A szerző példákkal támasztja alá azt a véleményét, hogy a katonai válsághelyzeteket, vereségeket, és győzelmeket a kortársak döntő jelentőségű istenítéletekként értelmezték. A keresztes háború kimenetele ennélfogva a kereszténység általános helyzetét mutatta számukra. Egyes katonai vereségek (Hattin, 1187) vagy győzelmek (Las Navas de Tolosa, 1212) a pápai bullák hatására különleges liturgikus aktivitást eredményeztek, amelynek célja elnyerni az égi támogatást a folytatáshoz. A XIII. századtól kezdve, pápai intézkedések nyomán, ezek a gyakorlatok mintegy “preventív” jelleggel együttjártak a keresztes háborúk meghirdetésével. III. Ince 1212-es, Quia maior kezdetű bullájában elrendeli, hogy Európa-szerte havonta egyszer tartsanak körmenetet, amelyen a teljes egyházközség vegyen részt. A szertartásokon mondjanak imákat és hirdessék meg a keresztes háborút. Úgy tűnik, hogy III. Ince utasításait valóban alkalmazták, s ezek szolgálnak alapul III. Honorius hasonló intézkedéseinek, pl. az V. keresztes háború kapcsán. Újdonság ezekben, hogy a liturgikus támogatás itt már nem szolgált válaszként semmilyen válságra.

A tanulmány számunkra legérdekesebb része a liturgia és a keresztes propaganda kapcsolatával foglalkozik. Maier szerint az egyház annak az eszmének a közvetítésére használta fel a liturgiát, hogy a szent háború nem csak azokra vonatkozik, akik részt vesznek benne, hanem valamilyen módon mindenkinek bele kell vonódnia. Hatalmas hatást gyakorolt a laikusokra azzal, hogy keresztesekért szóló zsoltárokat és imákat helyezett a misébe, az eucharisztia szertartása elé. Ezzel a gyakorlattal mintegy összekapcsolta a Szentföld jelentőségét Krisztus áldozatának fontosságával. Mindez közelebb hozta a keresztes háború eszméjét az abból kimaradókhoz, és propagandaként is szolgált a hadjáratokban való részvétel érdekében. Maier ugyanakkor hangsúlyozza, hogy nehéz közvetlen kapcsolatot kimutatni a liturgia és a keresztesek utánpótlása között. A prédikátorok általában valamilyen egyházi ünnep alkalmával fejtették ki tevékenységüket, ahol más liturgikus események, körmenetek, speciális misék is hozzájárultak a propagandához. Így Stephanus de Cloyes, az 1212-es “gyermekek keresztes háborújának” egyik vezetője valószínűleg a spanyol keresztesek támogatására rendezett chartres-i körmenet hatására indította el saját vállalkozását. A misék azután váltak különösen sikeres propagandaeszközzé, amikor a XIII. század folyamán pápai bullák sora engedélyezte a prédikátorok számára, hogy misét tartsanak a kiközösítés alatt álló városokban is, ha a keresztesek számára toboroznak.

A szerző ezután tanulmánya nagyobbik részében az 1226-os albigens keresztes háború körüli propagandatevékenységet vizsgálja meg két prédikátor, Eudes de Châteauroux és Philippe le Chancellier beszédeinek tükrében. Az előbbi egyik beszéde tanúsítja, hogy speciális imákat és körmeneteket tartottak azzal a céllal, hogy a kereszt felvételére buzdítsák a hallgatóságot. Philippe le Chancellier prédikációi pedig azt mutatják meg, hogy a prédikációk miként próbálják befolyásolni a közhangulatot a keresztes háború érdekében. A szónok a párizsi Notre-Dame kancellárja, s ennél a tisztségénél fogva a fiatal párizsi egyetem vezetője. 1226-os hat beszédéből öt vonatkozik az albigensek elleni katonai akcióra. Különösen az első három érdekes, amelyek az egyetem klerikusai előtt hangzottak el, abban a feszült légkörben, amikor a pápai legátus igyekszik meggyőzni VIII. Lajos királyt a kereszt felvételére az eretnekek ellen. Az uralkodó (két kudarcba fulladt korábbi hadjárata után) garanciákat kér a déli területek feletti hatalmának elismerésére, és pénzügyi támogatást igényel. A bárók, akik anyagi hasznot nem remélhettek a vállalkozástól, nem siettek hadba vonulni, a prelátusok pedig vonakodtak megadni a király által kért hatalmas summát (10 éven keresztül évi 60 000 livre). Ebben a helyzetben Chancellier egységre szólítja fel a keresztény közösséget: vessenek véget a vitáknak, és szálljanak szembe az eretnekekkel. Kritizálja a felsőbb klérus habozását, és felszólítja hallgatóságát, hogy imákkal és körmenetekkel támogassák az albigensek elleni vállalkozást. Egyik beszédében az egyházat olyan nőként ábrázolja, aki két karja (azaz a klerikusok és a laikusok) segítségével védelmezi a fejét (a hitet). Ez a három prédikáció jól tükrözi a kancellár hitét a keresztes háború érdekében végzett liturgiai támogatás szükségességéről. Társához, Eudes-hoz hasonlóan ő is főleg ótestamentumi párhuzamokkal, a zsidóság szomszédjai ellen vívott háborúival igazolja a fohászok és körmenetek hatékonyságát. Másfelől viszont beszédei konkrétan a francia klérus meggyőzését szolgálják az eretnekek elleni fellépés érdekében.

