A szerző úgy gondolja, hogy Borisz Godunov iránt a legnagyobb szimpátiával Platonov viseltetett, aki Dmitrij cárevics meggyilkolásának vádjában politikai rágalmat látott, Borisz sikereit egyéni képességeivel és az állam irányításában Fjodor cár uralkodása idején szerzett jártasságával magyarázta. Úgy vélte, a tragikus véget a szerencsétlen történeti véletlenek egybeesése idézte elő: a hároméves éhínség tönkretette az országot, a sikertelen bojár csoportok az álcárok intrikáit támogatták, stb. Elsőként Szolovjov hozakodott elő azzal a megállapítással, hogy Borisz nem tekinthető nagy államférfinak, a hatalmát kiváló kezdeményező képességgel rendelkező személyiségek – Jov pátriárka, Irina cárnő – és a Godunovok szerteágazó rokonsága támogatták. Sikertelenségét és elbukását az alkalmatlanságával magyarázta, valamint azzal, hogy uralkodását a bizalmatlanság és a félelem árnyékolta be. R. Szkrinnyikov a fellelhető forrásokat újraértelmezve, modern szemléletű komplex értékelést adott Borisz Godunovról 1983-ban megjelent könyvében. Származását és Rettegett Iván idején végzett tevékenységet vizsgálva megállapította, hogy Borisz Godunov a nagybátyjának, Dmitrij Ivanovicsnak köszönhette felemelkedését és udvari karrierjét, amit Irina testvérének Fjodor cáreviccsel kötött házassága tovább segített. A trónra családja, rokonai és hívei támogatásával került; de uralkodása idején az orosz társadalomban nem lelt támaszra, ami végülis a bukásához vezetett. Ezzel közel azonos elképzelést alakítottak ki A. Pavlov és A. Zimin történészek is.

Végezetül a szerző úgy összegez, hogy az orosz kutatók többségének az a véleménye, hogy valamilyen formában – vagy mint “gonosz géniusz”, vagy mint “jóságos óriás” – Borisz Godunov kiváló képességekkel rendelkezett, és azok segítségével jutott hatalomra, de szembekerült kora orosz társadalmával, mert nem sikerült kivívnia az alattvalók támogatását, így elszigetelődött és elbukott.

A következőkben a szerző Borisz Godunov származásának és udvari karrierjének a bemutatására tér rá. Borisz születésének pontos dátuma nem ismeretes, 1552 körül születhetett. Apja a cári szolgálatban nem szerzett érdemeket, amiből néhány kutató (Szkrinnyikov, Zimin) arra a következtetésre jutott, hogy Godunov az opricsnyinának köszönhette kiemelkedését és udvari karrierjét. Morozova, számba véve a származását és a karrierjét övező mítoszokat, megállapítja, hogy levéltári adatok igazolják, hogy a Godunov család régi előkelő orosz bojár nemzetség leszármazottja, és tagjai néhány évszázadon át a moszkvai udvarban teljesítettek szolgálatot (vagyis nem tatár eredetű). Majd azt bizonyítja be, hogy a másik legendának – ami az opricsnyinához köti Borisz felemelkedését – sincs létjogosultsága. Ugyanis IV. Iván udvarában jelentős karriert csupán Borisz nagybátyja, Dmitrij Ivanovics Godunov könyvelhetett el. 1567–1573 között sajátos feladatot látott el, a cár nyugodt alvásának körülményeit kellett biztosítania. E bizalmas állásánál fogva a Kremlben saját udvartartással rendelkezhetett, és ezáltal számos rokont vonhatott be az udvari szolgálatba. 1567-ben így kerültek hozzá a fiatalon árván maradt unokatestvérei is, Vaszilij, Borisz és Irina. Borisz eleinte a cár öltözékéért felelt, majd egyre magasabb pozícióba került az udvari hierarchiában. A cár is felfigyelt az ügyes és határozott ifjúra. A nagybátyja támogatása, és a Borisz által kezdeményezett mesztnyicsesztvo-perek – ezeket a befolyásos Szickijek és Hvorosztyinok ellenében nyerte meg – egyre magasabbra juttatták az udvari ranglétrán. 1571-ben kötött házassága révén a Sujszkijokkal és a Glinszkijekkel került rokonságba. Az 1577–1578-as év újabb fordulatot jelentett az életében, a húga, Irina ekkor ment férjhez Fjodor cárevicshez. Borisz 1578-ban lett bojár, s ekkorra már hatalmas birtok ura volt, a nagybátyjával közös vjazmai és kosztromai votcsinához a tveri, malojaroszlavci, dmitrovi körzetekben, valamint Moszkva mellett szerzett földeket. 1584-ben Fjodor Ivanovics került hatalomra, trónusa támasza és védelmezője pedig a Godunovok népes családja lett. A Bojárduma legbefolyásosabb emberének a nagybácsi, Dmitrij Ivanovics számított, Borisz elnyerte az istállómesteri rangot. A Godunovok és oldalági rokonságuk is szép számmal jelent meg a cári szolgálatban.

