Antti Kujala, a helsinki egyetem történelem tanszékének professzora, jelen tanulmányában arra vállalkozik, hogy bemutassa, a hatalmas Orosz Birodalom milyen politikát folytatott a századelőn északnyugati határánál, a Finn Nagyhercegségben, és mi állt politikájának a hátterében. A munkája hiánypótló, egy hazánkban kevéssé kutatott terület problémáit tárja elénk.
1) Finnországban, de különösen a Karél-földszoroson, kihasználva a helyi hatóságok közömbösségét, sőt olykor még a támogatásukat is, orosz forradalmárok propagandatevékenységet végeztek az ott tartózkodó birodalmi helyőrség tagjai között.
2) A Vörös Gárda és a Voimaliitto elnevezésű félkatonai szervezetek az orosz kormányzat megítélése szerint a szeparatista hangulat terjedését elősegítő káros tevékenységet folytattak Finnországban.
3) Az ellenállási mozgalom felerősödése következtében Finnország felvonulási területet képezhetett egy esetleges Szentpétervár elleni külső támadás esetén.
De vajon ezek voltak-e a valódi okok? Kujala a következőkben erre keresi a választ. A tanulmány központi részében a szerző a konkrét eseményeket analizálva azt vizsgálja, hogy ki is tartotta valójában a kezében a finnországi események szálait, a könnyen befolyásolható II. Miklós, Sztolipin, a minisztertanács elnöke, vagy talán a russzifikációs törekvések megvalósítását sürgető tanácsadóik?
1906–11 között a források tanúsága szerint Sztolipin töltötte be a mérleg nyelvének a szerepét, kompromisszumaival igyekezett mérsékelni a cárnak a finnországi autonómia megcsonkítására irányuló erőteljes törekvéseit. Ugyanakkor Kujala szerint nem hagyható figyelmen kívül az a tény sem, hogy a hatalmon levő uralkodói körök bizalmának megtartása érdekében Sztopilin politikájának kialakítása során tudatosan használta fel a centralizmus és a nacionalizmus eszközeit, amelyek, meggyőződése szerint, hazája javát szolgálták. De szem előtt kellett tartania II. Miklós politikai elképzelését is, hiszen végeredményben tőle függött a pozíciója.
Majd a szerző a cár szerepét vizsgálja. Sorra veszi azokat a tényezőket, amelyek a nagyhercegségre vonatkozó elképzeléseit formálták, és javaslatainak alapját képezték. Úgy véli, hogy II. Miklós már eleve negatívan viszonyult a finn kérdéshez, mert az 1899-es Februári Manifesztum által kiváltott, nemzetközi méretűvé nőtt, általános tiltakozás csorbította uralkodói tekintélyét. A hozzáállását csak alátámasztották azok a félrevezető, elferdített, sokszor csak kitalált hírek, amelyeket a Finnország területén működő Rendőrségi Hivatal és a csendőrség tagjai továbbítottak Szentpétervárra a finnországi állapotokról.
Kujala figyelmet szentel annak a ténynek is, hogy volt néhány olyan orosz hivatalnok, aki valós képet alkotott a nagyhercegségről, de vagy nem merte a cár álláspontjával ellentétes véleményét hangoztatni, vagy az uralkodót befolyásoló körök nem adtak hitelt a szavának.
Érdekes a szerző azon megállapítása, hogy az orosz felső vezetőket nem is érdekelte a fővárosba érkező hírek valódisága, sőt bizonyos értelemben a kapott, elferdített kép még szolgálta is az érdekeiket, hiszen a kemény vonalas politika hívei így érvekkel támaszthatták alá elképzeléseik helyességét és sürgethették a hadiállapot kihirdetését.
Végezetül a szerző az 1914 nyarán a Finn Nagyhercegségben ténylegesen bevezetett hadiállapot körülményeit vázolja fel. Kujala összegzésében azt húzza alá, hogy a finn kérdés nem stratégiai szempontból volt elsődleges, hanem inkább belpolitikai tartalommal rendelkezett. Az Orosz Birodalom kormányzata ugyanis a japán vereség után agresszív, nacionalista törekvéseit a határvidék autonómiájának megcsonkításában vezette le. Az első világháború előestéjén a fő hangsúly azonban ismét a külpolitikára helyeződött.