Martin a következő értelemben használja az etnikai tisztogatás fogalmát: egy etnikailag meghatározott népcsoport erőszakos eltávolítása egy adott területről. Az eurázsiai határterületeken (azaz Európa és Ázsia érintkezési vonala mentén) lezajlott etnikai tisztogatásokról a tanulmányban részletesen olvashatunk, itt csupán felsorolást adunk: az 1912–13-as két balkáni háború tisztogatásai; 1913: népességcsere-egyezmény, 48 570 török és 46 764 bolgár kicseréléséről a két ország 15 km széles határzónájában. Az I. világháború idején és utána: 1915-ben a Török Birodalomból elűzték, legyilkolták, halálra éheztették az örményeket; Oroszországban kb. 800 ezer zsidót és németet deportáltak; az orosz határ mentén végig felszámolták a német származásúak gazdaságait. 1922-ben Törökországból közel egymillió görögöt űztek ki. A két világháború között a szovjet területen, a nácik megszállta Kelet-Európában, különösen Lengyelországban folyt iszonyú méretű tisztogatás; hatmillió zsidó genocídiuma; a horvát usztasák szerbeket érintő üldözései; az ukrán UPA gyilkos és tisztogató ténykedése a volhíniai és kelet-galíciai lengyelekkel szemben; 1940: százezer román és 61 ezer bolgár kényszerű átköltöztetése Dél-Dobrudzsa Bulgáriához csatolása kapcsán. Az elfoglalt Makedóniából a bolgárok űzték el százezerszámra a görögöket, szerbeket. A szovjet kormány 1,2 millió német származású lakost deportált európai területeiről Szibériába, Közép-Ázsiába; 1943–44-ben Közép-Ázsiába telepítik át az egész krími tatár, kalmük, csecsen, ingus, balkar, karacsai és mesketian török népességet. 1944 után is további deportálások egészen 1953-ig; a kurdok, kemsilsek (muszlim örmények), görögök, bolgárok, fekete-tengeri örmények és irániak áttelepítését kell megemlítenünk.

1945: Németország veresége után Kelet-Európa országaiból, Kelet-Németországból, Lengyelországból, Magyarországból és Csehszlovákiából mintegy 12–14 millió német elmenekülése, kiűzése, Németországba telepítése; 1944 szeptembere: a Szovjetunió és a Lengyel Lublini Bizottság egyezményei alapján további tömegek cseréje a Curzon-vonaltól keletre élő lengyelek, illetve az e vonaltól nyugatra élő ukrán és belorusz, orosz népesség között; 1947: 139 467 ukrajnai lengyel áttelepítése a keleti határvidékről Nyugat- és Észak-Lengyelországba. A csehszlovák–szovjet határ mentén cseh, szlovák, illetve ukrán, rutén és orosz lakosok cseréje; lakosságcsere Szlovákia és Magyarország között; Bulgáriából hazatelepítik a törököket. Az Európa–Ázsia határterületei mentén véghezvitt erőszakos áttelepítések sora Sztálin halálával, 1953-ban ért véget. (Persze máshol a világon is voltak áttelepítések, pl. az USA nyugati partvidékén élő japán származásúak koncentrációs táborokba telepítése a háború idejére. S 1945 óta is folytatódnak az etnikai tisztogatások, Afrikában, Ázsia új államaiban, vagy pl. napjainkban a Balkánon, a Kaukázusban.)

A szerző szerint az etnikai tisztogatás történhet népirtási szándék nélkül, vagy ezzel a szándékkal (ekkor genocídiumról van szó); erre kiképzett biz-tonsági testületek közreműködésével, vagy a néptömegek különböző fokú mozgósítása révén; lehet részleges vagy teljes; a megbélyegzett népcsoportot száműzhetik külföldre (az anyanemzethez), vagy belföldre (pl. a határoktól beljebb); történhet háború idején vagy békés időszakban. Emellett a nemzeti kisebbségi csoportokat felhígíthatták megbízható népelemek beköltöztetésével; konszolidálhatták együvé telepítéssel, és asszimilálhatták erőszak alkalmazásával.

A szovjet etnikai tisztogatásokat nem gyilkossági szándékkal hajtották végre, a nagyszámú letartóztatások, a sietség, az éhezés, a betegségek, a táborok életkörülményei – különösen a nagy terror évei alatt – mégis sok ember életét követelték. A szovjet deportálások nagy létszámú, jól képzett biztonsági rendőrség, az NKVD közreműködésével történtek. Részleges kitelepítéssel kezdődtek, majd 1937 augusztusára teljeskörű deportálássá szélesedtek. Főleg hazai területeken folytak, de a II. világháború után a környező országokkal is hajtott végre lakosságcserét a Szovjetunió. Többnyire háború idején folytak, felerősödtek a II. világháború éveiben, és egészen Sztálin haláláig tartottak.

