Az első kötet az egyesülés folyamatáról 1997-ben látott napvilágot. A szerző vizsgálódását a napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszustól (1814) kezdi és az Olasz Királyság létrejöttével (1861) zárja le. A kronológiai kereten belül négy időszakot elkülönítve mindvégig arra törekszik, hogy az olasz eseményeket az egyetemes történelemmel összefüggésben láttassa és vizsgálja meg. Az első, a restauráció időszakában azt kutatja, hogy az olasz államok helyzete, gazdasági-társadalmi és politikai élete hogyan fejlődött, miként és milyen célokkal szerveződtek meg az első titkos társaságok. Majd azt mutatja be, hogy a carbonari mozgalom az 1820-as és 1830-as években hogyan szerepelt, s végül mi okozta elbukását.

A következőkben az 1831 és 1848 közötti időszak fontos eseményeit veszi számba. A hangsúlyt – nem véletlenül – az olasz egység megteremtésével kapcsolatos elképzelésekre helyezi. Mazzini nézetének felvázolása után a Giovine Italia gyakorlati próbálkozásaira tér ki, majd a mérsékeltek programjairól szólva azt emeli ki, hogy a Gioberti-féle koncepció az Egyházi Államban – IX. Pius 1846–1848 között folytatott progresszív és aktív reformtevékenysége eredményeként – látszott realizálódni, Balbo elméletének megvalósulására pedig a piemonti állam fejlődése révén nyílhatott lehetőség.

Cogoi hangsúlyozza, hogy Piemont és Lombardia gazdaságának fejlődése ekkor vált intenzívebbé, igaz Itália középső területein is megindult a felzárkózó progresszió, viszont a Dél fejlődése továbbra is lassú maradt. Az ipar és a mezőgazdaság állapotát elemezve számba veszi a regionális különbségek okait is.

A kötet harmadik fejezete az 1848–1849-es forradalmakkal és az első függetlenségi háborúval foglalkozik. A szerző leszögezi, hogy 1848–1849-ben az olasz egység és függetlenség ügye nem oldódott meg, a forradalmi mozgalmak az itáliai államokban sorra elbuktak, a Szárd Királyság katonái vereséget szenvedtek (1848 júliusában Custozzánál, majd 1849 márciusában Novaránál). Itália-szerte az abszolutista rendszerek rekonstrukciója következett be, Ausztria ismét az ellenőrzése alá vonta a félszigetet, Piemontnak azonban sikerült másirányú fejlődést bejárnia. A kötet utolsó fejezetében Cogoi azt vizsgálja meg, milyen szerepet töltött be a piemonti állam és Cavour az olasz nemzetállam létrejöttében. A királyság – fennmaradt 1848-as alkotmánya, valamint önálló hadserege és osztrákellenes politikája révén – fokozatosan az egyesítő erők centrumává vált. A Savoyai-ház dinasztikus érdeke, Cavour egyénisége és a belső liberalizálódás társult mindehhez. Cavour szerepe az egység előkészítésében és létrehozásában meghatározó volt – bár a teljes egység létrejöttét nem élhette meg. Politikájában arra törekedett, hogy Piemontot gazdaságilag megerősítse, s előkészítse a háborút az osztrákok ellen. Diplomáciai erőfeszítéseit siker koronázta, élt a keleti (krími) háború (1853–1856) adta lehetőségekkel, majd a franciákkal kötött megállapodás után (1858, Plombiéres) ügyesen provokálta ki a háborút az osztrákok ellen.

Cogoi a középső területek mozgalmainak, majd Garibaldi és a legendás “Mille” (az Ezer) partraszállásának, Szicília és Nápoly felszabadításának (1860 szeptembere) tömör bemutatásával zárja le vizsgálódását. Dél-Olaszország népszavazással csatlakozott az Olasz Királysághoz. Az Olasz Királyság proklamálásával 1861 március 14-én megszületett az olasz nemzetállam, bár még nem valósulhatott meg a teljes egység. Olaszország királya II. Viktor Emanuel lett.

A jegyzet szerkezete, felépítése igen megnyerő és hasznos. A szerző a nagy fejezeteket követő szintéziseiben a lényeges mozzanatokat és fontos eseményeket összegzi, kérdéseivel pedig az ismeretek ellenőrzésében segít. A kötet végén elhelyezett válogatott dokumentumok és térképek az olasz risorgimentoról pontosabb és teljesebb kép kialakításához járulnak hozzá.

