőt inkább deflációról beszélhetünk.)

Azonban ezzel még egyáltalán nem ért révbe, nem élvezhette gondtalanul a munkaidő utáni kertészkedés örömeit új házának kertjében. Ugyanis néhány hónapon belül az addigi “főállása”, a cég bizonytalan anyagi helyzete miatt kétségessé vált, ezért Henry Jaques-nak új állás után kellett néznie. “Így 44 éves koromban keresgélnem kellett, és újrakezdenem az életemet. De hol és hogyan? ... A piac telítve volt fiatalemberekkel.” Az idősebbeket leértékelték... A mnnkáltatóknak az olcsó munkaerő volt a legideálisabb.”(2/169. o.) Henry Jaques-nak azonban üzleti tapasztalatai és citybeli kapcsolatai mégis lehetővé tették, hogy utazóügynökként elhelyezkedjen. Kezdetben buszon és vonaton cipelte a mintákat tartalmazó nehéz zsákot, majd munkáltatója egy kis lovashintót biztosított számára. Később mint kereskedelmi utazó sem hagyott fel az otthoni ingkészítéssel. “Amikor kimerülve hazaérkeztem, gyakran 8–9 körül, néha egy-két órára a vágóasztalhoz ültem.”(2/171–173. o.) Továbbra is bedolgozókat foglalkoztatott, és az otthoni vállalkozásból szerzett jövedelem segített abban, hogy az 1900-ra már 14 gyerekes Jaques család nagyobb és kényelmesebb lakásba költözzön. Tehát Henry Jaques csak úgy válhatott a szolgáltató gazdaság kispolgári státusú haszonélvezőjévé, hogy a citybeli főállás mellett éhbérért dolgoztató kisvállalkozóként az olcsó tömegtermelés szférájából is hasznot húzott.

A fentebbi életpályának minden egyedisége ellenére megvan az az általánosítható tanulsága, hogy Londonban és tágabban, Délkelet-Angliában csak elméletileg különíthetjük el a szolgáltató gazdaságot és az ipari tömegtermelést, a valóságban, az egyének mindennapi életében a kettő elválaszthatatlanul összefonódott. Délkelet-Anglia városait nem lehet értelmezni csak és kizárólag a szolgáltató gazdaság keretén belül.

 1. Colin G. Pooley and Jean Turnbull, Changing home and workplace in Victorian London: the life of Henry Jaques, shirtmaker (Változó otthonok és munkahelyek a viktoriánus Londonban: Henry Jaques ingkészítő élete). Urban History, 24. 2. (1997) 148–177.

2. David R. Green, Distance to work in Victorian London: a case study of Henry Poole, bespoke tailors (A munkához vezető út a viktoriánus Londonban: esettanulmány Henry Poole mérték után dolgozó szabóról). Business History, volt. 30. 1988, 183 o.

Timár Lajos