A bolgár–magyar kapcsolatoknak széleskörű bolgár történeti irodalma van, ez a téma már igen korán, a múlt században felkeltette a bolgár tudományos élet érdeklődését. Többek között megemlíthetjük Szpiridon Palauzov Rosztiszláv Mihajlovicsról és Hunyadi Jánosról írt dolgozatait (1851) és S. Nikov széleskörű irodalmi munkásságát, amely felölte az Aszenidák korának és a törökkornak a történetét. Hriszto Dimitrov a középkori bolgár–magyar kapcsolatok történetével kapcsolatban leszögezi, hogy azok igen bonyolult és egymással olykor ellentétes tendenciát mutató fejlődést tanúsítanak. Munkáját azzal a reménnyel bocsátja útjára, hogy az mindenképpen módosítani fogja azt a mindmáig meglévő “a priori” véleményt, miszerint a magyar kapcsolatoknak csak negatív hatása lett volna a középkori Bulgária történetére nézve. Megítélése szerint a magyar kapcsolatoknak kifejezetten pozitív jelentősége van a bolgár történelemben. (8. o.)

A tényleges történeti kapcsolatokat a bolgárok és a magyarok között a IX. század harmincas éveitől (837) számítja, amikor is a Theophilosz bizánci császár uralkodása (829–840) alatt kirobbant bolgár–bizánci konfliktusba a magyarok a bolgárok oldalán avatkoztak be az Al-Dunától északra fekvő területeken. Ez a bolgár–magyar kapcsolatok alsó időhatára (post quem). A történeti irodalom azonban mind magyar, mind bolgár részről már ezt az időpontot megelőzően beszél bolgár–magyar érintkezésekről, azokat a magyar honfoglalást megelőző, őstörténeti korba helyezve. A bolgár–magyar őstörténeti kapcsolatok kérdésének tárgyalása során a szerző, ismertnek tekintve a bolgár szakirodalom ezirányú felfogását, inkább a magyar szakirodalomban uralkodó újabb nézetek bemutatására törekszik. Többféle irányzatot mutat be, egészen a László Gyula nevéhez fűződő, legújabb felfogásig, amely első sorban a nagyszámú és jelentős magyarországi késő-avar régészeti emlék alapján a késő-avarság magyar honfoglalást követő továbbélésével számol. Ez utóbbi nézetet közelinek érzi a szerző a bolgár történeti irodalomban vallott lokális etnogenezis felfogásához (Zlatarski, Cankova-Petkova, Dujcsev, Gjuzelev, Tpkova-Zajmova, Bozsilov). – A magyarok korai megjelenése Közép-Európában történelmi tény, Moravcsik Gy. és Székely Gy. nyomán vallja a szerző. A kérdés történelmi irodalmának ismertetése kapcsán a szerző úgy véli, nem lehet eltekinteni a román történetírás képviselőinek (Stefanescu, Pascu, Rusu, Pop, Berzeanu) felfogásától, amely Dél-Erdélyben, a Havasalföldön és a Bánátban a magyar honfoglalás előtt már romanizált szláv lakossággal számol. Ez a felfogás mindennemű régészeti, illetve történeti forrásadatot nélkülöz – állapítja meg a szerző.

A bolgárság jelenlétét Közép-Európában, annak is a dunai régiójában, a források tanúsága szerint, a hun-korszaktól (Iordanes) számíthatjuk (13. o.). És itt, tulajdonképpen már az N. W. Zlatarszki által felvázolt eseménysorral találkozunk, miszerint Attila halála (453) után a pannóniai Nedao folyó mellett lezajlott ütközetet követően a Hun-Birodalom töredék népei, Attila fiai (Irnik, Dengizic stb.) vezetésével a Kárpátok ívén kívülre vonultak, és a Fekete-tengertől északra fekvő sztyepp-vidéket, illetve Scythia Minor-t, a mai Dobrudzsát szállták meg. Ott Irnik vezetésével kezdett kikristályosodni egy hun utódállam, a proto-bolgár államalakulat. Ugyanis az V–VI. században a Fekete-tengertől északra eső vidéken találjuk ezeket a nomádokat: a bolgárokat, az altzigirokat, a szabírokat és a hunugorokat (Fehér G., G. Pritsak, Fr. Altheim, Simonyi, Pigulevszkaja). A szerző szerint ezek a bolgárok azonban nem azonosak a hun birodalom utódnépei között említett hunugorokkal, illetve onogurokkal, akiket viszont éppen Moravcsik Gy., Juhász P. és Novoszelcev után a magyarokkal azonosít. A VI. század első felében az Ural-hegység előteréből dél felé húzódó finnugorokkal (huno-ugri, hunuguri) kerültek érintkezésbe a nyugatról keleti irányba elmozdult proto-bolgárok (hunobolgárok). A szerző szerint az első forrásadat, ami az ogurokat említi: Agathiasz Mürenaiosznál (17631–17721) olvasható, ahol is az ogurok a felsorolt tizenhárom nép egyikeként szerepelnek. (14. o.)