Az etnikai tisztogatások előzményei a húszas évekre mennek vissza. Akkoriban a szovjet politika a nemzeti felvirágzást szorgalmazta. Minden nemzet, nemzetiség számára garantálta a saját nemzeti területet. Etnikai alapokon nyugvó mezőgazdasági településszerkezetet kívántak létrehozni. Az etnikai konszolidáció érdekében állítottak fel pl. Birobidzsánban zsidó autonóm nemzetiségi területeket és városi körzeteket. Hasonlóképpen cigány és kalmük régiókat létesítettek, a karéliaiakat pl. Közép-Ázsiából a Karél Autonóm SZSZK-ba tömörítették. Az újonnan érkezetteknek földet biztosítottak, remélve, hogy az azonos társadalmi osztályba tartozók között szolidaritást ébresztenek egymás iránt. Az eredmény éppen ellenkező volt: a többségi lakosság gyűlöletet keltették fel a nemzetiség iránt. A gyűlölködés pontosan a föld miatt tört ki a régebben birtoklók és az újak között, és olykor népi-etnikai tisztogatásba torkollott, pl. 1916-ban Kazahsztánban, 1921-ben Észak-Kaukázusban. A Távol-Keleten az orosz és a koreai, a nyugati határszéleken a német, lengyel, finn és a helyi szláv parasztok között bontakozott ki konfliktus.

A szovjet vezetőket tehát eleinte nem vezette ellenséges szándék a nemzetiségek iránt. Később azonban két külpolitikai elv kezdte formálni a szovjet nemzetiségi politikát: az idegenektől való rettegés és a Piemont-elv. Ami a szovjet xenofóbiát illeti, nem etnikai, hanem ideológia alapon keletkezett: féltek az idegen, kapitalista befolyástól. Ezért különösképpen figyeltek a határmenti sávokra, a határokon titokban átkelőkre, és az ott folyó partizán-küzdelmekre (pl. a baszmacsok felkelése az észak-afgán–szovjet határ mentén, és a “politikai banditizmus” a lengyel–ukrán határnál). A szovjet xenofóbia végül 1923 júliusában kormányrendelettel létrehozta a “határövezeteket”. A hatalmas birodalom szárazföldi és tengeri határai mentén végesvégig elkülönítettek egy 4 m, 500 m, 7,5 km, 16 km és 22 km mélységű sávokból álló határövezetet, melyet sávonként szigorúbban, illetve enyhébben őriztek. A titkosrendőrség teljhatalmat kapott e területeken. Az 1923-as dekrétum félelemből született. 1925-ben viszont már azt gondolták a szovjetek, elég biztonságosak a határaink, meg kell próbálni felhasználni a határövezeteket, különösen a nyugatiakat a hatások kifelé közvetítésére. Komoly privilégiumokat adtak a nyugati határok közelében élőknek: magasabb fizetést, gazdasági beruházásokat, jobb áruellátást, nemzetiségi iskolákat, saját nyelvű kiadókat – remélve, hogy a szomszédos népek számára vonzóvá válik a szovjet rendszer, sőt forradalmasítja őket. Úgy gondolták, hasonló szerepük lehet a határövezeteknek, mint Piemontnak volt a megosztott Itália egyesítésében a múlt században (ez az ún. Piemont-elv). A szovjet xenofóbia megteremtette az etnikai gyanakvást, a szigorúan őrzött határsávokat, a Piemont-elv ellenkezőleg: látványosan kedvezett a határövezetekben a nemzetiségeknek. Egymásnak ellentmondó politika! A húszas években a Piemont-elv vezetett, a harmincas évek közepére átadta helyét a xenofóbiának s az etnikai tisztogatásoknak. A két elv furcsán keveredett, illetve hatástalanította egymást a bevándorlókkal kapcsolatban: a bevándorlók megjelenése fényesen bizonyította a Piemont-elv helyességét, ugyanakkor állandó gyanú övezte őket, vajon nem külföldi kémek-e. Ennek ellenére földet adtak a betelepülőknek, pl. az afgánoknak. Bátorították a finn, a lengyel emigránsokat, hogy térjenek haza; mintegy tizenkétezren vissza is települtek a Szovjetunióba. Csábították vissza a volgai németeket is. A Piemont-elv érvényesítése a legszembetűnőbb módon Ukrajnában és Belorussziában volt tetten érhető: még a polgárháború alatt külföldre menekült antibolsevista vezetőknek is engedélyt adtak a hazatérésre – az más kérdés, hogy azután szigorú megfigyelés alatt tartották őket. Más visszaköltözőket a határoktól beljebb, az ország belsejébe telepítettek, mint pl. a távol-keleti határoktól mintegy 145 ezer koreait Vlagyivosztok körzetébe. Autonómiát ugyan nem kaphattak (itt félredobták a Piemont-elvet). de bizonyos nemzetiségi jogokat juttattak nekik.

A helyzetet elmérgesítette a kollektivizálás. 1927–28 telén (újra) bevezették a gabonarekvirálást, ennek hatására leállt a visszatelepülés, ellenben emigrációs hullám indult el. Moszkvában kb. négy és félezer német ostromolta a hatóságokat kivándorlási engedélyért. A szovjet kormány végül 5461 német származású embert kiengedett az országból, 9730-at pedig visszatoloncolt eredeti lakóhelyére.