A két prédikátor keresztes retorikájában Maier közös vonásnak látja, hogy mindketten a kereszténység egészét érintő akut válságként mutatják be az eretnek veszélyt, amelynek megszüntetése így az egész katolikus közösség érdekévé válik. Philippe le Chancellier retorikájában az eretnekek elleni fellépést az egyház és ellenségei harcának szélesebb kontextusába helyezte. A negyedik és ötödik keresztes háború kudarcát a keresztény társadalom bűneiért kiérdemelt isteni büntetésként értékeli. Az albigensek által okozott válságot ezáltal összekapcsolja a szentföldi problémákkal, keletről és nyugatról is veszélyeztetettnek mutatva be a kereszténységet. Ilyen széles perspektívába helyezve sikerül a dél-franciaországi lokális válságot az egyház és a katolikus társadalom általános krízisének részévé tennie. A szerzők tehát, Maier értékelése szerint, a retorika révén hoztak létre válságot, hogy a nép úgy reagáljon, mint ahogy valódi válság idején szokott: vonuljon hadba vagy támogassa a vállalkozást imákkal, körmenetekkel és egyéb eszközökkel.

Összegzésében Maier kiemeli, hogy a liturgia a középkor egyik legfontosabb vallásos kifejezésformája, így nem meglepő, hogy nagy szerepet játszott a keresztes mozgalomban. A szent háborúk támogatására szolgáló liturgia keveredik a penitenciális gyakorlattal és a hagyományos rituális és gesztusnyelv kíséri. Ebben a keresztes háború nem különbözik más középkori vallásos mozgalmaktól, pl. a Pax Dei-től.

Ugyancsak Eudes de Châteauroux és Philippe le Chancellier már említett beszédei állnak a francia Nicole Bériou elemzésének középpontjában, de más összefüggésekben. A két prédikátor szerinte is azzal igazolja az eretnekek elleni beavatkozást, hogy azt párhuzamba állítja a hitetlenek ellen vezetett keresztes háborúkkal. Chancellier számára a két vállalkozás kiegészíti egymást: a keresztények csak akkor fognak sikerrel járni a Szentföldön, ha előbb legyőzik a hitet “bomlasztó” eretnekeket. Ehhez azonban a társadalom általános megtérésére van szükség, így a beszédek inkább a lelki megújulásra koncentrálnak. A prédikátor ennek következtében keveset foglalkozik magukkal az albigensekkel, legfeljebb a prédikáció vagy meggyőzés segítségével történő megtérítésük iránt érdeklődik. Eudes ezzel szemben, a szaracénokhoz hasonlóan, az eretnekeket is “hitetleneknek” tekinti, így nem lát módot visszatérésükre az egyház kebelébe, és az erőszak minden formáját megengedhetőnek tartja velük szemben. A bűnbocsánat és a (Maier által is vizsgált) liturgia azonban mindkettejüknél központi szerepet kap a propagandában, a keresztesek katonai és anyagi utánpótlásának biztosításában.

Bériou úgy látja, hogy a két szónok felfogásában közös az a meggyőződésük, hogy a történelem alakításában Isten közvetlenül is részt vesz, és előírja kiválasztott népének, (a frankoknak, akiket a krónikások már régóta “új izraelitákként” emlegettek), hogy miként cselekedjen.