A Maeotis mocsarai, a Kubáni Alföld és a Kaukázus északi előtere az a térség, ahol is minden valószínűség szerint megtörtént a huno-bolgárok és a huno-ugorok első találkozása (Gombocz Z., László Gy., Bola F., Róna-Tas A., Juhász P.) A Keleti-Kárpátoktól az Ural déli lejtőiig elterülő térségben egykor megtalálható hun töredék népek a VI. század második felében két új birodalomban szerveződtek újjá: nyugaton az avarok, keleten a türkök vezetésével. Így tartja a szerző lehetségesnek, hogy egyaránt kerültek proto-bolgárok mind az avar, mind a türk birodalom kötelékébe. A türk birodalmon belül a VII. század harmincas éveiben önállósultak az onogondur-bolgárok. Ezen az etnikai bázison jött létre a század hetvenes éveiben Kuber kán Nagybolgár-birodalma, amelyből Kubrat halála (665) után – talán kazár támadásra – kiszakadt a volgai bolgárság egy része, és Aszparuch vezetésével új hazába, a bizánci birodalom al-dunai határvidékére költözött (690). Ez a dunai bolgár birodalom megalakításának időpontja. (16. o.)

A IX. század harmincas éveiben a magyarokat részben kazár fennhatóság alatt(?) vagy szövetségben találjuk, a Fekete-tengertől északra elterülő sztyeppén, közvetlenül a dunai bolgár birodalom szomszédságában – állapítja meg a szerző. Ott, a dunai bolgár birodalom északkeleti határán (a Dnyeszternél) tűntek fel először. Majd Bíborbanszületett Konsztantinosz előadása alapján beszél a szerző a kazár–magyar viszonyról. Megemlíti Konstantin (Cirill) apostol útját, aki 860 táján, feltehetően a kazár kagán udvarában járt, és részt vett a kagán színe előtt lezajlott hitvitán.1 A magyarokkal onnan visszafelé utaztában találkozott a Krímben. A szerző túlzott jelentőséget tulajdonít a kazár–magyar viszonynak, és végül is kazár–bolgár–bizánci háromszögbe ágyazza a magyarok megjelenését.

A kazár–magyar viszony fordulópontját a Sarkel-erőd felépítésével (837) hozza kapcsolatba. Annak kapcsán említi Ibn Ruszta adatát, amely már tud a kazárok és a magyarok között beállott ellenséges viszonyról. Sarkel felépítésének időpontjában a magyarok már a Dontól nyugatra helyezkedtek el, Lebédiában, a Don és Dnyeper között. Így kerültek közvetlen közelébe a dunai bolgár birodalomnak. Egy bizánci–kazár, magyar–kazár és bolgár–bizánci szembenállás természetszerűen tette szükségessé a magyar–bolgár közeledést, amely már 830 táján realizálódott, a még Krúm kán (+814) idejében, a Dunától északra telepített görögök felkelése idején. A szerző innen datálja a bolgár–magyar jó viszony kezdetét. (22. o.)

