Tacitus az Agricola megírása után, ígérete szerint, belefogott Historiae című munkájába. A keletkezés dátumának meghatározásában a legnagyobb segítséget a Germania és Plinius Panegyricusa mellett Plinius levelei nyújtják, melyek tanúsága szerint Tacitus 106–107-ben már dolgozott a Historiae-n. A mű eredeti címében nem lehetünk biztosak, mert az azt megőrző Monte Cassinóban található kéziratban cím megjelölése nélkül, 17. könyvként követi az Annales 16. könyvét. Tertullianus ellenben Apologeticumában ezzel a címmel idézi a Historiae 5. könyvét, és Plinius is úgy utal rá, mint historias tuas az Ep.7.33.1-ben. A mű első mondata is Sallustius Historiae-ját idézi.

Felépítését és szerkezetét tekintve azt mondhatjuk, hogy Tacitus a 69. évi polgárháborútól a Domitianus 96. évi haláláig terjedő időszakot tekinti át. Célja az volt, hogy bemutassa a domitianusi tyrannist, Nerva és Traianus uralkodásáról csak később akart írni, hiszen kortárs történelmet írni veszélyes feladat volt, és a mű egysége szempontjából irodalmilag is nehezen kivitelezhető feladat. A teljes szerkezetről nincs pontos képünk, hiszen a mű nagy része elveszett. Csak annyit tudunk, hogy Hieronymus idejében az Annales és a Historiae könyveinek száma 30 volt, 16 az Annalesé és 14 a Historiae-é, ha a 16. volt az Annales utolsó könyve, ellenben ha az Annales hexásokból, hatos egységekből állt, akkor 18 könyv tartozott volna az Annaleshez, és 12 a Historiae-hoz, mellyel párhuzamot a latin irodalomban csak az epikus és histórikus költeményekben, valamint Cicero és Varro munkásságában találhatunk. A praefatio a műtől jól elkülönül, három részéből a hagyományos első és második rész mellett újítást jelent a harmadik egység. Ebben Tacitus kiválasztja a kezdő dátumot, 69. jan. 1-jét, amely az első Flavius uralkodásának dies imperii-je, azaz a hatalomba való beiktatásának napja, és ígéretet tesz arra, hogy felfedi az események okát és értelmét. A későbbiekben azt láthatjuk, hogy valóban úgy is válogat, hogy csak az eljövendő fejleményeket illetően jelentős részletekről ír.

Az eseményeket kronologikus sorrendben, a belügyek, külügyek, majd ismét belügyek szerinti hármas tagolással, évenkénti felosztásban tárgyalja, néhány kivételtől eltekintve. Az első három könyv három egymásba épülő, egymástól független, növekvő látószögű narratív tömb, melyekben a kulcsfontosságú pontok elől, középen és az egység végén helyezkednek el. Tacitus kronológiája pontatlan, de áttekinthető és ésszerű, a legtöbb problémát a periferikus események összekapcsolása jelenti. Jóval egyszerűbb a további könyvek szerkezete, minthogy miután a Flaviusok elfoglalták Rómát, eltűntek a riválisok, és csak két folyamat maradt a fókuszban, nevezetesen a flaviusi kormányzás megalapozása Rómában, és Civilis lázadása Germániában. Mindkettő példa a szabadság elnyerése érdekében tett kísérletek kudarcára. Az ötödik könyv szerkezete felismerhetetlen, mert a könyv a 26. caputnál félbeszakad. A digressiók nagyon fontos szerepet kaptak a műben, hangsúlyozzák annak szerkezeti tagoltságát, biztosítják a változatosságot, a szórakoztatást és a drámai feszültség feloldását, kapcsolatot teremtenek a részek között. Rendkívül részletes a jellemábrázolás, ezt pontosítják a gyászbeszédek, a szereplők egymásnak való megfeleltetése, az indirekt és a néprajzi jellegű jellemábrázolás is.

Tacitus mesterien építi fel a szerkezetet, nemcsak összefüggően és drámaian adja elő a történteket, de magyarázatokat is ad, egyeseket személyiségelemzéssel lát el, felfedi a politikai folyamatok mozgatórugóit. Nem fest hízelgő képet a római vezető osztályról és hadseregről, Sage szerint pesszimizmusában nem annyira a birodalom túlélésére, mint inkább az igazságos kormányzás lehetőségére és a lovagi réteg helyzetére összpontosít.