Jeannine Horowitz a prédikáció egyik legfontosabb elemének, a bevésést és illusztrációt szolgáló példabeszédnek (exemplum) a szerepét vizsgálta meg a keresztes propagandában. Kiindulópontként megállapítja, hogy a harmadik és negyedik keresztes háború sikertelenségét már nem lehetett a hagyományos indokokkal, a keresztények bűnei miatti isteni haraggal magyarázni. Horowitz sajnos nem fejti ki bővebben ezt a tételét, amely nyilvánvalóan ellentétes a fent bemutatott két tanulmány eredményeivel. Úgy látja, hogy a XIII. század elejére a Szentföld védelme megszűnt elsődleges politikai célkitűzés lenni. Ezzel párhuzamosan, a negyedik lateráni zsinat hatására, a prédikáció is megújul módszereiben és dinamikájában egyaránt. Bár a keresztes eszme érdekében végzett prédikációs tevékenység csak 1230-tól, az új koldulórendeknek köszönhetően lép offenzív szakaszba, minden fontosabb eleme megtalálható Jacques de Vitrynél, Akkon püspökénél (+1240), aki egyszerre volt a keresztes gondolat és az új stílusú diskurzus egyik jelentős teoretikusa. Vitry gyakorló szónokként is működött: 1216 és 1228 között hosszú propagandakampányt folytatott, hogy tudatosítsa a nyugati kereszténységben a Szentföld védelmének fontosságát. Mi az általa bevezetett új prédikációs stratégia lényege? A korabeli elméleti traktátusokkal összhangban (pl. Alain de Lille Ars praedicandi-ja – A prédikáció művészete), beszédei megkomponálásakor igyekezett figyelembe venni az egyes társadalmi csoportok eltérő kulturális igényeit. Ennek érdekében fokozottabban fordult a népi hagyományok és hiedelmek felé (amelyeket más esetekben az egyház inkább háttérbe szorítani igyekezett), s ezeket rövid történetek, példák formájában építette be a prédikációkba.

Horowitz szerint a keresztes prédikáció hármas célt szolgált: egyrészt mobilizálni a hallgatóságot, hogy még a beszéd elhangzása pillanatában a lehető legnagyobb arányban csatlakozzon a kegyes vállalkozáshoz, másrészt illusztrálni a kereszt felvételének spirituális és világi előnyeit, harmadrészt pedig a csodás esetek felidézésével hosszú távon fenntartani a már felkeltett buzgalmat. Ezek az okok, amelyek miatt a prédikátorok minél többször fűszerezték beszédeiket igaznak tűnő bizonyságokkal, a kereszt felvételére elkötelezett személyek eseteit hozva fel például. Nem meglepő, hogy az ilyen prédikáció elsősorban a félelmekre, az azonnali büntetésre vagy jutalomra alapozta mondanivalóját, s célja inkább csodás elemek segítségével kifejtett érzelmi ráhatás volt, és nem a teológiai-politikai érvekkel történő meggyőzés.

Mindezek mellett Vitry figyelembe veszi a keresztes háborút illető korabeli pápai és zsinati előirányzatokat is, és beszédeiben figyelmeztet, hogy a kereszt felvétele csak azok számára hozza meg az isteni jutalmat, akik bűnbánóként viselkednek, és a tengeren túli vállalkozást zarándoklatként fogják fel. Ez az egyénileg elérhető jutalom Vitry retorikájában kiterjed a keresztes családjára is, mivel jól látja, hogy a feleség, a család jelenti a legnagyobb akadályt a keresztesekhez való csatlakozás ügyében. Bár a korabeli ember nyilván nem maradt közömbös a perspektíva iránt, hogy a saját és családja üdvösségének kovácsa legyen, ez a nyereség távolinak és elvontnak tűnt a családja ellenkezésének konkrét, reális valósága mellett. Ebben a környezetben kellett tehát a prédikátornak konkrét megoldásokkal feloldani, levezetni a kettős kötődés által okozott feszültséget. Ezt a csodás példázatok tették lehetővé, amelyek használata később odáig fejlődött, hogy a toborzás sikere érdekében a szónok háttérbe szorította a bűnbánatra és megtérésre vonatkozó retorikát, és a kereszt felvételének számos varázslatos hatást tulajdonít. Például abban az exemplumban, ahol a Szentföldön harcoló lovag felesége minden fájdalom nélkül hozza világra gyermekét, miután a szüléshez felöltötte urának kereszttel ellátott ruháját. Máskor pedig egyszerűen felsorolja a szent háborúban való részvétellel nyerhető jutalmakat, azzal a nyilvánvaló céllal, hogy az egyszerű emberek érzékenységét felszítva meggyorsítsa a csatlakozást a tengerentúli vállalkozáshoz.