A magyarok Lebédiából való kiköltözését a Reginonál olvasható időpontra (889) helyezi a szerző, és Bíborbanszületett Konsztantinosz (c. 38.) előadása nyomán a magyarokat ért első besenyő támadással hozza kapcsolatba. Etelközt a Dnyeper és a Duna torkolatvidéke közé helyezi. Mivel Etelköz ekként feltételezett fekvése már túlnyúlt a Dnyesztertől délre, a dunai bolgár birodalom területére, az szükségszerűen magyar–bolgár ellentét kialakulásához vezetett, amelyet még súlyosbított – úgymond – a honfoglaló magyaroknak a Kárpát-medence bolgár fennhatóságú területeire (Dél-Erdély, Tiszántúl, Duna-Tisza köze) támasztott igénye. Ekkor a magyarok Délkelet-Európában két jelentős hatalom, a bizánci birodalom és Szimeon cár (893–927) birodalma együttes nyomása alá kerültek. Az éppenséggel Etelközben kialakult bolgár–magyar ellentét újabb kazár–magyar közeledéshez (?) vezetett 889 és 896 között. Bíborbanszületett Konsztantinosz elbeszélését úgy értelmezi, miszerint Árpád Etelközben kazár hűbért vett fel. A magyar honfoglalás kikényszerítő okát a szerző az etelközi magyarság bolgár konfliktusában látja, aminek eredménye a bolgár szövetségben végrehajtott második besenyő támadás. Itt azon a véleményen van, hogy Regino előadása mindenben támogatja Bíborbanszületett Konsztantinoszét. (28. o.) – Nem számol azzal a ténnyel, hogy a besenyők csak 914 táján tűnnek fel először a Krímben.2

A magyar honfoglalás kapcsán a szerző rátér a Fuldai Évkönyvek nevezetes 895–896. évi feljegyzéseinek részletes ismertetésére, amelyek a bolgárok és a magyarok között lezajlott három ütközetről számolnak be. Mint forrásunk tudósít, a harmadik ütközet a bolgárok győzelmével zárult, a magyarok pedig “tőrbe csalva” érezhették magukat. (33. o.) Jól tudjuk viszont, hogy az egyetlen autentikus bizánci forrásunk, Bölcs Leó (886–912) Taktika című munkája (c. XVIII: 42.) mindennek ellenére nem tud a magyarokat ért vereségről. – A szerző Szimeon cár háborújával kapcsolatban két legenda elbeszélését hozza fel (“Csodatételek a szent kereszttel és a bolgárokkal”, “Szent Kliment csodái”). A háború helyét még az etelközi magyarság és a bolgár birodalom közötti konfliktusként értékelve az Al-Duna (Szilisztra), illetve Dobrudzsa vidékére helyezi, annak megfelelően rendeli az Árpád és Methód közötti találkozást is az Al-Duna vidékére, egyébként annak időpontját Fr. Dvornik nyomán, helyesen 885 elé téve. (Megjegyezzük, hogy a Szimeonnal vívott bolgár–magyar háború színterének már a Kárpátok ívén belül kellett lennie.) A háború lefolyását két nagyobb szakaszra bontja, az első magyar támadást, helyesen, még 894 őszére, a második szakaszt a magyar honfoglalás dátumaként egyedül lehetséges időpontra, 895-re helyezi.3 Közelebbről nem értelmezhető oknál fogva a szerző még Árpád életében (907 előtt) feltételez egy magyar–bolgár békekötést, amit 917-ben, a Fekete-tenger parti Ankhelaosz (folyó?) mellett már a bizánci birodalom ellen foganatosított közös bolgár–magyar fellépés követ. (60. o.) A “Szent György csodái” (Miraculi Sancti Georgii) meglehetősen bizonytalan közlését erre az adott ütközetre vonatkoztatni nem kellően megokolt. Itt N. W. Zlatarski4 egy régi elgondolásáról van szó, amelyet újabban Kristó Gyula5 elevenít fel, s azt tőle átveszi Makk Ferenc.6 A Kristó Gyulánál hivatkozott Georg Ostrogorsky7 – hely eredeti, német nyelvű változata szóval sem utal a bolgár–magyar szövetségnek még a lehetőségére sem. (Az aljegyzetben történik utalás N. W. Zlatarski munkájára.) Ugyanakkor Deér József mindmáig alapvető, de a használatból kikopott munkája leszögezi: “A magyarok Simeon haláláig (927) továbbra is távol tartották magukat a balkáni eseményektől.”8

