A szimpózium példájára a vezércikk megpróbál “nyugodt és objektív hangnemben” beszélni az inkvizícióról. A probléma “megértéséhez” (amennyiben ez lehetséges) “félre kell tenni a vallásszabadságról, az emberi jogokról, az egyház és az állam szétválasztásáról vallott modern nézeteinket” – idézi a vezércikk H. Maisonneuve-t.

Első lépésben azt kell tisztázni, hogy hány inkvizícióról lehet beszélni. Ha a XII–XIII. századtól a XVII–XVIII. századig fennállt intézményt értjük alatta, akkor egyről. Ha viszont a konkrét történelmi megjelenésre gondolunk akkor háromról: a középkori, a spanyol és portugál, végül a Szent Római és Egyetemes Inkvizícióról. Mindhárom egyházi intézmény volt és elsődleges céljának a tág értelemben vett “eretnekek” felmutatását és megbüntetését tekintette.

A középkori inkvizíció az eretnekek elleni spontán feljelentések nyomán indult meg. A feljelentőnek nyilvános vitában kellett igazolnia a vádat, s a bíró ezután hozta meg ítéletét. Amikor a XI–XII. században a valdiak és a katarok elterjedtek, ez a módszer már nem volt eléggé hatékony. 1184-ben III. Lucius pápa kötelezte a püspököket, hogy személyesen vagy delegáltjuk útján látogassák a plébániákat, és kutassák fel az eretnekeket (innen az inguisitio elnevezés), engeszteljék ki őket az egyházzal, vagy büntessék meg őket, ha kitartanak az eretnekségben.

Az inkvizíciós bíróságok létrehozása IX. Gergely pápa nevéhez fűződik 1231 és 1243 között, amelyek élén állandó inkvizítorok, többnyire domonkos vagy ferences szerzetesek álltak. Az önkényeskedések elkerülésére nagyon pontosan meghatározták az eljárási formát. A legfontosabb döntéseket, pl. a kínzásról, a bebörtönzésről, és magát az ítéletet is egy bírói kollégium hozta meg. Az ítélet elsődleges célja a hit védelme és az eretnekség kiirtása volt, másodlagos célja pedig az, hogy az eretneket megtérésre bírják.

Az eretnekség mibenlétét F. Suárez határozta meg egy 1621-ben keletkezett munkájában. Röviden: “a katolikus hittel kapcsolatos szándékos és makacs tévedés, amit egy magát kereszténynek valló személy vall”. Az inkvizíció tárgya az eretnekség bűntette volt; ami azért volt súlyos tett, mert crimen laesae maiestatis divinae-nek, az isteni fölség megsértésének minősült, a római jogban pedig a felségsértést halállal büntették. E bűntett végeredményben a szociális rend alapjait támadja meg, hiszen e korban a kereszténység és a társadalom között szoros kapcsolat van. Idővel az eretnekség fogalma bővült néhány erkölcsileg elítélendő cselekedettel, mint pl. a bigámia vagy a káromkodás.

Az eretnekséget úgy bizonyították, hogy vagy maga az illető vallotta meg a tévedést, vagy két olyan szavahihető tanú igazolta, akik nem voltak ellenséges viszonyban a vádlottal. A vádlottat szembesítették a tanúk vallomásával, és szigorú börtönnel, éheztetéssel, az alvás megvonásával próbálták a vádak elismerésére késztetni, s végső eszközként alkalmazták a kínzást. Az inkvizíciós eljárás legfőbb hiányossága az volt, hogy a vádlottnak nem volt védője.

