Az ipari fejlődés és az olaj felhasználása kölcsönösen hatottak egymásra mindaddig, míg ma már a szárazföldi, légi és tengeri szállítás csaknem teljesen az olaj és származékainak felhasználásával történik. Természetesen ezeket az anyagokat használják fel a harcászati eszközök is, ezért nem csoda, hogy az olaj ma is, háborúktól hangos világunkban is óriási hadi és diplomáciai jelentőségű, vagyis a termelés, finomítás, szállítás, felhasználás nemcsak befolyásolja, olykor meghatározza az egyes országok politikáját, hanem elkülönítette és – részben még ma is – elkülöníti a “keleti” és a “nyugati” félgömböt (gondoljunk a Közel- és a Középkelet politikai helyzetére az elmúlt évtizedben, amiben, ha nem is mindig kimutatható, de meghatározó szerepet játszik a térség olajtartaléka!), és vezetőszerepet játszik érdekcsoportok kialakulásában és megszűnésében (OPEC, EEC, IEA stb.). De az olaj befolyásolta a hidegháborút, ma is oka helyi háborúknak, meghatározza az arab–izraeli viszonyt, és még olyan tradicionális kapcsolatokat is, mint az angol–amerikai.

Az olaj története hosszú időn át az USA vezetőszerepéhez kötődik (termelés, vállalatok, koncessziók, finomítók), azonban a többszöri és igen változatos érdekátrendeződések következtében (a leglátványosabbak közül kiemelem a két világháború közötti angol–amerikai “olajháborút”, de különösen az 1973-as olajválságot és az 1991-es Öbölháborút) ma az érdekek és azok érvényesítésének sokszínűsége jellemzi.

Az első nagyobb történeti szakasz az első világháborúig tartott. Akkoriban jelent meg, és kezdett elterjedni a gépkocsi, a repülőgép, felfedeztek sok, később igen fontossá váló olajmezőt, megalakultak az első olajtársaságok, melyek közül nem egy ma is vezetőszerepet játszik a kitermelésben és forgalmazásban, megindult a termelés, finomítás és a felhasználás elkülönülése, és nem utolsó sorban kialakult maga az olajdiplomácia. Ennek lényege, hogy a különböző államokban a föld kincse magánkézben vagy állami tulajdonban van, és az állam a maga politikai érdekeinek megfelelően hogyan segíti különféle lehetőségei révén gazdaságilag is a magánvállalatokat, az üzemek és a vezetékek építését, hogyan vesz részt a koncessziók kiharcolásában, illetve kialakításában, hogyan támogatja pl. a lelőhelyekkel rendelkező államokat, illetve azok kormányait, vagy hogyan befolyásolja politikai rendszerüket.

A könyv részletesen tárgyalja a XX. század első éveinek fejleményeit, hiszen a későbbi érdekviszonyok és érdekösszefonódások ezekből vezethetők le.

Az első világháborúban az olajnak még nem volt döntő szerepe. A tank éppencsak megjelent a harctereken, a repülőgéppel együtt, de a harctéri eseményekre, a háború kimenetelére egyiknek sem volt komolyabb hatása, a háború kimenetele, az egyes csaták lefolyása gyakorlatilag független volt az olaj használatától. Lényegesen fontosabb azonban ekkor, hogy különösen a vezető nyugati hatalmak felismerték: a jövőben a háborúk kimenetelét az olaj jelentősen meghatározza. Ez már nagymértékben befolyásolta a békeszerződéseket az első világháború után (pl. a török birodalom felosztása tekintetében). Ekkor kezdték ezek az államok kialakítani közép- és hosszú távú olajstratégiájukat, ami a két világháború közötti “békés” eseményeket már alapvetően meghatározta.

Már korábban elkezdődött a politikai-hatalmi verseny az olajlelőhelyek felkutatásáért, a szállítás megszervezéséért, valamint az új lelőhelyeken az egyes államok, illetve vezetőik, valamint a magáncégek és az állami olajcégek közötti versengés (Jersey és California Standard, Royal Dutch–Shell, Angol–Perzsa Olajtársaság, TPC (török), Mexikó 1910-től, Diaz, Madero, Huerta, Carranza, Kolumbia) a Kaukázus (Paco–Batumi vasút, 1883), Kelet-India, Burma, Perzsia (Berlin–Bagdad vasút), az oszmán birodalom, Brazília, Chile stb.

