Hans Medick tanulmánya, melynek címe Ein Volk mit Büchern (Könyvekkel rendelkező nép) kritikailag foglal állást mind Schenda mind a 70-es évek könyvkultúra-kutatás viszonylag leegyszerűsített és egyoldalúan beállított eredményeihez. Munkája előtanulmány az 1996-ban Weben und Überleben in Laichingen 1650–1900 címen megjelent, mikrotörténeti kutatásokon alapuló könyvének egy fejezetéhez, éppen a 70-es évek “haladáselméleteit” kérdőjelezi meg. Medick a házassági-, és hagyatéki leltárak elemzése alapján vállalkozik arra, hogy Laichingen lakosságának könyvtulajdonlási, -vásárlási szokásait valamint a házikönyvtárnak a szemléletmódra gyakorolt hatását rekonstruálja.

Medick esettanulmányának tárgya egy az 1800-as évek körül kb. 1600 lelket számláló württenbergi település, Laichingen. A helység társadalmi összetételét tekintve nem tisztán paraszti, s nem tisztán városi karakterű település, lakossága mintegy 62 százalékának megélhetését a “pro-indusztriális” takácsmesterség biztosította. A településnek a falu és város közötti elhelyezkedése erősíti kivételes jellegét. A XVIII. század végi Württembergnek különleges specifikuma az erős pietista befolyás jelenléte, amely – mint ahogy azt Medick kutatási eredményei mutatják – Laichingen lakosságának könyvtulajdonlására, elsősorban a vallásos műfajú és témájú könyveknek a házikönyvtárban való preferálására, számottevő hatást gyakorolt. Ezen megállapítások alátámasztására a szerző egy, a göttingeni Max-Planck-Institut für Geschichte-ben néhány éve kifejlesztett Klio nevű adatfeldolgozó programmal tárta fel a laichingeni lakosság könyvvagyonát, és hasonlította össze a környező települések könyvállományáról készített statisztikai felmérésekkel.

Tanulmányának első fejezetében az egy háztartásban megtalálható könyvvagyon mennyiségét mutatja be. Az 1748 és 1820 közötti időszakból származó 1478 laichingeni hagyaték elemzése azt mutatja, hogy a XVIII. és XIX. század fordulóján a település lakossága élénk érdeklődést mutatott az olvasás iránt. A lajstromok összesített könyvállománya igen jelentős, 13 962 darabból áll. Medick számításai szerint az 557 örökségi hagyatékból csupán hétben mutatható ki a könyvek teljes hiánya, tehát 550-ben legalább egy könyvvel számolhatunk. Az özvegyi hagyatékok nemek szerinti vizsgálatából a szerző kuriózumnak számító eredményre jut. Összehasonlítva az özvegyen maradt nők és férfiak könyvrészesedését, megállapítható, hogy a nők Laichingenben meglepően nagy érdeklődést tanúsítottak a könyv által nyújtott ismeretszerzés iránt.

Medick egy közeli egyetemi város, Tübingen hagyatéki könyvjegyzékét mint összehasonlítási paramétert veszi alapul, és jut arra a megállapításra, hogy Tübingen lakosságának egyetemi és egyetemhez kötődő rétegeit leszámítva, a vidéki Laichingen könyvtulajdonosainak száma magasan a városi Tübingené fölött volt. A XVIII. század közepének Laichingenét és Tübingenét összehasonlítva háztartásonként 10-10 könyvvel körülbelül hasonló volument mutat, míg a XVIII. század második felére a virágzó takács-település, ami a könyvállomány nagyságát illeti, már vezet Tübingen előtt. A szerző további összehasonlításokat végzett Laichingen, valamint a református Svájc és a XVIII. századi francia nagyváros, Párizs népének könytulajdonlási szokásai között. Eredményei azt mutatják, hogy a délnémet, protestáns helység könyvvel rendelkező háztartásai, százalékos arányban kifejezve, a párizsi kézműves családokénál nagyobb könyvállománnyal rendelkeztek.

Laichingenen belül vagyon-, és foglalkozás tekintetében azonban megoszlik az egy háztartásra jutó könyvállomány nagysága. Míg a napszámosok átlagosan 9-10 könyvvel rendelkeztek, a gazdag takácsok, pékek, hentesek, kereskedők, tanárok 12-13 könyvvel bírtak. A vagyoni helyzet és könyvtulajdonlás a különböző társadalmi állású rétegek esetében azonban nem mindig mutat egyenes arányosságot. A szegénynek számító laichingeni takács, Christoph Laichinger, halálakor, 1786-ban mintegy 54 (!) kötetet hagyott hátra. Medick arra is rámutat, hogy a parasztok, jóllehet jelentős anyagi javakkal bírtak, általában mégsem tartoztak a leggazdagabb könyvgyűjteménnyel rendelkezők közé.

A vidéki Laichingen lakosságának 1748 és 1820 közötti páratlanul gazdag könyvállományát a szerző két okra, egyrészt Laichingennek a takácsmesterségből származó jó bevételi forrására és ebből következőleg a lakosság jólétére, másrészt pedig a württembergi pietizmus határozottan erős érvényesülésére vezeti vissza.

