A XVIII. század közepétől került az európai gondolkodás előterébe egy közös európai törvényszék, egyfajta döntőbírói intézmény felállításának lehetősége és szükségessége. Első alkalommal a Párizsi Békeszerződés idején (1856) hoztak létre ilyen bírói testületet pacifista szervezetek nemzeti kormányokra gyakorolt nyomásának hatására, majd nem sokkal az I. világháború kitörése előtt állították fel az első állandó döntőbíróságot. I. Kant 1795-ben Az örök békéről című esszéjében Rousseau alapján fejtette ki nézeteit a közös Európáról: ennek alapeszméje az volt, hogy a békében élni kívánó, föderatív Európát nem hercegeinek, hanem népeinek kell képviselniük, ennek a népek–képviselte–föderációnak a jogon kell alapulnia és nyugodnia, tagjainak egységes társadalmi-politikai rendszerrel kell rendelkezniük. Ezen alapelvek ma is érvényesek, azokat figyelembe vették a ma működő európai intézmények létrehozásakor, alkalmazták a CECA, a Közös Piac megalakulásakor, az Európa Tanácsba történő felvételkor, az 1984-ben felállított Európa Parlament esetében, a maastrichti és az amszterdami egyezmények megalkotásakor. K. Ch. F. Krause 1814-es művében – Egy európai, föderatív állam terve – hasonló gondolatokat vetett papírra. Az ő általa elképzelt konföderáció minden egyes tagjának egyenlő jogainak kell lennie, garantálni kell a csatlakozott államok létét és területét, a tagoknak kölcsönösen segíteniük kell egymást, védeni kell az alkotmányokat, biztosítani kell a szabad kereskedelmet, létre kell hozni egy szövetségi tanácsot, melynek tagjait a tagállamok delegálják, fel kell állítani a “népek bíróságát”. Sajnos, ezek az akkor idealistának tűnt elképzelések alulmaradtak “Metternich és Talleyrand államérdekével szemben”. E két idézett szerzőéhez közelítő elképzeléseket fogalmazott meg még 1821-ben C. F. von Schmidt, a dán Királyi Bank igazgatója és a francia F. Bouvet is. G. Mazzini republikánus és egységes módon megszervezett szövetség mellett kardoskodott, amely felválthatta volna a Szent Szövetséget, kiállt a közös európai kulturális örökség mellett, hitt a történelem fejlődésében. V. Hugo Európai Egyesült Államokról, Európai Föderációról álmodozott, 1849-ben pedig olyan kor eljöttéről beszélt, melyben az “Amerikai Egyesült Államok és az Európai Egyesült Államok a tengerek fölött kezet nyújtanak egymásnak, kicserélik termékeiket, kereskedelmüket, iparukat, művészetüket, géniuszaikat”; az 1870-es háború “borzalmas sokk” volt grandiózus álmai számára... Az 1869-es Lausanne-i Konferencia szintén republikánus Európát kívánt létrehozni, amely “a népek, nem pedig a kormányok Európája lenne”. A szövetségben minden egyes állam önálló és független lenne, benne olyan, alkotmányosan garantált alapvető jogok érvényesülnének, mint a sajtó- és a gyülekezési szabadság, a szavazati jog. A XIX. század második felében a svájci J. C. Bluntschli pesszimistább volt a közös Európát illetően, mivel – véleménye szerint – az itt élő “népek még túlságosan rabjai saját nemzeti tudatuknak”; az ő elképzelésében megjelenő Európai Uniónak végrehajtó szerve a Szövetségi Tanács, egyéb szervei a Szövetségi Kancellária, az Európai Tanács és az Európai Szenátus lenne. Ugyanebben a korszakban fejtette ki véleményét C. Frantz, aki szerint csak “egy föderatív szervezet képes Európában tartós békét biztosítani”: az ehhez vezető utat azonban csak lassan, szakaszonként lehet megtenni. Az 1889-es Párizs Konferencia határozata pedig, mely szerint az európai államoknak szövetségi paktumot kellene kötniük, megmaradt a szándéknyilatkozat keretei között.