Az USA vezetőszerepét, amely nagyjából az 1960-as évekig állt fenn, s látványosan, 1973-ban szűnt meg, az óvatos diplomácia, a “nyitott kapuk” politikája, a szomszédos barátság, az amerikai olajtársaságok diplomáciai támogatása, s nem utolsó sorban az angol gyarmatbirodalom területén a fokozatos, pénzpolitikával támogatott előnyomulás biztosította.

A második világháborúban a tengelyhatalmak és a szövetségesek “olajháborúja” jelentős módosító szerepet játszott a harctéri eseményekben. Hollandia és Franciaország lerohanása gyengítette a szövetségesek helyzetét a Közép-Keleten, Németország előnyomulása pedig a kaukázusi és az Öböl-menti olajlelőhelyek megszerzésére irányult, amivel a szövetségesek esélyeit veszélyeztette. A szovjet hadsereg bevonulása Perzsia északi felébe, bár az angolokkal történt megegyezés értelmében történt, mégis feszültséget keltett a szövetségesek között. Perl Harbour előtt a japán–amerikai tárgyalások voltak hivatva az ellenfelek közötti egyensúly kialakítására, illetve fenntartására, míg ellenkezőleg, az USA belépése a világháborúba alapjában felborította az egyensúlyt, a németek nem jutottak túl Sztálingrádon, s noha a japánok a Csendes-óceán térségében olajhoz jutottak, végülis az USA olajfölénye sok szempontból döntőnek bizonyult.

1945-től 1974-ig sajátos átrendeződés történt. Bár a fontosabb olajlelőhelyek, a feldolgozó kapacitások, a szállítási eszközök és a hazai termelés nagysága (nem is beszélve a kitermeléshez szükséges eszközök előállításáról) az olaj fölötti ellenőrzést mintegy 70 százalékban az USA-nak biztosította, az OPEC (az olajtermelő államok szervezete) megalakulása elindított egy folyamatot, amely az 1973. évi árrobbanáshoz és az árak újabb megnégyszereződéséhez vezetett. (1978-ban az olaj ára barrellenként 1,2-ről 20 dollárra emelkedett!). A következmény az olajgazdálkodás diverzifikáIása lett. Része volt e folyamatban az észak-afrikai és a nigériai olajnak, és a nacionalizmusnak (Líbia politikája, Csád, Algéria stb. esete), a termelés elhelyezése terén a bojkott lehetőségei csökkenésének, valamint bizonyos amerikai kormányzati tényezőknek is. Az USA végig ingadozott a hazai és külföldi termelés támogatásának egyensúlya körül, s láthatóan ez a politikai tehetetlenség bosszulta végül meg magát.

Az 1979 utáni helyzetben a legfontosabb momentumok a termelés és a piac kiegyenlítődése, az OPEC és az EEC további kötélhúzása, a hidegháború, valamint az iráni forradalom. Ezek egyike sem idézett azonban elő világválságot, vagyis nem volt képes a gazdasági fejlődés alapjait megrengetni. Fennáll a párbeszéd Észak és Dél között, ez ugyan olykor valódi feszültségeket okoz a gazdaságban, de ebben az olajnak aránylag kevés szerepe van. Igaz ugyan, hogy az OPEC-államok erősödnek, de az újabb lelőhelyek bizonyos stabilitást, majd egyenesen áresést idéztek elő. Ebben nagy szerepe volt annak, hogy a magas olajárak kiaknázhatóvá tették a korábban nem rentábilis helyeket (pl. az Északi-tengeren található fúrások), s szerepe volt benne annak, hogy az ipari termelés fokozatosan áttért a takarékos olaj-, illetve benzinfogyasztásra, takarékos termékek előállítására.

1985-től az újabb folyamatokban már az említett utóbbi tényezőknek van meghatározó szerepe. Ezek miatt esik folyamatosan az olaj ára. Az újabb politikai és gazdasági folyamatokban az olajdiplomácia önálló szerepe a termelés és felhasználás terén elvesztette a korábbi meghatározó jelentőségét.

Ez a Nagy-Britanniában kiadott könyv 228 oldalon, 26 oldalnyi jegyzettel, 15 oldal bibliográfiával és 9 oldalnyi kitűnő indexszel, s a fontosabb olajtermelő országok termelésére vonatkozó táblázataival kiegészítve tárgyalja témát.