Morozova hangsúlyozza, hogy ezek alapján a “zavaros időszak” publicisztikája nyomán Boriszról elterjedt azon nézet is szertefoszlik, amely szerint csupán Borisz segített volna a cárnak a hatalom gyakorlásában, egyedül az ő befolyása alá került volna az uralkodó. A szerző szerint ez képtelenség, annyi jót és rosszat, amit Fjodor uralkodása alatt Borisznak tulajdonított az utókor, egyedül semmiképp sem vihetett volna végbe Fjodor uralkodása idején. A nagybátyja és a rokonai, akik arra törekedtek, hogy a legfontosabb pozíciókat megkaparintsák, mindenben híven támogatták és segítették.

Valójában 1588-tól, a moszkvai, patriarchátus megszervezése után sikerült Borisz Godunovnak kiemelkednie, és ettől az időtől lett meghatározó személye és tevékenysége Fjodor cár kormányzatában. Borisz a patriarchátus szervezési munkálatai során jött rá arra, hogy a külkapcsolatokban tud a legeredményesebben dolgozni. A cár tanácsadó testületének, az öttagú dumának a tagjaként magára vállalta a külkapcsolatok irányítását, diplomáciai levelezést folytatott a nyugat-európai udvarokkal. Hogy a külföld előtt hatalmát és befolyását jelezze, a külkapcsolatokban használhatta “az összorosz földek kormányzója” címet. Talán ez téveszthette meg azokat a kutatókat, akik munkáikban társuralkodóként ábrázolták Boriszt. Godunov jó kapcsolatot épített ki az osztrák és az angol udvarral. Azon fáradozott, hogy egy lengyel- és törökellenes osztrák–orosz szövetséget kovácsoljon össze, de Fjodor cár a béketárgyalások híve volt, így próbálkozásai e téren eredménytelenek maradtak. Viszont az angol udvarral folytatott levelezései arról tanúskodnak, hogy Erzsébet királynő kérésének sikerült eleget tennie, támogatta az angol kereskedők működését orosz földön.

Morozova szerint Borisz a diplomáciai tevékenységből jó politikai tőkét kovácsolt, Európában ismert személyiségnek számított, és uralkodónak kijáró tiszteletben és elismerésben részesült. A gyermektelen Fjodor cár is elégedett volt sógorával, és igen értékesnek tartotta a külkapcsolatok terén elért eredményeit. A szerző valószínűnek tartja, hogy ekkor már Borisz szeme előtt a cári trón megszerzése lebegett, így mindent megtett annak érdekében, hogy a cár rokonszenvét és megelégedését kivívja, a trón közeléből a vetélytársakat eltávolítsa, s a legbefolyásosabb helyeket elfoglalja. Célja megvalósításához közelebb került az 1589–1590-es év telén a svédek ellen folytatott orosz hadjáratban és az 1591 nyarán Moszkvára váratlanul rátörő tatárok legyőzésében elért sikerei révén. Ekkortól – otthon és külföldön is – az orosz állam második embereként igyekezett feltüntetni magát.