Az Olasz Királyság gazdasági, társadalmi, politikai fejlődését végigkövető második kötet 1998-ban jelent meg. Az öt fejezetre tagolódó munka első részében a teljes egység létrejöttének befejező állomásait vázolja fel a szerző, majd rátér az egyesítés utáni politikai áramlatok, a Destra (Jobboldal) és a Sinistra (Baloldal) között zajló küzdelmek bemutatására. A teljes egység az 1861 és 1876 között hatalmon lévő Destra kormányzása idején valósult meg, Velence (1866) és Róma (1871) megszerzésével. A Jobboldal folytatta a Cavour által megkezdett modernizációt, utakat és vasutakat építettek, bevezették az ingyenes elemi népoktatást. A választójog kiszélesítésére azonban nem törekedtek. A kormányzat harcot indított a banditizmus ellen, ami 1865-ig (sőt egyes területeken 1870-ig) eltartott. A Dél-Olaszország több tartományában jelentkező problémák az olasz nemzetállam egyik legnagyobb gondja volt, hasonlóan súlyosnak és megoldhatatlannak látszott a római kérdés is, az állam és egyház viszonyának rendezése. Az 1876-os választásokon viszont a Sinistra jutott hatalomra és maradt kormányon 1887-ig. A Depretis-kormány intézkedéseit számba véve Cogoi azt hangsúlyozza, hogy ebben az időszakban zajlott le a transzformizmus, az egykori köztársaságiak a kialakuló politikai rendszerrel történő azonosulásának és beilleszkedésének folyamata. Depretis kormánya a modern politikai keretek között működő olasz állam gazdaságának a fejlesztésére törekedett, az ipar és a mezőgazdaság fejlődésére a regionális különbségek azonban erősen rávetültek. A gazdaságpolitikájában követett protekcionizmus – ami részben a mezőgazdaságot is károsan érintette – végül 1886-ban vámháborúhoz vezetett Franciaországgal. A kormány érdeme az 1882-ben elfogadott liberális választójogi törvény, s a megújított külpolitika. A korábbi franciabarátságot az osztrák, illetve német orientáció váltotta fel, Olaszország 1882-ben csatlakozott a Hármas Szövetséghez és gyarmatosító politikába kezdett. Az 1887-től hatalomra kerülő Crispi-kormány politikáját az egyre súlyosbodó belső politikai és gazdasági válságokkal való küzdelem határozta meg. E belső válságok levezetésére újra elővették és felhasználták a korábban elakadt gyarmatszerzési politikát. Az első olasz gyarmat Eritrea néven 1890-ben jött létre Kelet-Afrikában.

A szerző hangsúlyozza, hogy az olasz állam a század utolsó évtizedében a gazdasági és politikai válságokon – amelyeket kormányválságok, növekvő költségvetési deficit, erősödő paraszt- és munkásmozgalmak, nagyszámú munkanélküliség és kivándorlás jellemeztek – ismét a gyarmati expanzió segítségével akart úrrá lenni, de az 1895-ben kirobbant olasz–etióp háború az olasz expedíciós hadsereg súlyos vereségét és egyben a gyarmati terjeszkedés végét eredményezte. Ebben az időszakban megerősödött a szocialista mozgalom, szervezeteinek létszáma jelentősen növekedett, s ekkor lépett színre az olasz liberális katolikus mozgalom is (1891).

A századfordulóra az ipar fejlődésnek indult, de a nagyipari fejlődés csupán Északot jellemezte, Délen a mezőgazdaság a válságok egész sorát élte meg, tovább erősítve az Észak–Dél ellentétet.

A szerző kiemeli, hogy a politikai életre a század első évtizedében kialakult sajátos olasz nacionalista áramlat egyre jelentékenyebb befolyást gyakorolt. A sokszínű mozgalom a líbiai háború (1911–1912) idején, az olasz sikerek következtében tovább erősödött. A liberális állam kiépülésének tetőpontjaként említhető meg a Giolitti-kormány által elfogadott általános választójog bevezetése (1912). De az 1913-as választási eredmények már újabb politikai válság kezdetét is elővetítették.

A szerző a második kötet megírásakor az első kötetben használt szerkezettel és módszerrel él, az öt problémakör mindegyikét szintézisekkel és ellenőrző kérdésekkel zárja le. E kötet különleges értékét a könyv végén található mellékletek – válogatott források, korrekt táblázatok és térképek – tovább növelik.

Mindent egybevetve Giancarlo Cogoi könyvei jól megírt egyetemi tankönyvek, az olasz és a történelem szakos hallgatók, valamint az olasz történelem iránt érdeklődők számára pontos és hasznos ismereteket nyújtanak a tárgyalt korszakról.