A XIX–XX. század fordulóján a nacionalista eszméket hirdetők tábora még mindig erősebb volt, mint az Európa gazdasági, politikai, kulturális integrációját hirdetőké. Így nem talált visszhangra 1907-ben az angol Sir M. Waechter hajózási vállalkozó és üzletember véleménye sem az egységes vámtarifák bevezetéséről, a szabad tőkeáramlásról. Az I. világháború befejezését kell majd megvárni ahhoz, hogy az európai integrációért folytatott harc konkrétabb formákat ölthessen; sajnos, ez a háború is a nacionalizmusok újjáéledéséhez vezetett, s ezt a helyzetet csak súlyosbította a totalitariánus állami berendezkedések megjelenése. A nemzeti kormányoknak az európai integráció felé tett első lépéseit a háború utáni gazdasági helyzet kényszerítette ki; ennek rendezése annál inkább sürgetőnek tűnt, mert az európai nagyhatalmak kezdtek egyre jobban nyugtalankodni az USA erejének növekedése láttán. Az “ellen-Európa” gondolata ezen hatás ellen irányult, benne központi szerepet kapott Németország. Európa egységéről pedig meggyőződhettek azok az egyszerűbb széles néprétegek is, amelyeket az I. világháború kimozdított addigi beszűkült földrajzi, kulturális határaik közül.
Milyen nézetek, állásfoglalások láttak napvilágot az I. világháború után a lehetséges európai integráció témakörében? Az európai egység fontosságát emelték ki 1918-ban az olasz G. Agnelli és A. Cabiati, akik a megalakítandó Népszövetség körüli viták során jutottak arra a következtetésre, hogy egy ilyen nemzetközi szervezet nem lenne képes az európai kontinens speciális problémáit megoldani. A franciák által elképzelt kooperációs formációt nemzetközi konvenciók garantálnák, kiterjedne a gazdaság valamennyi szektorára, biztonságot, döntési szabadságot jelentene Franciaország számára, mindamellett, hogy biztosítania kellene az európai politikában betöltött elsőbbségét. A legyőzött Németországban viszont roppant ellenségesen viszonyultak – nem kis mértékben a fölerősödő populista eszmék hatására – a győztesekkel kialakítandó közös Európa ideájához: a németek a nemzetközi szintű gazdasági liberalizmust tűzték ki célul. (Abban mindenki egyetértett az I. világháború utáni időszakban, hogy az európai gazdaság helyreállítása a németek nélkül nem lehetséges.) A német és a francia elképzelések két ponton azért közeledtek egymáshoz: a nehézipart illetően, valamint a nemzetközi méretű “kartellizációban”. Így jöhettek létre Északnyugat-Európában azok a “kölcsönös függőségen alapuló struktúrák, amelyek majd – a II. világháború után – a CECA megalakulásához fogak vezetni”.
R. N. de Coudenhove-Kalergi osztrák diplomata (és gróf) 1923-ban Páneuropa című könyvében Európának az “óriások”-kal (Oroszország, USA, Anglia) szembeni gyöngeségét emelte ki; szerinte a béke biztosítása a konfliktusok döntőbíráskodás útján történő rendezésén, az európai gazdasági újjáépítésen, az egységes vámrendszeren, de főleg a francia–német “antagonizmus” felszámolásán nyugszik. A Locarnoi Egyezményekben {1925) a britek garantálták Franciaország biztonságát, s új biztonsági rendszert dolgoztak ki az európai hatalmak számára. Az angolok 1933 és 1945 között mereven elzárkóztak az európai integrációs törekvésekben való részvétel elől, és regionális föderációk létrehozását javasolták.
A nemzetiszocialista német állam Európa egyesülését a legdurvább módszerekkel, embertelen kizsákmányolással, minden irányban történő hódító politikával kívánta megvalósítani: Hitler számára Európa csupán mint korlátlanul rendelkezésre álló emberi és gazdasági erőforrás létezett, amelyet a náci ideológia szolgálatába kellett állítani. A Szovjetunió keményen ellenzett minden szövetkezési elképzelést az “európai szubkontinensen”. 1942-ben Hodzsa egy közép-európai föderáció tervét mutatta be, szövetségi kormánnyal, amely kompetens lenne biztonsági, külpolitikai, kereskedelmi, pénzügyi kérdésekben egy egységes vámrendszer határai között.