A második fejezetben, a vallásos és világi témájú könyveket összehasonlítva, a szerző megállapítja, hogy a vallásos könyvek száma magasan meghaladta a világiakét. A különböző vallásos műfajokat tekintve, Laichingenben a biblia, énekeskönyvek, prédikációs gyűjtemények és úrvacsorakönyvek teszik ki a hagyatékokból rekonstruálható gyűjtemények jelentős részét. Legfontosabbnak a biblia és énekeskönyvek meglétét tarthatták a lachingeni lakosok, hisz majdnem minden háztartás “tartozékai” voltak ezek a könyvek, sőt a háztartások mintegy felében 2-3 biblia megléte mutatható ki. A különböző vallásos műfajok közül a délnémet településen az imádságoskönyvek, valamint az épületes irodalom (Erbauungsliteratur) az egész vizsgált korszakban mintegy 50 százalékos arányban volt jelen. A reprezentatív értékűnek tekinthető áhítatos- és imádságoskönyvek ilyen magas számban való megléte felveti a kérdést, milyen szerepet töltött be a házi áhítat a XVIII. századi protestáns jámborságban.

Friedrich Fritz a Luthertum und Pietismus címen megjelent munkájában azzal érvel, hogy a prédikációs és más műfajok ilyen magas arányban való megléte Württenbergben a hívők “kritikai hozzáállásának” kifejeződése, “amelyet a templomban elhangzott prédikációval szemben fogalmaztak meg”. Hans Medick ezzel szemben azt az álláspontot képviseli jelen tanulmányában, hogy a prédikációs irodalom megléte még nem jelenti “a hivatalos istentisztelet tartalmának és normáinak a házi áhítatban való elmélyítését”.

Fritz állítását látszik alátámasztani az a tény, hogy a laichingeni hagyatékok elsősorban a württenbergi pietisták, Johann Christoph Bilhuber, Andreas Hartmann, Johann Christian Storr munkáit tartalmazzák. A közösségben praktizált éneklés, ima, felolvasás a prédikációban elhangzottak otthoni, aktív “feldolgozásaként” jelentek meg.

Még ha Medicknek és Fritznek a dél-württenbergi pietizmus hatásairól vallott nézetei különböznek is, a fennmaradt áhítatos- és prédikációs gyűjtemények magas arányban való meglétéből arra következtethetünk, hogy Laichingenben az iskolai hitoktatás szervezett színtere mellett a házi áhítatnak – az isteni ige építő jellege erősítésében – nagy szerep jutott.

Medick tanulmányának olvasása során felmerül a kérdés, vajon ezek a laichingeni lakosok olvasták-e, s ha igen, milyen gyakorisággal és intenzitással olvasták a birtokukban lévő könyveket, hogyan viszonyultak az olvasottakhoz, milyen mértékű nyitottságot mutattak “felvilágosult” áramlatok iránt, s milyen kihatással volt ez személyiségük alakulására.

A tanulmány harmadik fejezete éppen a könyvbirtoklás és az egyéni életrajz közötti összefüggések problematikát dolgozza fel három esettanulmány alapján. A történészi éleslátást és beleérzést igénylő aprólékos munka a házikönyvtár összetételének, mennyiségének változását (adás–vétel–öröklés) és a tulajdonos szemléletmódja illetve mentalitása alakulásának “nyomait” követi végig. Módszertanilag is érdekes, ahogy a szerző például Christina Schamler, egyedülálló laichingeni varrónő könyvinventáriumát valamint életszakaszait (adósságtörlesztés, a településen megélt szociális elszigeteltség) a radikális pietizmus iránt való fokozott érdeklődésével hozza összefüggésbe. Az egyéni élettörténetek a laichingeni lakosság egy-egy generációjának életstílusáról alkothatnak képet. A hagyatékokban vezetett használati tárgyak, luxuscikkek valamint könyvgyűjtemények értékének egymáshoz viszonyított arányából következtethetünk a könyvnek, az egyes személyek és Laichingen lakosságának életében betöltött szerepére is.

Medick tanulmányának végén arra a megállapításra jut, hogy, jóllehet a laichingeni lakosok 1748 és 1820 között meglepően nagy mennyiségű könyvvel rendelkeztek, s a birtokolt könyvek túlnyomó többsége vallásos, pietista ihletésű, ez – a beszerzett könyvek címei alapján – inkább a felvilágosult pozíciók ellen, mint mellett hatott. A felvilágosult eszmék a laichingeni lakosság széles rétegeiben tehát nem vertek gyökeret.

Hans Medick mikrotörténeti tanulmánya arra tesz kísérletet, hogy az egyszerű kisemberek világát, életkörülményeit, világhoz való viszonyulását könyvgyűjteményük alapján tárja elénk. A forrásanyag feltárása és értékelése módosítani látszik a Schenda által felállított tézist, mely szerint: “A kisvárosi protestáns kézműves könyvtulajdona inkább a háztartás tartozéka, sem mint olvasmányanyag. A könytulajdonlás mint széles körben elterjedt jámborság, házi áhítat és családi hagyomány, nem pedig mint valóságos, aktív, kedvtelésből folytatott olvasás bizonyítéka fogható fel.

Medick bravúros éleslátással és methodikai megalapozottsággal végzett könyvtörténeti kutatása a korábbi szakirodalomban “jelentéktelennek” minősített XVIII. századi, vidéki kézműves rétegek könyvkultúráját a laichingeni takács-helység példáján szemléletesen mutatja be olvasóinak, s egyben a könyvtörténeti kutatásokhoz új módszertani lehetőségeket kínál.