Ha beigazolódott a vádlott bűnössége, az inkvizítor összehívott egy erre kijelölt esküdtszéket és meghallgatta a véleményüket, majd ítéletet hirdetett. Ha az eretnek visszavonta nézeteit, enyhébb börtön várt rá, esetleg egy nagyobb zarándoklatra kötelezték (pl. Santiago de Compostelába, Rómába, Jeruzsálembe vagy Kölnbe). Ha viszont kitartott az eretnekségben, az inkvizítor átengedte (nem a tradimus, hanem a relinquimus szót használta) őt a világi hatóságoknak. Egyúttal javasolta nekik, hogy ne csonkítsák meg, vagy ne ítéljék halálra a bűnöst. Erre a formális aktusra azért volt szüksége az inkvizítornak, hogy ne essen kánoni irregularitásba.

Az inkvizíció másik formája Spanyolországban és Portugáliában, valamint gyarmataikon honosodott meg. Izabellának és Ferdinándnak azokkal a zsidóságból áttért keresztényekkel (conversos) gyűlt meg a bajuk, akik áttérésük után is folytatták a zsidó vallási gyakorlatokat. A királyi pár kérésére IV. Sixtus pápa 1478-ban engedélyezte inkvizítorok kinevezését. Ezek fellépése olyan heves volt, hogy néhány évvel később egy pápai megerősítéshez kötött főinkvizítort kellett kinevezni, s így az inkvizítorok az egyházfő és nem a király megbízásából végezték munkájukat. Az uralkodó nem jó szemmel nézte a pápai beavatkozást, és a főinkvizítor mellé tanácsot nevezett ki. Ezzel a spanyol inkvizíció vallási jellege mellé politikai jelleget is öltött, és a monarchia megerősítését is szolgálni hivatott. A spanyol inkvizíció megszervezőjének neve közismert: Tomás de Torquemada, domonkos szerzetes.

1492-ben a király kiutasította Spanyolországból mindazokat a zsidókat, akik nem tértek át a kereszténységre. Hasonló sors várt azokra a muzulmánokra is, akik a Granadai Muzulmán Királyság bukása után Spanyolországban maradtak és áttértek a kereszténységre. Az inkvizítorok hihetetlenül keményen léptek fel velük szemben, és Róma is hiába próbálkozott azzal, hogy mérsékletre bírja őket. A spanyoléval csaknem azonos céllal és struktúrával jött létre a portugál inkvizíció. Mindkét országban az ún. “luteránusok”, vagyis a külföldről odakerült protestánsok is az inkvizíció céltábláivá váltak.

1542-ben III. Pál pápa létrehozta a római inkvizíciót (Congregatio Romanae et Universalis Inquisitionis), amit X. Pius pápa 1910-ben Szent Officiumnak nevezett át. Bár az egész keresztény világ felett joghatósággal rendelkezett, ténylegesen az itáliai félsziget egy részén harcolt a protestantizmus ellen. A kongregáció, kiközösítés terhe mellett, minden keresztény kötelességévé tette, hogy jelentse, ha tudomást szerez egy eretnekről. Az eretnekséget ez esetben tágan értelmezték. Az eljárás módja inkább a vádlottnak, mint a vádnak kedvezett.

Az eljárás a feljelentéssel vette kezdetét. A névtelen, gyűlölettől vagy érdektől mozgatott feljelentéseket figyelmen kívül hagyták. Ezután tanúk kihallgatása következett a vádlott ellen és mellett. A tanúvallomásoknak minden kétséget kizáróan igazolniuk kellett a vádat, különben nem volt szabad ítéletet hozni. A boszorkányperekben a római inkvizíció különösen nagy körültekintéssel járt el, és bírókat is elítélt, mert túl könnyen hoztak ítéletet boszorkánysággal vádolt nők ügyében. Az eljárások során a vádlott személy a legszélesebb jogokkal rendelkezett saját védelme érdekében. Az ítélethozatalnál az alapelv a következő volt: jobb büntetlenül hagyni egy bűnöst, mint megkockáztatni, hogy egy ártatlant ítéljenek el.