Péter cár uralkodása (927–969) alatt béke van a bolgárok és a bizánci birodalom között. A magyar honfoglalást követően a bolgár–magyar határt a szerző Konsztantinosz. (c. 40.) leírása alapján vonja meg, így nem számol azzal a ténnyel, hogy a magyarok véglegesen megszállták a – korábban bolgár területnek számító – Maros völgyét, Dél-Erdélyt és a Havasalföld Olttól nyugatra eső részét, egészen a Dunáig. Péter cár hallgatólagos beleegyezésével vonultak a magyarok ismételten, 933-ban, 938-ban, 943-ban és 948-ban bizánci görög területek ellen. Éppenséggel a 948. évi eseményekhez fűződnek Bíborbanszületett Konsztantinosz magyar vonatkozású feljegyzései és Bulcsú megkeresztelkedése. Itt a bolgár–magyar viszony ábrázolását a szerző kiszínezi, Konsztantinosz előadása nyomán, egy a Szerémséggel(?) összefüggésben feltételezett szerb–bolgár konfliktussal, aminek során a bolgárok éppenséggel magyar segítséggel lesznek úrrá. (74. o.)

A magyarok 955. évi augsburgi veresége kapcsán nem beszélhetünk Bizánc vezette német-(germán-)ellenes koalícióról, mivel az akkor legfeljebb csak a két császárság itáliai ellentétét jelenthette. (75. o.) A magyar vállalkozást Liudolf sváb herceg lázadása magyarázza,9 amit I. Ottó (936–973) nem várt beavatkozása tetézett. Az viszont kétségtelen, hogy a Bizáncban frissen megkeresztelkedett Bulcsú vezette a vereséget szenvedett magyar hadakat. Bulcsúról pedig a görög krónikák is megemlékeznek, mint aki elnyerte méltó büntetését, mert hiszen “az Istennel való szövetségét” megszegte.10 – A magyarok balkáni kalandozása a 969–971. évi bolgár–bizánci háború során ér véget. Ott ugyanis a kijevi Rusz fejedelme, a rurikida Szvjatoszlav, előbb bizánci felkérésre megtámadta a bolgárokat, és elfoglalta fővárosukat, Preszlávot. Majd miután csalódott bizánci szövetségesében, megtámadta a birodalmat, most már seregében a bolgárok és besenyők mellett a “nyugaton lakó türkök”,11 vagyis a magyarok is részt vettek. Ezt a szövetséget azonban a magyar–orosz kapcsolatok jegyében, nem valamiféle internacionalista pánszláv szövetségként kell felfognunk, miként arra többen hajlamosak, mivel a középkori, keresztény orosz államiságról 988 előtt de facto nem beszélhetünk. Szvjatoszlávot pedig hazafelé útjában, a bizánci ígéretek ellenére a besenyők tőrbe csaltak, és koponyájából ivócsészét csináltak.

Magyar szempontból a 969–971. évi eseményekkel végképp lezárultak a kalandozások keleten is. A háború eredményeként, Joannesz Tzimiszkesz (969–976) bolgárok felett aratott ragyogó győzelme egyúttal az önálló bolgár államiság kétségtelenül legfényesebb évszázadának végét jelentette: I. Borisz cár görög fogságba esett (80. o.), egyúttal megszűnt az önálló bolgár pátriárkátus, azzal a Balkánon kezdettől fogva mindig fontos nemzeti (autokefal) egyház függetlensége.12 A X. század vége a középkori görög (bizánci és nem kelet-római) birodalom fénykora. A két kiváló katonacsászár: Nikephorosz Phokasz (963–969) és Joannesz Tzimiszkesz rég nem látott győzelmek sorát aratták az arabok felett, és a keresztény világ határai ismét valahol az Eufratesz vidékén húzódtak. – Éppen azért a X. század végének történelmi eseményeit a bizánci birodalom szempontjából nem az európai hadszíntér határozta meg. – Borisz bukását követően a bolgár államiság gyors újjáalakulása, a makedóniai “Comes”-fiai (Kometopuloi) felkelése, és azt követően egy újabb önálló bolgár államformáció megalakulása követte. Ez Sámuel cár (980–1014) bolgár birodalma, amelynek hatalmi súlypontja már nyugatabbra, Makedónia vidékére tevődött át. II. Baszileiosz (976–1025) bizánci uralkodó tényleges hatalomra kerülését követően hosszú és kíméletlen háború zajlott a bizánci birodalom és a bolgárok között. Előbb az Al-Duna vidéke és Kelet-Bulgária került közvetlen görög fennhatóság alá, 1004-ben pedig, Vidin elfoglalásával, közvetlen területi érintkezés jött létre a Bizánci Birodalom és Magyarország között. 1014-ben került sor Nyugat-Makedóniában arra a döntő ütközetre, amelynek során Sámuel cár halálos sérülést szenvedett, és amelyben a görögök annyi bolgárt megöltek, hogy ettől fogva II. Baszileiosz császár felvette a bolgárölő (Bolgarokontosz) nevet. Sámuel örökébe fia, a magyar kapcsolatáról nevezetes Gabriel Radomir (1014–1016) lépett. A háború még három évig tartott, ezzel az első önálló középkori bolgár államiság története lezárult.

