Alexandra Wilhelmsen (Dallas) e tradicionalismo legfontosabb jegyeit elemzi. Szerinte az “Isten, Haza, Fueros, Király” jelszavaiban ragadható meg a carlismo kapcsolata és a tradicionalismo lényege, mely elutasítja a liberális államelméletet. A “közösségeken” (régiók, korporációk) alapuló képviselet és a katolikus állam híve, elveti a politikai pártok létezését és az individuális jogok alkotmányban való rögzítését. A szuverenitást szerinte a nép az uralkodóhoz delegálta; ellene van a központi hatalomnak és az erős államnak, erős szociális érzékenység jellemzi.

A carlismo erejét tehát az adta, hogy a spanyol tradicionalizmust kifejező politikai mozgalommá tudott válni 1833 után, amikor VII. Ferdinánd halálát követően a liberális spanyol erők (valamint Anglia és Hollandia) támogatásával Izabella került a trónra: Ferdinánd fivére, Carlos, elutasítva e megoldást, mozgalmat szervezett a trón megszerzéséért, kirobbantva az első carlista polgárháborút (1833–36).

Biruté Ciplijauskaité (Wisconsin-Madison) a carlismo spanyol irodalomban való megjelenését elemzi. Kitűnik, hogy a nagy regényírók, Pérez Galdos, Pío Baroja, Valle Inclán, Unamuno többször is visszatértek e témához. Kezdetben (Galdos) erős liberális elfogultság jellemezte, ám egyre erősebbé vált az ironikus, pártatlan tónus. A szerző megállapítja: az a közös ezekben a regényekben, hogy “az igazi hős a nép, amikor öntudatlanul tevékenykedik”. S hozzáteszi: “A történelem nem mint valóság jelenik meg, hanem mint olyan kérdések sora, amelyekre nem adható egyértelmű válasz.”

Jaime de Burgos (Navarra) két tanulmánnyal is szerepel a kötetben. Egyik tanulmányában a XIX. században Spanyolországban járt amerikaiakról ad képet. Kevéssé kötődik ez az írás a kötet fő témájához, legfeljebb azon részei, amelyek a carlistáknál harcoló néhány amerikairól szólnak. Közülük Karl F. Henningsen neve érdemel említést, aki 1836-ban még Carlos táborában harcol, majd 1848/49-ben a magyar szabadságharcban; 1867-ben pedig már William Walker közép-amerikai kalandor akciójában látjuk, hogy aztán az amerikai polgárháborúban Lee tábornoknál tűnjön fel. A másik tanulmány a carlistáknak és (VII.) Carlosnak a kubai háborúk ügyében elfoglalt álláspontját, politikáját mutatja be. A lényeg az, hogy Carlos a gyarmatok megtartásáért való küzdelem híve, s XII. Alfonz liberális kormányait vádolja ezek elvesztéséért, megkísérelve katonai puccsot is (Weylerre számítva) XIII. Alfonz ellen.

Colin M. Winston (Wisconsin-Madison) a katalán carlista munkásszervezetek történetét (1900–1923) tekintette át. Az első carlista munkáscsoportok a katolikus Népi Szociális Akció szervezeteiben jelentek meg. Ezek enerváltsága miatt születik meg a századelőn az önálló carlista obrerismo, mely a faluról bevándorló munkások révén a carlismo paraszti gerillahagyományait átvéve radikális, az utcai erőszakot is kultiváló, mártírmisztikát viszi a barcelonai utcákra, paramilitáris csoportokat (requetés) létrehozva, s egy radikális hetilapot (La Trinchera) is kiadva. Létszámuk Katalóniában az 1910-es évek végén 3500–5000 körül lehetett. E csoportoknak nagy szerepük volt az akciócentrikus szabad szakszervezetek (Sindicatos Libres) létrehozásában, melyek egész Spanyolországban nagy befolyásra tettek szert, s kb. 200 000 tagjuk volt az 1920-as évek elején. Ezek azonban a 20-as években gyorsan eltávolodtak, majd el is szakadtak a carlista párttól.

A kötet szerkesztője, az egyik legnevesebb hispanista, Stanley G. Payne (Wisconsin-Madison) a carlismo történetét a legviharosabb periódusban, 1931–1939 között mutatja be. Az erősen antiklerikális köztársaság ellen kezdettől nagy energiával szerveződött a carlismo, s főképp a baszk tartományokban és Navarrában lett jelentős politikai erővé. Mindig katonai konspirációkban gondolkodott, s az 1936-ban kirobbant polgárháborúban a nacionalista jobboldal egyik legnagyobb katonai erejét (requetés) adta. Ám, mert határozottan elhatárolódott a fasizmustól és monarchiát akart, Franco, bár felhasználta katonai erejét, a carlismót harmadrendű politikai tényezővé degradálta, mely 1939 után nem játszott a fasisztává váló rendszerben meghatározó szerepet. Jobboldali tradicionalizmusa vagy tradicionális jobboldalisága a Franco-diktatúra alatt eltűrt, de nem volt támogatott politikai magatartás.