Az Annalesben ígéretével ellentétben ismét visszanéz: a Iulius-Claudius dinasztia történetéről ír Tiberiustól kezdve. Sokak szerint csalódhatott Traianusban, hiszen minden zsarnok uralkodása után csak az első nap tűnik igazán fényesnek. Sage nem ért egyet azzal a feltételezéssel, hogy Tacitus pályafutása akadályba ütközött volna, szerinte Tacitus elégedett volt, a feljegyzett tisztségeknél akár többet is betölthetett, és elég elfoglaltságot talált az írásban is. A ma használt cím Justus Lipsius 1574-es kiadásából származik, de ezt a szót Tacitus tágabb értelemben használja. A kéziratban szereplő cím, az Ab Excessu Divi Augusti (Az isteni Augustus haláláról) R. P. Oliver szerint egy gyűjteményes kiadás alcíme lehetett. A Historiae és az Annales közti stílusváltás több év elteltét jelzi, de a keletkezés időpontját nagyon nehéz pontosan meghatározni, tudniillik a Historiae utolsó része elveszett. Az egyetlen fogódzót a 2.61.2. jelenti, ahol Tacitus a Nílust a birodalom akkori egyiptomi határának mondja. Ezt összevetve az Armeniára és Parthiára tett utalásokkal, arra következtethetünk, hogy az említett határ csupán a közvetlen római ellenőrzés határát jelenti, az idézett 2. könyv pedig Kr. u. 114. előtt keletkezett.

A mű szerkezetének meghatározását megnehezíti az, hogy a 16.35 caputjánál megszakad. Hat könyv szól Tiberius, és szintén hat Caius (Caligula) és Claudius uralkodásáról együttesen, így többen feltételezik azt, hogy Nero tárgyalására is hat könyvet szánt Tacitus, és az Annales így hexásokból épült fel, sőt ezeket triasokra, hármas egységekre is lebonthatjuk, de nincs egyértelmű bizonyíték arra, hogy az Annales 16 könyvnél többől állt volna. Az előszó az Annales követelményeinek megfelelően nem különíthető el teljesen a narratív részektől, hiszen az egész mű nézőpontja a folyamatosságot hangsúlyozza. Talán az első három caputot tekinthetjük az előszónak, amely tömör összefoglalása Róma alkotmányos történelmének. A kezdőpont 1.1.3 szerint valójában Kr. u. 14., ami a későbbiekben sok magyarázó digressiót követel meg, de mint az új rend, a principátus tényleges kezdete, ez biztosítja az Annales tematikai egységét. A téma Róma első dinasztiájának hibái és végzete, az annalisztikus formát viszont a köztársaságkori szerzőktől kölcsönözte Tacitus. Nyilvánvaló utalás ez arra, hogy mi veszett el a principátussal. Tacitus ki is mondja azt, hogy a politikai körülmények megváltozása miatt az annales, az évkönyvek műfaji követelményei is megváltoztak, nem jó irányban. Azonban más forma nem is lehetett volna alkalmas időben ennyire kiterjedt, sokszínű és szétágazó események kezelésére, hiszen egyedül erre a műfajra jellemző a specifikus téma hiánya, a megfelelően tág történelmi látószög és a tekintély. Lehetséges, hogy már a Historiae elveszett részei is ennek megfelelően íródtak. Az annalisztikus forma már nem annyira merev, mint Sallustiusnál vagy Liviusnál, akiket Tacitus egyforma mértékben imitált, utánzott és akikkel rivalizált is. A szerkezeti egységeket az egyéni uralkodások szabják meg. A fókuszban mindig az uralkodó, az udvar, a szenátus és a Város áll, a provinciák csak akkor kapnak szerepet, ha Róma szempontjából jelentősek, az annalisztikus tradíciónak megfelelően. Tacitust elsősorban a politikai hatalom és annak elágazásai érdeklik. Stílusa tekintélyt parancsoló, színes és erőteljes, rövidség, sodró lendület jellemző rá. A rövidség elsősorban a példaként vett Sallustius sajátja, de Tacitus túltesz mesterén, és a kontextushoz is sikeresebben tudja igazítani prózáját. Kedveli a tekintélyt sugalló, archaikus ízű szavakat, és Livius szókincsét is felhasználja, főként a szónoki beszédeknél és földrajzi leírásoknál. Az ezüstkori latin tendenciáival összhangban ő is használ költői szavakat a drámai hatás elérése érdekében. Jellemző rá a folytonos változatosság és kísérletező kedv.

A vele egy típusú irodalmi források inkább kiegészítő, mint vele versenyezni képes interpretációk. Tacitus mint történész utólérhetetlen, kiválóan át tudta látni az emberi természetet és magatartást, és a stílusa magával ragad. Mindez jól mutatja, hogy az antik történetírás nem mai értelemben vett, objektivitásra törekvő tudomány volt, hanem szépirodalom, méghozzá Tacitus esetében a javából.