Az egyik legkiválóbb spanyol jelenkortörténész, Javier Tusell által irányított, nagyszabású hatkötetes mű, A spanyol történelem kézikönyve hatodik, XX. századi kötete címlapján négy olyan ember arcképe látható, akiknek a tevékenysége – így vagy úgy – a legerősebben rányomta a bélyegét a század spanyol történelmére. XIII. Alfonz király (1902–1931), Franco tábornok (1939–1975) és I. János Károly király (1975–) mellett a negyedik portréról Manuel Azaňa, az 1931-ben kikiáltott Második Köztársaság első hadügyminisztere, 1931 októberétől 1933 júniusáig miniszterelnöke, majd 1936–1939 között államelnöke tekint ránk. A nagy tudású, bölcsész végzettségű politikus és államférfi, a befolyásos Baloldali Köztársasági Párt első számú vezetője egyben színvonalas esszéista és irodalmár is volt. Az 1930-as évek történelmi eseményeinek tanulmányozásához nélkülözhetetlen forrás Politikai és háborús emlékirataim című terjedelmes munkája (Memorias políticas y de guerra), amely emigrációs kiadásai után 1981-ben a barcelonai Grijalbo könyvkiadó Crítica-sorozatában is megjelent.
Azaňa 1911 óta – tegyük hozzá, rendszertelenül – naplófeljegyzéseket készített. Ezeket később emlékezete mankójaként használta emlékiratainak a megfogalmazásakor. A polgárháború első, véres hónapjaiban, amikor sokan tartottak Franco tábornok gyors győzelmétől, az elnök úgy döntött, hogy naplójának kilenc vastag füzetét biztonságos külföldre juttatja, ahonnan később hozzájuthat. Mivel sógora és közeli munkatársa, Cipriano de Rivas Cherif Bern érintésével éppen Genfbe készült, hogy átvegye az ottani főkonzul felelősségteljes tisztségét (hiszen ez egyben a Népszövetség székhelye is volt), Azaňa neki adta át a naplót.
Abban az időben a köztársaság berni ügyvivője egy frissen kinevezett, alig 36 éves diplomata, Antonio Espinosa San Martín volt, aki úgy döntött, hogy átáll a felkelők oldalára. Miután azonban júliusban elfogadta a köztársasági kinevezést, okkal tartott tőle, hogy ezért “odaát” felelősségre vonják. Így hát egy óvatlan pillanatban Rivas Cherif poggyászából kiemelt egy nagyobb hivatalos iratcsomót, hogy azzal kedveskedjen reménybeli új munkáltatóinak. Bizonyos fokig “mellényúlt” – az új diplomáciai számjelkód nem ebben a csomagban rejtőzött. Némely mérsékelten bizalmas iratok mellett azonban benne volt az Azaňa-napló három, 1932–33-ra vonatkozó füzete.
Mire a rablásra fény derült, és a főkonzul a svájci rendőrséghez fordult, Espinosa köztársasági diplomataútlevelével már átlépte a határt. Meg sem állt Salamancáig, ahol az ajándékot átadta Franco tábornok bátyjának, Nicolasnak. Hogy az utóbbi (és akkor már a társak nélküli diktátorság felé törő öccse) nagy jelentőséget tulajdonított a zsákmánynak, az kiolvasható abból, hogy figyelmeztették: ne szellőztesse a füzetek tartalmát. Így hát az ambiciózus fiatalember, akinek mindazonáltal át kellett mennie az igazoló bizottság purgatóriumán, inkább a csomagban található egyéb papírokra hivatkozva kerülte el a megtorlást. Érdemeit utóbb Franco az egyik legmagasabb kitüntetéssel, a Katolikus Izabella rendjellel ismerte el.
A füzeteknek új gazdáik azt a sorsot szánták, hogy kiragadott, ügyesen kommentált részletek közzétételével megpróbálják lejáratni a feljegyzések nagy nemzetközi tekintélynek örvendő szerzőjét és munkatársait. Az ABC című monarchista lap sevillai kiadása 1937 augusztusától 22 folytatásban közölt is egy (Joaquín Arrarás, a Caudillo házi publicistája által összeollózott) pamfletszerű portrésorozatot a republikánus tábor politikusairól, Azaňa bizalmas emlékiratai címmel.
A kéziratnak ezután nyoma veszett. Az eltűnt naplókötetek ügyében már a nyolcvanas évek elején interpellált a spanyol képviselőházban Enrique Barón szocialista képviselő. A Franco-család akkor hallgatásba burkolózott. A mostani kiadásra úgy került sor, hogy a diktátor lánya, Carmen Franco apja könyvespolcán 1996-ban “rábukkant” a füzetekre, és átadta őket Esperanza Aguirre asszonynak, José María Aznar néppárti kormánya oktatási és művelődési miniszterének. Tőle jutott a kiadóhoz, amely úgy döntött: nem három, hanem négy füzetet ad ki. A sietős Espinosa ugyanis nem pontosan egymást követő füzeteket markolt föl. Így a kötetben a közbülső, 1933 március–májusára vonatkozó feljegyzések is újra olvashatók, amelyek már korábban is napvilágot láttak.
Miután kellő figyelmet szenteltünk a kézirat kriminálhistóriájának, ideje áttérnünk arra, miről is értesülhet az érdeklődő a naplóból. 1932 és 1933 a Spanyol Köztársaság és Azaňa életében igen fordulatos időszak volt. Csáky István gróf, madridi magyar ügyvivő (a későbbi külügyminiszter) a maga idején bőségesen tájékoztatott az ibériai eseményekről. Jelentéseiben – érthetően “budavári” szemszögből – Azaňa a legtöbbet emlegetett, jellemzett, idézett személyiség. A mostani kötet terjedelmes bevezetőjében Santos Juliá történész, a kor egyik legavatottabb elemzője, ugyanezeknek az eseményeknek a kapcsán leírja, hogyan és milyen okokból bomlott meg az 1931 áprilisában diadalmaskodó köztársasági tábor kohéziója, alapjában eredményes alkotmányozó periódus után, amelynek nyomán fontos reformok (demokratikus választójog, nemzetiségi autonómia, szociális törvények, mérsékelt földreform, vallásszabadság, iskolareform stb.) születtek.