Sikeres udvari karrierjében 1592-1595 között azonban törés mutatkozott, ez idő alatt a krónikák az udvari eseményekben alig említik a nevét. Morozova úgy véli, hogy a hiánya részben magyarázható magánéletének örömteli eseményeivel – hosszú idő után, 1589-ben megszületett fia, Fjodor, majd leánya Kszénia, így ideje nagy részét családja körében töltötte. A döntő ok inkább az volt, hogy megszületett a cár várva várt örököse, Feodoszia (1592–1594). Így Borisz a háttérbe szorult, s miután reménye a trón megszerzését illetően szertefoszlott, távol maradt az udvari eseményektől. 1596-tól azonban ismét a középpontba került, sőt betegeskedő, idős nagybátyja pozícióit és feladatait is rábízták. Az orosz állam leggazdagabb emberének számított, évi bevétele százezer rubelt tett ki, 1651 gyeszjatyina szántófölddel rendelkezett. Gazdagsága lehetővé tette, hogy jelentős építkezésekbe fogjon és jótékonykodjon. A Kremlben pazar háromszintes palotát, birtokain templomokat építtetett, kolostorokat támogatott adományaival.

Borisz Godunov külföldön is ismert és híres volt, gazdagsága és udvari pozíciója, valamint családi kapcsolatai alapján az orosz államban kevesen versenghettek vele a cár halálakor. Fjodor cár 1598. január 7-i halálát követően, végrendelete értelmében özvegye, Irina került a trónra, de rövidesen lemondott és kolostorba vonult, ami valószínűleg összefüggésben volt azzal is, hogy a nagyobb határvárosok hadvezérei nem akarták a parancsait végrehajtani. Borisz követte nővérét a Novogyevicsij kolostoba, ami így az állami ügyek intézésének központja lett. A Godunovok és Jov pátriárka nem akartak változást a Kremlben, a cári vagyon, a külkapcsolatok és a hadsereg irányítása a birtokukban volt, a fővárost ellenőrzésük alatt tartották. A népes Godunov család, ahogyan korábban Fjodor cárt, most Boriszt támogatta. Irina cárnő a legközelebbi rokona, Borisz javára lemondhatott volna, de ezt nem találták jó megoldásnak, mivel a Romanovok – anyai ágon Fjodor cár rokonai – is igényt tarthattak a trónra. Ezért törvényesebb módot igyekeztek találni, hogy a későbbiekben Borisz hatalmát ne lehessen megkérdőjelezni.

A Bojárduma és a pátriárka kezdeményezésére, valójában Borisz és rokonai szervezésében, lengyel mintára, országos gyűlést hívtak össze, hogy azon válasszák meg az új cárt. A szerző hangsúlyozza, máig vitatott az, mennyien vettek részt a gyűlésen, milyen volt az összetétele, s az elfogadott határozat törvényesnek tekinthető-e. Az országos gyűlésen a főszerepet Jov pátriárka játszotta, ő javasolta, hogy az új cár Borisz legyen. Érdemeit erősen felnagyító beszédével elérte célját, a küldöttek egyhangúan elfogadták és megválasztották a jelöltet.

Morozova a következőkben arra keresi a választ, mi volt az oka annak, hogy Borisz ilyen könnyen a trónra juthatott. Úgy véli, mindenekelőtt az a tény játszott meghatározó szerepet, hogy egy dinasztia több évszázados uralma után az orosz társadalom a politikai küzdelemhez nem volt felkészülve, sem hozzászokva, ezért tulajdonképpen Borisz Godunovnak nem akadt vetélytársa. Emellett a cárnő is, akit az orosz társadalom szeretete és tisztelete övezett, Borisz védelmére kelt, továbbá a kormányzatban a vezető pozíciókat évek óta a Godunovok és a velük rokon családok képviselői töltötték be, így mindent megtettek annak érdekében, hogy jelöltjük trónra jusson. Valószínűleg a nagyurakat is megelégedéssel töltötte el Borisz jelölése, úgy látszott, a megválasztása nem eredményez változást az udvari hierarchián belül, sem a kül- és belpolitikában. Remélték, minden úgy marad, ahogy Fjodor idején volt, az ország stabilitása és nyugalma megőrződik.