Magyar szempontból érdekes az a történet, amelyet a szerző is tárgyal, és amelyet Mikhael Pszellosz alapján Joannesz Zoanarasz és Szkylitzesz megőriztek, hogy tudniillik a Sámuel-féle bizánci háború kellős közepén Sámuel fia, Gabriel Radomir (Romanosz) házasságra lépett Magyarország “királyának” leányával,13 de Radomir valamilyen oknál fogva eltaszította magától várandós feleségét, hogy maga mellé vehesse “a Larisszában foglyul ejtett, csodaszép Eirénét”. A szerző erre nézve a magyar szakirodalomban nem ismert új forrásra, az athoszi Athanasziosz hagiográfiai munkájára hivatkozik. – A történet felfedezése Fehér Géza14 (1928) érdeme, s csak őt követően látott napvilágot N. W. Zlatarski közleménye (1932). Nyilvánvaló, hogy itt más magyar király nem jöhet számításba, csak Szent István. Radomir Szent István leányával kötött házasságát Delján Péter megszületése (1001) és így még István megkoronázása (1000) elé kell helyeznünk.15 A házassági kapcsolatból joggal következtethetünk bolgár–magyar szövetségre, ami viszont minden kétséget kizáró módon a bolgárok akaratából szűnt meg, hiszen Radomir eltaszította magától a magyar királylányt. Elég nagy szégyen! Ebből a fordulatból született az a megállapítás, hogy II. Baszileiosz császár (baszileusz) 1000-ben megkezdett és 17 éven át tartó ádáz, bolgár háborújában a magyarok, és így maga Szent István is részt vett. Érdekes módon sem Szent István uralkodásáról (1000–1038), sem a magyarok által a bolgárokkal szemben nyújtott hathatós támogatásról a görög források nem tudnak semmit. Van azonban egy adatunk, s ez a Fundatio S. Albani adata, amely határozottan állítja – egy szemtanú beszámolója alapján –, hogy Szent István hadaival együtt Nisen át benyomult bolgár területre, ott egy bizonyos Cesarije városig jutott, ahonnan is Szent György ereklyéivel tért haza. Itt az említett és egyébként közelebbről nem ismert 'Cesarije' várost Fehér Géza16 a mai Szkopjéval azonosította. Szent István feltételezett bolgár háborúját már Váczy Péter17 összekapcsolta a krónikák Ajtony-történetével. Ajtony a múlt századi történetíróknál18 a bizánci görögök szövetségese. Majd azt Fehér Géza módosította: ugyanis a Szent István és II. Baszileiosz között feltételezett szövetség esetén kézenfekvőnek tűnt az Ajtony–Sámuel szövetség. – Sajnos krónikáink eme korai időkre vonatkozó értesüléseit még ma is minden kritika nélkül hasznosítják, és Ajtonyban konkrét történeti személyt látnak. – Hriszto Dimitrov is hajlamos beleszőni egyébként sok helyen “sachlichkeit” munkájába a krónikák többé-kevésbé alig hitelt érdemlő tudósításait. Ugyanis így tesz korábban Anonymusnak a magyar honfoglalással kapcsolatba hozható helyeivel is.

II. Baszileiosz háborúja súlyos következményekkel járt a középkori bolgár államiságra nézve: időlegesen megszüntette azt. A császár az elfoglalt bolgár területeket betagolta a bizánci birodalom közigazgatási rendjébe. Ennek ékesszóló bizonyítéka a császár két, 1020-ban kelt chrysobullája.19 – Valójában az önálló bolgár államiság megszűnése nem teszi elfogadhatóvá, hogy az 1018 és 1186 közötti időszakban a magyar–bizánci kapcsolatok mellett számottevő bolgár–magyar kapcsolatról beszéljünk. A Szerémség bolgár lakosságáról beszélni, vagy a magyar krónikák Nicetasát bolgárként szerepeltetni, nem tűnik megnyugtatóan bizonyítottnak.