1945 után fölgyorsultak az események, ami az európai integráció konkrét megvalósulását jelenti: ennek okai között szerepelt a nyugat-európai iparosodott országok gazdasági helyzetének aggasztóvá válása, ebből következően sebezhetősége – a Nyugat, főleg az USA politikusainak véleménye szerint – a Szovjetunióval szemben, valamint a náci Németország fölött győzedelmeskedett nyugat-európai hatalmak közötti együttműködés lehetőségének egyre nyilvánvalóbb hiánya. Az USA Marshall-terve a gazdasági nehézségekkel küszködő nyugat-európai országoknak kínált támaszt nyújtani: ez elősegítette ezen országok “erősödő együttműködését”. 1948 májusában a Hágai Konferencia nagy lendületet adott az egyesítési folyamatot előkészítő-szorgalmazó erőfeszítéseknek, s még ugyanebben az évben Brüsszelben született megegyezés Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Luxemburg és Hollandia között, aminek eredményeképpen megalapították (1948) az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezetet, majd alakult (1950) az Európa Tanács a miniszteri tanáccsal és parlamenttel. Az 1951-ben létrehozott CECA (Európai Szén- és Acélközösség) egyik, nem is titkolt célja volt, hogy végre rábírja a kiegyezésre az akkori Európa két nagyhatalmát, Franciaországot és Németországot. De ez a szervezet jelentette “valamennyi, napjainkban is létező európai közösség alapsémáját”: az EGK Európa Bizottságát, az elvi döntéseket meghozó Miniszterek Tanácsát, a konzultatív Parlamentet, a Számvevőszéket, bíróságot; tagjai között Északnyugat-Európa legfejlettebb ipari államai szerepeltek; 1950-ben Franciaország megfogalmazta egy közös európai védelmi rendszer tervét, amelynek célja Franciaország Nyugat-Európában betöltött szerepének elsősorban Németországgal szembeni megerősítését is tartalmazta. Az Európai Védelmi Közösség megalakítása ugyan nem járt sikerrel, “romjait a NATO hasznosította.”
Az EGK sikerében a következő tényezők tagadhatatlanul előmozdító szerepet játszottak: a) a gazdasági konjunktúra megerősödése; b) Németország és Európa kettéosztottsága, amely helyzet megszabadította Nyugat-Európa fejlettebb régióit a kelet-európai, kevésbé fejlett országokban jelentkező problémák súlyától; c) a Német Szövetségi Köztársaságnak megadott egyenlő gazdasági jogok és a vele szemben alkalmazott katonai-politikai diszkrimináció közötti egyensúly megteremtése.
Kelet-Európa és a Szovjetunió 1949-ben a KGST létrehozásával kívánta megoldani a gazdasági újjáépítés és fellendülés problémáit. Nagyon keményen nyilatkozik a szerző erről a formációról: “... az utolsó olyan kísérlet egy hegemonisztikus integrációra, amely formálisan jogilag egyenlő országok fölött különböző, gondosan ellenőrzött elemek (párt, titkosszolgálatok, hadsereg) által gyakorolt elnyomáson alapult”. 1966-ban a CECA-t, az EGK-t és az Euratomot az Európai Közösségek elnevezés alatt egyesítették. Az egységesített belső piac kialakítása egészen 1992-ig tartott, s végül a maastrichti, majd az amszterdami egyezménnyel “először jutottunk el a pragmatikus integráció és az európai szövetségi entitás ideális építményének fúziójához”. A szocializmus összeomlása a következő kényes kérdés elé állította az Európai közösséget: továbbra is fennmaradjon-e Európa megosztottsága?
A kelet-európai országok két ok miatt akarnak csatlakozni az EU-hoz: a gazdaság és a piac csak nehezen halad a modernizáció útján, ezen országok a (mind a NATO-hoz, mind az EU-hoz) csatlakozástól nagyobb biztonságot remélnek; a csatlakozni kívánó országok entellektüeljeit hajtja a Nyugattal való azonosulás tudata, ami “lenyűgöző szellemi és erkölcsi erőt kölcsönöz nekik még akkor is, ha meggyőződésüket a nép mélyebb rétegei nem is osztják”. (Vajon tudatában vannak-e ezek az entellektüelek e nyugati szakember szájából elhangzott kijelentés kritikával is felérő utolsó részének?...) Az Európai Uniónak ugyanakkor nem csak saját, belső problémáival kell szembenéznie, de el kell gondolkodnia a világhoz – azon belül főleg az USA-hoz és az újra egyesült Németországhoz – fűződő viszonyán is!
A rostocki egyetem modern és európai történelem tanszékén oktató Wolf D. Gruner professzor és a marburgi egyetem modern és jelenkori történelem tanszékén oktató Peter Krüger professzor tanulmányai külön-külön is nagyon érthető, áttekinthető, logikusan felépített ismertetést adnak a XIX–XX. századi közös Európa kialakulásának, konkrét realitássá válásának folyamatáról, az e folyamatot megalapozó és végigkísérő elméleti-történeti nézetekről, vitákról. Figyelemre méltó objektivitásuk, józan ítéletalkotásuk és történelemlátásuk (amiből időnként régiónk politikusai, történészei is tanulhatnának!)
Ajánlhatjuk e két írást – amelyek alapján ismertetésünket elkészítettük – mindazoknak, akiket e téma érdekel, akár azért, hogy a benne érintett kérdéseket esetleg további kutatásokkal kiegészítsék, kibővítsék, akár azért, hogy az ehhez a korhoz fűződő tapasztalataikat, ismereteiket fölfrissítsék.