A könnyű siker ellenére, mégis úgy tűnik, Borisz félt a hatalomtól. Erre utal az, hogy az országos gyűlésen történő egyhangú megválasztása után a hozzáérkező küldöttségek felkérését többször elutasította és csak február 21-én, a Jov által vezetett körmenet nyomására fogadta el a koronát. Az egyházi körmenet egyben azt volt hivatott jelképezni, hogy az új cár nem csupán az emberek kiválasztottja, hanem az Istené is. Borisz elfogadta a trónt, de a Kremlbe csak április 1-jén költözött be, a koronázását hosszú hónapokon át halasztgatta, végül arra szeptember 3-án került sor. Ekkorra már maga mögött tudhatott egy sikeres hadjáratot a tatárok ellen. Szerpuhovi hadjárata során (1598- május 7–június 30.) nyilvánvalóvá vált számára, hogy nincs ellenfele, “alattvalói hűen és igazan szolgálják”.

A kortárs visszaemlékezésekből kitűnik, hogy két éven át valóban elégedettek voltak az új cár tevékenységével, aki a koronázásakor tett ígéreteit igyekezett beváltani. Az új kinevezések alapján arra is fény derül, hogy Borisz cár nem akart változtatni az előkelők körében előde uralkodása idején kialakult egyensúlyi helyzeten, persze a rokonairól sem feledkezve meg. Tevékeny volt, a beadott peres ügyeket személyesen vizsgálta felül, és igazságos ítéleteivel sokakat maga mellé állított. Uralkodása idején a cári szolgálat – háború nem lévén – könnyebbé vált, a városi lakosság és a jobbágyság adóterhei is enyhültek. A kincstár költségén utak, hidak, erődítmények épültek, engedélyezte 1601-ben a György-napot is. Folytatta Szibéria meghódítását, ösztönözte a lakosság odatelepülését. Jó kapcsolatot tartott a külfölddel, engedélyezte angol és német kereskedők letelepedését, szorgalmazta külföldi mesterek behívását és a tehetséges orosz fiatalok külföldi taníttatását. Külpolitikája sikeres volt, békét kötött a lengyelekkel és a tatárokkal. Borisz cárként is jótékonykodott, főleg kolostoroknak juttatott nagyobb adományokat, de menhelyeket is építtetett. A jólelkűsége megmutatkozott akkor is, amikor a három ínséges évben pénzt és olcsó gabonát osztott szét.

Morozova hangsúlyozza, hogy 1600-tól Borisz cár politikájában jelentős változás következett be. Pozitív kezdeményezéseinek vége szakadt, ami részben azzal magyarázható, hogy sokat betegeskedett. A duma ülésein és a követi fogadásokon fiatal és tapasztalatlan fia helyettesítette. A környezetével szemben is egyre gyanakvóbb és bizalmatlanabb lett, besúgók hada vette körül, ami igen költséges volt, és morálisan a társadalmat is aláásta. 1600 őszétől kezdődött el a vetélytársnak és ellenfélnek tekintett Romanov-család felmorzsolása, amely oly kegyetlenül zajlott, hogy még a kortársakat is elborzasztotta. A repressziót a Romanovokkal rokon családok is elszenvedték. 1601-től a mesztnyicsesztvo felfüggesztése miatt elégedetlenkedő bojárokat börtönbe vetette, megfosztotta vagyonuktól és rangjuktól. A kortárs visszaemlékezések szerint, az eljárások következményeként, a duma és a cári udvar fokozatosan elnéptelenedett, az alattvalók bizalma megingott a cár iránt. A bizalomvesztéshez súlyos gazdasági és politikai problémák társultak, a három ínséges év: 1601, 1602 és 1603, az Ál-Dmitrij jelentkezése, a cár támogatói körének szűkülése. 1604 végére súlyosbodott a helyzet, bebizonyosodott, hogy Borisznak egyre növekvő ellenzékkel kell számolnia. A cári hadsereg demoralizálódott, sokan pártoltak el tőle és álltak át az álcár táborába. Az uralkodó tehetetlenül szemlélte az eseményeket, egészségi állapota a rossz hadi hírek és a félelem hatására tovább romlott. Borisz cár 1605 április 13-án halt meg.

Morozova tanulmánya végén, találóan úgy fogalmaz, hogy az álcár nem a csatamezőn, hanem az emberek szívében győzte le Boriszt, az első választott orosz cárt.