Jacques de Vitry sikerei ellenére a XIII. század húszas éveire nyilvánvalóvá vált, hogy a keresztes háború érdekében történő prédikáció nem elég sikeres, és gyakran nem éri el kitűzött céljait. Gyakran jelentek meg önjelölt, hiányos műveltségű szónokok, akik sokszor csak saját hasznukat keresték, amivel rontották a keresztes propaganda ügyét. Világossá vált, hogy a prédikátornak személyesen is meg kell felelnie az általa hirdetett ideáloknak. A prédikáció korabeli teoretikusai, pl. a domonkos Humbert de Romans (De predicatione sancte crucis – A szent kereszt prédikálásáról) ajánlásai között szerepel, hogy a prédikátor példával és az ügy ismeretében mondjon beszédet. A hívők jobban hisznek az olyan szónoknak, aki maga is keresztes, ismeri a háború helyszíneit és körülményeit. Ezentúl a beszédek jellege agresszívabb lesz, s bár a keresztes háború megmarad zarándoklat lenni, a kereszt felvétele egy állandósult lelkiállapotot jelez, nem pedig ideiglenes elkötelezettséget: olyan megtérésről van immár szó, amelyet gyónás, a hibák kijavítása előz meg.

A propagandaeszközök között megjelenik az a felfogás, hogy egy halottért való keresztes elköteleződés megrövidíti az elhunyt szenvedéseit a purgatóriumban. Ily módon a megcélzott közönség, elsősorban a lovagság, úgy érezhette, hogy nemcsak saját lelki üdvéért száll harcba, hanem elhunyt rokonaiért is. Ez a kettős nyereség nyilván megnövelte az elköteleződés iránti kedvet egy olyan korban, ahol a családi kapcsolatok a túlvilágra is kiterjedtek. Szintén a lovagság megnyerését szolgálta a számtalan templomosokat bemutató példázat. A templomos itt Isten harcosa, tetteit a hit mozgatja, állhatatos, példát nyújt a többi keresztesnek, halálakor pedig mártírként jut a mennyországba.

Tanulmánya végén Horowitz megállapítja, hogy bár a XIII. században a keresztes háború jelentős helyet foglalt el a keresztény gondolkodásban, a kor mégis inkább az eretnekségek fellángolásának időszaka. A kolduló prédikátorok (a szentbeszéd “szakemberei”) inkább az eretnekség elleni harcba vetették bele magukat, amelyet sürgetőbbnek, közelibbnek éreztek, mint a Szentföld visszaszerzését. Ez a prioritás mennyiségileg is érezhető a kor nagy példázatgyűjteményeiben, pl. Heisterbachi Cézár Dialogus Miraculorumában (Párbeszéd a csodákról) vagy Etienne de Bourbon Tractatus de diversis materiis praedicabilibusában (Értekezés különböző prédikációs anyagokról), ahol a keresztes exempla jóval kisebb szerepet foglal el, mint az eretnekek elleni történetek.

A keresztes prédikáció súlyvesztéséhez döntő mértékben hozzájárult az a jelenség, hogy a penitencián alapuló alapeszmébe a XIII. század folyamán politikai megfontolások vegyültek: IX. Gergely és IV. Ince alatt a pápaság minden olyan katonai akcióra kiterjesztette a keresztes háború elnevezést, amely saját politikai érdekeit szolgálta. Fokozta a zűrzavart, hogy az 1245-ös lyoni zsinat ugyanolyan harcot hirdetett a mongolok, II. Frigyes, a görögök, mint a szaracénok ellen. Mindez nemcsak jelentős erőket vont el a Szentföldről, de rontott a keresztes gondolat megítélésén is.

A keresztes eszme kései, de nem kevésbé dinamikus fejlődésének állomásait tanulmányozza a bolgár Kiril Petkov Philippe de Mézičres (1327–1407) propagandája nyomán. Mézičres, aki korának egyik legnagyobb hatású ideológusa volt, egész életét a Szentföld felszabadításának szentelte. Célját egy új keresztes háború révén akarta elérni, amelynek megszervezésére jelentős erőfeszítéseket tett: létrehozott egy új lovagrendet, Jézus Krisztus Szenvedése név alatt, műveiben pedig folyamatosan ostromolta a nyugati keresztény uralkodókat, hogy hagyjanak fel egymás öldöklésével (ez a százéves háború kora), egyesítsék a kereszténységet (számolják fel az 1378 után kialakult egyházszakadást) és koncentrálják energiáikat a szaracénok, azaz a szeldzsukok elleni küzdelemre.