Payne megállapításait Francisco Javier de Lizarza igazolja gazdag adatolással. Carlista harcosok a spanyol háborúkban (1936–1939) című tanulmánya legfontosabb adatait érdemes idézni.

Közel 60 000 carlista requetés harcolt Franco oldalán, írja, ebből kb. 6000 halott és 28 000 volt a sebesült. Számításai szerint a requetés csapatok veszteségei 50 százalékkal voltak magasabbak a Franco-csapatok átlagos veszteségénél. Különösen a háború első évében, a véres északi ütközetekben volt döntő szerepük. Amikor a Francóval Afrikából jött csapatok száma 12 000 lehetett, északon már 30 177 önkéntes harcolt a köztársaságiak ellen, ebből 18 402 volt a carlista önkéntes, akiket vallásos és monarchista meggyőződésük vitt a háborúba.

Julio V. Brioso y Mayral ambiciózus című előadása (A carlismo a háború után és az átmenet idején) nem váltja be a címben jelzetteket. Utal arra, hogy 1937-től, amikor Franco rendelettel egyesítette a Falangét és a carlistákat (FET), ez utóbbiak néhány “kollaboránst” leszámítva, kikerültek a hatalomból, sőt a mozgalomnak üldözésben volt része. Ám ennek részletezése helyett megtudjuk, hogy 1940-től kezdődően hány trónkövetelő jelent meg, mit ígért, hogy lépett fel a többiek ellen. Ha nem tévedünk, arról van szó, hogy a carlista mozgalom 1939 után önjelöltek viszálykodásába fulladt, amit Franco jó érzékkel ki is használt. A carlismo, úgy tűnik, a II. világháború után jelentőségét vesztette.

Hasonlóképpen megtévesztő Luis H. De Larramendi előadásának címe: A carlismo tanulmányozásának jelenlegi helyzete. A Larramendi Alapítvány (e konferenciát is ez az alapítvány finanszírozta) elnökének előadása kiemelte a carlismo jelentőségét Spanyolország történetében, utalt a mozgalom lejáratására és lebecsülésére tett francóista kísérletekre, tájékoztatott az e tematikájú folyóiratokról és kiadványokról, s javaslatot tett egy a Carlismo Története Tanszéke felállítására a Madison Egyetemen.

Az eddig bemutatott tanulmányok a carlismo széles problémaköréből egy-egy részkérdést elemeztek. A kötet két utolsó tanulmánya azonban tágabb dimenziókban helyezi el a kérdést. María Alexandre Lousada (Lisszabon) a portugál miguelismo jelenségét elemzi. A carlismóhoz hasonló jelenségről van szó: portugál alternatív royalista mozgalomról, Miguel herceg trónkövetelő törekvéséről a XIX. században. Lousada a carlismóval összevetve, a miguelismóról megállapítja: a portugál arisztokrácia többsége támogatta e mozgalmat – míg a carlismót a spanyol grandok alig 10–15 százaléka; erősen forradalom- és liberalizmusellenes, amelyet számára a franciák, Franciaország jelenítettek meg; harcosan, a terrorizmust is elfogadva katolikus, a múlthoz erősen visszakötődő és mélyen misztikus vonásokat is mutat.

A befejező tanulmány szerzője Alfonso Bullón de Mendoza y Gomez de Valuguera (Madrid) Európai legitimizmus, 1688–1876 címmel a nyugat-európai alternatív royalista-legitimista mozgalmakat tekinti át. A carlismo és a miguelismo mellett az angol Jakab-párti politikai csoportok, francia trónkövetelők és detronizált itáliai hercegségek utódai jelennek meg ebben az áttekintésben. Az európai ellenforradalom legharcosabb irányzatai ezek, írja Bullón de Mendoza; egymással is jó kapcsolataik vannak, s támogatást kaptak a Szent Szövetség hatalmaitól a XIX. század első felében. A Vendée-jelenségről van szó, írja; mindegyik mozgalom ugyanis mélyen vallásos paraszti tömegekre támaszkodott, melyeket az egyház és a nemesség fontos-elégedetlen csoportjai befolyásoltak. A konferencia természetéből következően e tanulmány a XIX. századi carlismóra koncentrál. S tulajdonképpen így kaphatunk teljes képet a carlismóról, amely a XIX. században három polgárháborút is kirobbantott (1833–1836, 1847–48,1872–1876). A szerző adatait megismerve, elfogadható a nagy katalán történész, Jaime Vicens Vives – másutt tett – megállapítása: ha II. Izabella nem kapott volna erős nemzetközi, s főleg angol támogatást, a carlismo gyorsan győzhetett volna; társadalmi támogatottsága rendkívül erős volt az 1830–1870-es években.

Összegezően fogalmazhatjuk meg: a carlismót elsősorban nem kapitalizmus-ellenesség jellemezte; liberalizmusellenessége másfajta, a tradíciókat és a hagyományos értékrendet megőrző politikai-társadalmi modellt és eszményeket képviselt, vállalva-kifejezve – a carlismo esetében feltétlenül – a spanyol centralizmussal szemben a spanyolországi kisebbségek: baszkok és katalánok törekvéseit is.