Ha a tanúk nem szolgáltattak elégséges bizonyítékot a bűncselekményre, kivételes esetekben kínzáshoz is folyamodtak, hogy “a vádlottak, megvallván bűneiket, Istenhez térjenek, és a büntetés segítségével megmentsék lelküket”. Ha a bűnös a bűn megvallása után beismerte tévedését, börtönbüntetést kapott, ha kitartott az eretnekségben, átengedték a világi hatóságoknak. Halálos ítélet csak a visszaeső és megátalkodott eretnekekre várt, s az inkvizíciós eljárásoknak csak kis százalékában hoztak ilyen ítéletet. Egy évszázados hanyatlás után a múlt század elejére teljesen eltűnt az inkvizíció. 1910-ben a Kongregáció a Szent Officium nevet kapta, majd 1965-ben VI. Pál pápa a Hittani Kongregáció nevet adta ennek a római dikasztériumnak.

Összegzésül a vezércikk felsorol néhány szempontot, amelyek segíthetnek az inkvizíció értékeléséhez. Az első, amit szem előtt kell tartani: az inkvizíció öt-hat évszázadában csak az igazságnak volt létjogosultsága, ezt az igazságot pedig az Egyház tanította, ismeretlen volt a vallásszabadsághoz való jog, a tolerancia elve, és a gondolat szabadsága. Másodsorban az eretnekséget nemcsak a hit, hanem Isten elleni vétségnek is tekintették (crimen laesae maiestatis divinae). Mint ilyen pedig a közügy, a társadalmi béke elleni súlyos vétségnek is minősült.

Lényeges különbség volt a világi és az egyházi bíróság által kiszabott büntetések tekintetében. Eretnekség esetén a világi bíróság azonnal és a fellebbezés lehetősége nélkül meghozta a halálos ítéletet, míg az egyházi bíróság csak a makacs vagy visszaeső eretnekek esetében járt el hasonlóképpen. Nagy valószínűséggel az eretnekeknek csak mintegy 0,5–1,8 százaléka végezte máglyán. A vádlottak védelmét jobban biztosították az egyházi, mint a világi bíróságon.

Az inkvizítorok abban a meggyőződésben léptek fel az eretnekekkel szemben, hogy ezáltal jóváteszik a Istenen esett sérelmet; s egyúttal megmentenek egy lelket az örök kárhozattól. Ezen eljárásukat a római joggal és tekintélyes egyházatyák tanításával támasztották alá. Egy példa: Szent Ágoston Jézusnak a Lukács 14, 23-ban mondott szavait (compelle intrare) úgy értelmezi, mint felhívást az erőszak alkalmazására. A visszaéléseket nem szabad letagadni, viszont két dolgot tisztán kell látni: az inkvizítorok jóhiszeműen jártak el; az egyházi inkvizíciós eljárásokban jobban figyeltek az igazságosságra és kevésbé voltak kegyetlenek, mint a világiak.

Az inkvizíció azonban nem csupán történelmi, hanem teológiai kérdés is. Nevezetesen: senkit, akinek nincs hite, nem lehet kényszeríteni a hitre. Az inkvizícióhoz folyamodó keresztények abban vétkesek, hogy nem tartották tiszteletben azt az alapelvet, amit a II. vatikáni zsinat így fogalmaz meg: “a hit természeténél fogva szabadakarati tény” (Dignitatis Humanae, 10). Ezáltal Jézus evangéliumi szelídségével is szembehelyezkedtek, aki nem engedte, hogy a tanítványai lehívják a tüzet az égből, hogy eleméssze a hitetlen szamaritánus falut (lásd: Lk 9, 53–55). Az inkvizícióban elvált az elmélet és a gyakorlat, hiszen az Egyház elméletben mindig is vallotta a hitaktus szabad voltát.

A vezércikk végül annak a véleményének ad hangot, hogy objektív szempontból az inkvizíció olyan folt, amelytől az Egyháznak meg kell tisztulnia, mégpedig történelme második évezredének bűnbánó revíziója által.