Petkov, aki elsősorban a balkáni politikai helyzet és az ortodox kereszténység megítélését vizsgálja, úgy látja, hogy Mézičres képtelen volt alkalmazkodni kora változó valóságához, és nem vett tudomást a fenyegető oszmán–török veszélyről. Míg 1320 ás 1396 között a Jeruzsálem felszabadítására vonatkozó több évszázados törekvés fokozatosan átadta a helyét a Kis-Ázsia, illetve a Balkán visszaszerzésére irányuló, oszmán–törökök elleni keresztes háború gondolatának, Mézičres továbbra is makacsul a szaracénokban látta a kereszténység fő ellenségeit. Mézičres retorikáját Petkov a “másság” és “azonosság” elméleti kategóriáira fűzi fel. E szerint a keresztény Nyugat eltérőt, tehát ellenséget látott nemcsak a szaracénokban, de a görög ortodoxiában is. Mézičres, aki jól ismerte a keleti keresztényeket, hiszen Lusignani Péter ciprusi király udvari klerikusa volt, előszeretettel használta a hagyományos görögellenes retorikát. Ellenszenvvel és gyanúval tekintett Konstantinápoly és Róma 1369-es uniós tervére, ugyanis kételkedett a görög megtérés őszinteségében. Rendkívül negatívan ábrázolja Dusán István szerb királyt: despotikus, kegyetlen és istentelen zsarnokként mutatja be. Később, az 1396-os nikápolyi csatával kapcsolatban, a vereség okait egyértelműen a szerb és bolgár csapatok árulásában látja. Egy korabeli népszerű hasonlatot idézve, Mézičres szerint az almásládában ők a rothadt almák, amelyek megrontják az egészségeseket is. A török balkáni előrenyomulását pedig egyértelműen az ortodox keresztények bűneire adott isteni válaszként értékeli.

A keleti keresztények negatív megítélését ellenpontozza az oszmán-törökök pozitív ábrázolása. Bár Mézičres megemlíti, hogy ők nem keresztények, kiemeli lovagias viselkedésüket, sőt egy korabeli közkeletű nézet nyomán a franciákkal való rokonságukat hangsúlyozza (e szerint mindkét nép a trójaiak leszármazottja lenne). Ennek a retorikának a segítségével a törököket közel hozza lovagi közönségéhez, és a “másság” helyett “hasonlóságukat” emeli ki. Petkov összegző megjegyzése szerint Mézičres propagandája bipoláris világot láttat: csak a “mi” és az “ők” terminusaiban képes gondolkodni, ezért azonosítja a római katolicizmustól eltérő ortodoxokat a Gonosszal és ábrázolja pozitív módon a törököket.

Erényei ellenére Petkov tanulmányának hiányossága, hogy keveset árul el az oszmán-törökökről Nyugaton kialakult képzetekről, ezért az olvasó nem tudja szélesebb perspektívába helyezni Mézičres felfogását. Nagyon vázlatos Mézičres propagandájának hatáselemzése, így nem látjuk kapcsolatát például az 1396-os törökellenes nemzetközi katonai akcióval (amely nyilvánvalóan ellentétes nézeteivel). Nem emeli ki, hogy Mézičres bipoláris felfogása gyakorlati célt szolgál: a keleti kereszténység “másságának” hangsúlyozásával és a törökök “hasonlóságának” kiemelésével tulajdonképpen a keresztes hadjárat célpontját igyekszik a Balkán helyett Jeruzsálem irányába visszatéríteni.

Mérlegvonásként meg kell állapítanunk, hogy a négy tanulmány mindegyike a keresztes háború propagandájának egy-egy fontos aspektusát elemezte. A liturgia és a prédikációban előszeretettel alkalmazott példabeszéd a keresztes eszme széleskörű elterjedését szolgálta a vallásos szertartás és az érzelmeket megragadó, csodás történetek révén. Mindez azonban a toborzás és az utánpótlás gyakorlati elvárásainak is megfelelt. Rendkívül érdekes az az ideológiai, politikai és pszichológiai szinten egyaránt zajló diskurzus, amely az egyes hadjáratok propagandájaként szolgált: a mindennapi életbe beavatkozó isten-felfogás és a “válság” hangulatának kialakítása közti összefüggések, a “másság” felhasználása az ellenségkép kialakításában, valamint a Szentföld felszabadítása eszméjének továbbélése a változó geopolitikai körülmények között.

1 Jean Flori: Faut-il réhabiliter Pierre I'Ermite? (Une réévaluation des sources de la premičre croisade). Cahiers de Civilisation Médiévale, XXXVIII (1995), 35–54. Magyar nyelvű ismertetésemet lásd Klió, 1997/1. 40–49.

2 Egy viszonylag régi, de megállapításaiban máig időtálló tanulmány a kérdésről: T. Manteuffel: Naissance d'une hérésie. Hérésies et Sociétés dans l'Europe pré-industrielle 11e–18e siécles, Paris, 1968, 97–104.