A balkáni viszonyok történetében jelentős fordulathoz vezetett Komnenosz (I.) Manuel (1143–1180) halála, ami után a Bizánci Birodalomban súlyos belviszály lesz úrrá. Amikor III. Béla (1172–1196) leánya, Margit férjhez megy II. (Angelosz) Izsák (1185–1195) bizánci császárhoz, a császár az esküvő költségeinek fedezésére súlyos adókat vetett ki éppen a birodalom európai, minket közelebbről is érdeklő területére. Ez volt annak a súlyos népfölkelésnek a közvetlen oka, amelynek eredményeként megszületett az Aszenidák bolgár állama. A felkelés kiterjedt az egész Duna-menti Bulgáriára. A hatalom a tirnovói testvérek, Péter és János kezébe került. Szövetségre léptek Nemanja István (1175–1227) szerb nagyzsupánnal. Péter Tirnovóban bolgár cárrá koronáztatta magát. Utóda, Kalojan (1197–1207) a pápához fordult koronáért, és a bolgár egyházat is a pápaság egyházigazgatása alá kívánta helyezni. A koronát vivő pápai legátus, Leó bíboros útja Magyarországon át vezetett. Tirnovóban a koronázásra 1204 november 8-án került sor.

A XIII. században a balkáni viszonyokat alapvetően az 1204 óta fennálló latin császárság, illetve a pápaság politikája határozta meg. A bolgár egyháznak Rómától való elfordulását (1235) követően a pápa IV. Béla (1235–1270) magyar királyt kéri érdekeinek képviseletére Vatatzesz (III.) Joannesz nikaiai császárral és a bolgár cársággal szemben.20 Béla azonban mind II. (Aszen) Jánoshoz (1218–1241), mind pedig Vatatzesz Joanneszhez fűződő családi kapcsolatai miatt ódzkodik a pápai kérelmet teljesíteni. II. (Aszen) János halálával a bolgár trón 9 éves kisfiára száll. A mongol támadás, Magyarországgal ellentétben, érintetlenül hagyta mind a nikaiai görög császárságot, mind pedig Bulgáriát. A latin császárság és a nikaiai császárság ellentéte megosztotta a bolgár belpolitikát is. Ott ugyanis egy uniós, latin–magyar párt állt szemben a nikaiaiak orthodox pártjával. A két császárság küzdelme a latin császárság bukásával (1261) ért véget. – Szvetoszláv támadása a Szörényi bánság ellen kiváltotta V. István (1270–1272) haragját, aki 1266-ban még mint ifjabb király, az Al-Duna mentére költözött kunok ürügyén elfoglalta Vidint és Plevnát, valamint csapatai egészen a bolgár fővárosig, Tirnovóig nyomultak.21 – V. István akciója VIII. (Palailogosz) Mikhael (1261–1282) bizánci császárral szövetségben zajlott, aki egyúttal elfoglalta Philippopliszt, valamint a Fekete-tenger partján fekvő bolgár városokat, Anchialét és Meszembriát.22 Konsztantin Aszen (1257–1277) bolgár uralkodó viszont a kipcsák Nogaj kánt hívta segítségül. A Thrákiára törő tatárok hatalmas vereséget mértek Mikhael Palailogoszra. Ettől számíthatjuk a Bulgáriának Vidin központtal nyugati, és Tirnovo központtal keleti részre történt szétválását.