Ehelyütt csak mozaikokat villanthatunk föl a naplóból. Azaňa “első füzetében” írói vénájából eredő drámaisággal, szinte percről percre követhetők például a köztársaság elleni első, 1932. augusztusi balsikerű katonai felkelés előzményei és eseményei, sok ismeretlen részlettel. Kiviláglik, hogy a hadsereg létszámban túlfejlesztett tisztikara egy részét a küszöbön álló katonai reformok (többek közt a zaragozai katonai akadémia bezárása) szembefordították a kormányzattal. Augusztus 9-én Azaňa följegyzi a Sanjurjo tábornok vezette sevillai felkelésről érkezett híreket. Leírja, hogyan utasította telefonon a rémült térparancsnokot, González tábornokot: “Teljesítse a kötelességét, ha a fejébe kerül is. Tartóztassa le Sanjurjót és pacifikálja a lázadókat.” Közben a madridi Montaňa laktanya ezrede is föllázadt és felvonult a város főútvonalán. A kormányépületben jól hallatszott a lövöldözés. Megjelent Francisco Largo Caballero, a munkásság szocialista vezére, és fölajánlotta, hogy a szakszervezetek általános sztrájkot hirdetnek. Azaňa ezt udvariasan elhárítja. Leírja tépelődéseit, amikor Sanjurjót halálra ítélik, és kegyelmi kérvénnyel fordulnak hozzá. “Példásabb egy kudarcot vallott Sanjurjo a börtönben, mint egy halott Sanjurjo, szentté avatva” – mondja, és aláírja a kegyelmet. (Később a tábornokot becsületszóra szabadon bocsátják, Portugáliába szökik, 1936-ban pedig – ha halálos légibalesete meg nem akadályozza ebben – kis híján ő áll a felkelés élére.)
A “második füzeten” végigvonul az a megrendülés, amit a hírhedt Casas Viejas-i eset okozott a miniszterelnöknek, amikor a földért tüntető déli parasztok összecsaptak a karhatalommal. Egy sortűz nyomán a tömeg több rendőrt megölt, és 30 paraszt is holtan maradt a helyszínen. Azaňa, aki úgy gondolta, hogy reformjai békét hoznak Spanyolországnak, szembesül azzal, hogy a szociális feszültség nem kezelhető mérsékelt agrárintézkedéseivel. Ráadásul az események kétféle interpretációja jut el hozzá: a köztársasági elnöké és a szakszervezetek egyik vezéréé, Wenceslao Carrillóé. Két tűz közé kerül: a bal-, és a jobboldal egyaránt őt támadja. A köztársasági elnök, a konzervatív republikánus Alcalá Zamora nem akarja aláírni a sortüzet elrendelő parancsnok bíróság elé állítását és a belügyminiszter leváltását. “Ha nem írja alá, lemondunk, és isten hírével” – mondja Azaňa. Végül az elnök mégis beadja a derekát.
A “harmadik füzet” utolsó bejegyzése 1933. augusztus 23-áról kelt, nem jut el tehát szeptember 9-éig, amikor Niceto Alcalá Zamora elnök a jobboldali republikánusok segítségével eltávolította Azaňa kormányát. Az azonban kiderül, hogy megindult ellene a politikai kampány, elsősorban a szerzetesrendekről szóló májusi törvény miatt, amely megtiltotta, hogy iparral, kereskedelemmel és iskolai oktatással foglalkozzanak. Az ütközés, mint gyakran, kerülővel, hatásköri kérdések, kicsinyes sajtóindiszkréciók körül bontakozik ki. A miniszterelnök meghökkenve hallja Claudio Sánchez Albornoz miniszter (a kitűnő történész) megjegyzését kettőjük parlamenti vitájáról: “Amikor Önök ketten vitatkoznak, olyan mintha Ön lenne a professzor, don Niceto pedig a diák – mondja. “Sajnálom, ha így van – feleli Azaňa –, senkit se szeretek leckéztetni.” Végeredményben a füzetekből igen szemléletesen bontakozik ki szerzőjének az arculata: az erőszakmentes alkotmányos fejlődés híve volt egy brutalitással tele korszakban. Aközött kellett választania, hogy tisztségében maradva bizonyos felelősséget vállal mások által elkövetett cselekményekért, vagy átengedi a kormánykereket az erőszak bajnokainak. Egyben, a szereplők százainak a felvonultatásával, a napló közelebb hozza a mai olvasóhoz a második köztársaság éveinek néhány alapkonfliktusát: a hadsereg túltengő ambícióit; a szociális problémák egy részének, elsősorban a földkérdésnek az elégtelen megoldását; az egyházi–vallási kérdés kölcsönösen türelmetlen kezelését. Ami az egyik társadalmi-politikai szekértábornak kevés, a másik számára elviselhetetlenül sok. A folytatás már – többek közt a napló egyéb füzeteiből – ismert, amint a relatív végkifejlet, a polgárháború és a Franco-diktatúra is.
Santos Juliá bevezetője a maga nemében a korszak ragyogó összefoglalása. Jó segítséget kapunk a kötet név-, helynév és tárgymutatójától is, amelyeket a szerkesztők – némileg meglepően – nem választottak szét.