Az oszmán-törökök 1352-ben vetik meg először lábukat a bizánci birodalom európai térfelén, majd 1354-ben elfoglalják Gallipolit. Az oszmán-török hatalom a bolgárokat is érintő európai terjeszkedésének első korszaka az 1389. évi, első rigómezei csatával zárul. Az így kialakult helyzeten nem változtat az 1396. évi, szerencsétlen kimenetelű nikápolyi ütközet sem. Az oszmán-törökök európai terjeszkedését időlegesen nem is az európai hadszíntér eseményeinek alakulása állította meg, hanem Timur Lenk (1336–1405) angorai (ankarai) győzelme (1402) Bajezid (1384-1402) felett. A még Bizánci Birodalomnak nevezhető államalakulatban, amely már ekkorra elveszítette kisázsiai területeinek nagy részét és Európára korlátozódott, tulajdonképpen állandó polgárháborús küzdelemnek vagyunk a tanúi már 1321 óta. A III. Andronikosz (1328–1341) görög császár halála után újból fellángolt polgárháború forgatagában végkép megrendült a bizánci görög hatalom a Balkánon. A politikai vákuumot együttesen a szerbek, bolgárok és az oszmán-törökök töltötték ki. A helyzetet komplikálta az itáliai kereskedővárosok, Genua és Velence egymással vívott vetélkedése a görög szigetvilágban és a hajózási útvonalak felett. Nem utolsó sorban szerepet játszott a pápaság egyház-egyesítő (uniós) politikája, amely állandóan napirenden tartotta a keresztes hadjáratok indításának gondolatát (1343, 1365, 1372). Mindenképpen pápai kezdeményezésre került sor Nagy (I.) Lajos (1342–1382) magyar király 1365. évi bolgár hadjáratára, a már török adófizetőként számontartott vidini uralkodóval, Sztracimirrel (1355/6–1396/7) szemben. 1365–1366 telére esik V. Joannesz (1355–1391) bizánci császár budai útja, amikor is Nagy Lajosnak a pápánál történő közbenjárásáért folyamodott az egyházi unió ügyében. A császár a félbemaradt tárgyalások után, fiát, Manuelt túszul hagyva hátra, tért vissza 1366 elején Konstantinápolyba. Hazafelé, útjában feltartóztatta a tirnovói Sisman cár.23 Kiszabadítására Amadé de Savoie francia és olasz lovagokkal szállt Velencében hajóra, és megostromolta a Fekete-tenger parti bolgár városokat (Szozopolisz, Szkafida, Anchialosz, Meszembria, Várna), így kényszerítette Sismant V. Joannesz szabadon bocsátására. – Időközben a török terjeszkedés ellenállhatatlanul folyt. 1361-ben elfoglalták Drinápolyt. 1372-ben súlyos vereséget mérnek a tirnovói bolgár cárságra, majd adófizetőjükké teszik mindhárom bolgár cárságot. A bolgárokat ért súlyos vereség hírére IX. Gergely újabb keresztes hadjáratot hirdet, Velence, Genova képviselőit és a keresztény uralkodókat levelében Thebebe hívja konferenciára egy törökellenes koalíció létrehozása érdekében.24 Közelebbit nem tudunk a keresztes hadjáratról, de Kumorovitz L. Bernát nyomán ezeket az eseményeket joggal kapcsolhatjuk össze Nagy Lajos 1375. évi havasalföldi hadjáratával, amelynek során a törökkel is megütközött. A török előnyomulás azonban megállíthatatlan volt, 1388-ban benyomultak Boszniába, és 1389 június 15-én sor került az első rigómezei ütközetre, amely egyúttal a középkori szerb államiság bukását jelentette.

A balkáni török háborúk XV. századi története közismert. Az 1439 és 1456 közé eső törökellenes hadjáratok főhőse a délszláv népénekek Szibinyáni Jankja, görög hősénekben Bizánc császára, Hunyadi János “pápai gróf”. Az egymást követő hadjáratok (1441, 1442, 1443, 1444, 1448 és 1456) döntő többségének helyszíne a középkori Bulgária, amely ekkorra már tartósan török fennhatóság alatt állott. Csak megemlítjük, hogy Hunyadi hadjáratai esetében a török–magyar viszony megítélésében rendkívül fontos szerepe van a szegedi békének (1444. augusztus). Az 1443–44 telén megvívott, dicsőséges “hosszú” hadjáratot követően a török minden áron békét akart kötni. Ebben az értelemben indultak meg a szegedi tárgyalások. Ugyanakkor az európai keresztény világ közvéleménye és első sorban a római Szentszék folytatni kívánta a törökellenes tevékenységet, és a később szerencsétlenül járt pápai legátus, Cesarini Julián bíboros révén újabb hadjárat megindítását szorgalmazta I. Ulászló (1440–1444) magyar király udvarában, még a Szegeden létrejött megállapodás ellenére is. A kierőszakolt fordulatot követően, megkésve, augusztus végén útnak indított hadak tevékenységét illetően Hunyadi két dologban bízott: az egyik, hogy a szultán, II. Murád (1421–1451) erői Kis-Ázsiában küzdöttek a karamánokkal szemben, a másik, hogy Loredano velencei admirális vezetésével a nápolyi király flottája már a tengerszorosokban várja(!) a magyar hadakat. (A flotta megépítéséhez szükséges fát még akkor vágták ki az erdőben!) Így a várt nápolyi flotta helyett váratlanul Murád érkezett meg, és Várna mellett (1444) I. Ulászló végzetes vitézkedése következtében fényes győzelmet aratott a magyar hadak felett. – Nem véletlen tehát, hogy a hivatalos török verzió “esküszegéssel” vádolta Hunyadit és a magyarokat. – Döntő jelentősége volt azonban az 1448. évi (második) rigómezei ütközetnek, ahol is Hunyadi újfent vereséget szenvedett. Az akkor öt évre kötött béke éppen elegendő volt ahhoz, hogy II. Mohamed szabad kezet kapjon Konstantinápoly elfoglalásához (1453).

1. Gyóni Mátyás: Kalizok, kazárok, kabarok, magyarok. In: Magyar Nyelv. 1938. 86–96.

2. Franz Dölger: Regesten der Kaiserurkunden des oströmischen Reiches. Bd. I. München, 1924. No. 575. Moravcsik Gyula: Byzantinoturcica. Berlin, 1958.

3. Fraknói Vilmos–Ipolyi Arnold: Jelentés a honfoglalás időpontjának meghatározása tárgyában. Bp., 1983. – Vö.: Pauler Gyula, A magyar nemzet története Szent Istvánig. Bp., 1900. 153. 62. jegyzet

4. N. W. Zlatarski: Geschichte der Bulgaren. München, 1918.

5. Kristó Gyula: Levedi törzsszövetségétől Szent István államáig. Bp., 1980. 248.

6. Makk Ferenc: Magyar külpolitika. Szeged, 1993. 14.

7. Georg Ostrogorsky: Geschichte der byzantinischen Staates. München, 1963. 212–213.

8. Deér József: A magyar törzsszövetség és patrimoniális királyság külpolitikája. Kaposvár, 1928. 27. – V.ö.: Fr. Dölger: Regesten der kaiserurkunden des oströmischen Reiches. Bd. I. München, 1924. Nos. 608, 611, 612, 617.

9. Pauler Gyula: A magyar nemzet története Szent Istvánig. Bp., 1900. 79–80.

10. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1984. 86.

11. Uo. i.h.

12. Ostrogorsky Georg: Geschichte des byzantinischen Staates. München, 1963. 237. – Louis Bréhier: Vie et mort de Byzance. Paris, 1968. 175.

13. Moravcsik Gyula: Az Árpád-kori magyar történet bizánci forrásai. Bp., 1984. 97.

14. Fehér Géza: A bolgár egyház kísérletei és sikerei hazánkban. Századok, 1927–1928. 1–20.

15. Győrffy György: István király. Bp., 284–285. 562.

16. Fehér Géza: Bulgarisch–ungarische beziehungen in den V-XI. Jahrhunderten. Pécs, 1921.153.

17. Váczy Péter: Gyula és Ajtony.

18. Pl. Ortvay Tivadar

19. Franz Dölger: Regesten der byzantinischen Kaiserurkunden Bd. I. Nos 806, 807.

20. Fraknói Vilmos: Magyarország összeköttetései a Szentszékkel. Bp., 1900. I. k. 62, 364.

21. Pauler Gyula: A magyar nemzet története az Árpád-házi királyok alatt. Bp., 1900. II. k. 341–342.

22. Louis Bréhier: Vie et mort de byzance. Paris, 1968. 330.

23. Uo. 370.

24. Kumorovitz L. Bernát: I. Lajos király 1375. évi háborúja. Századok 1983. 931. – v.ö.: A. Theiner: Monumenta II. 130. No. 262. – Wenczel Gusztáv, Anjou-kori diplomáciai emlékek III. k. 40–42. – Pór Antal, Nagy Lajos. 400.