A kollektivizálás kezdetben nem etnikumok ellen irányult, de hamarosan ellenük fordult. a NEP-rendszer vesztesei a nemzetiségeket kezdték okolni a súlyos gazdasági helyzetért. A nyugati határszélekről engedélyezett és illegális emigrációs mozgalom indult meg (lengyelek, finnek, lettek, görögök, észtek, litvánok, csehek, svédek, bolgárok). A határok menti nyugtalanság és az emigrációs kísérletek nagy száma kezdte megingatni a szovjet vezetők Piemont-elvbe vetett hitét. 1930 februárjában aztán nagy tömegfelkelés tört ki a kollektivizálás elleni tiltakozásul Ukrajna határvidékén. Március 5-én a Politbüró elrendelte 3–3,5 ezer belorusz és 10–15 ezer ukrajnai kulák család deportálását, megjegyezvén, hogy az intézkedés főleg a lengyel származásúakra vonatkozik. Ez volt az első valódi etnikai tisztogatás a Szovjetunióban. Ugyanez időtájt terv készült a Távol-Keleten élő koreai és kínai etnikumoknak az ország belsejébe költöztetéséről, s helyükbe leszerelt vörös katonákat szándékoztak telepíteni – később azonban felhagytak a tervvel.

A deportálási hullám a kollektivizálás csöndesedésével csillapult. A határok mentén azonban az eddigi határsávot kiszélesítették, intenzív biztonsági ellenőrzés alá vették (ez csupán Ukrajnában 2–3 millió embert érintett), és felgyorsították e területek “megtisztítását a kulákoktól és ellenforradalmi elemektől”. Helyükbe leszerelt katonákból “Vörös Hadsereg-termelőszövetkezeteket” telepítettek. Ugyanezt csinálták a távol-keleti határoknál is. A nemzetiségi területek létesítése a Piemont-elv szimbóluma volt, a “Vörös Hadsereg-szövetkezetek” felállítása pedig a szovjet xenofóbiáról árulkodott – véli a tanulmány szerzője.

A szovjet nemzetiségi politika szempontjából a diaszpóráknál Ukrajna és Belorusszia jóval fontosabbak voltak, mert határokon átnyúló etnikai kapcsolataik révén meg lehetett próbálni meggyengíteni a lengyel uralmat Lengyelország ukránok és beloruszok lakta többségi területein. A húszas években Ukrajnában ezért nagy erőkkel támogatták az ukrán nemzeti intézményeket, tehát a Piemont-elvet alkalmazták. A kollektivizálás, az emigrációs hullám felerősödése, és az ún. “Sumszkij-ügy” azonban hamarosan beárnyékolta a Piemont-elv eredményeit. 1926-ban ugyanis Kaganovics, akit Sztálin támogatott, túlzó ukrán nacionalistának bélyegezte az ukrán kommunista Sumszkijt, mire az egész Nyugat-Ukrán Kommunista Párt ez utóbbi mellé állt. Ugyanakkor zajlott le Lengyelországban Piłsudski államcsínye. A szovjet vezetők támadástól tartottak, illetve úgy találták, a Piemont-elv ellenük fordult, mert Piłsudski Lengyelországa vált vonzóvá Szovjet-Ukrajna elégedetlen elemei szemében. Mindez már eleve gyanút, feszültséget keltett Ukrajnával szemben, s ekkor következett be az 1932–33-as gabonaválság, amikor is az embertelen mértékű gabonabeadást a két legjobb gabonatermő vidék, Ukrajna és Észak-Kaukázus nem teljesítette. Az eredménytelenségért az ukrán nacionalista elemeket és a határokon átnyúló etnikai kapcsolatokat lehetett okolni. Erre épült az 1933-as ukrajnai terror, amikor tízezerszámra tartóztattak le ukrán nacionalistákat. Ettől kezdve – legalábbis részben – itt is etnikai tisztogatásról beszélhetünk: december 4-én a Polibüró elrendelte a kubáni kozák város, Poltava teljes lakosságának deportálását. A következő hónapban két további város lakosságát száműzték, összesen kb. hatvanezer embert. Helyükbe 14 090 Vörös Hadsereg-beli katonát és családjaikat telepítették. Ez a kozákdeportálás tulajdonképpen átmenet volt egy társadalmi osztály és egy etnikum ellen irányuló tisztogatás között. Az előbbi 1933-ra volt jellemző, az utóbbi 1933-tól 1953-ig.

Az igazán nagy méretű, etnikumokat ért üldözések 1933-ban kezdődtek. 1935-ben a nyugati széleken élő kisebbségekkel (lengyelek, németek, finnek) folytatódtak. Ugyanis növekvő gyanúval tekintettek rájuk a szovjetek a Németországból számukra érkező segélycsomagok, Hitler hatalomra kerülése és a német–lengyel megnemtámadási egyezmény megkötése következtében. Ez az az időpont, amikor a szovjet hatóságok rájöttek arra, hogy a határövezetekben a Piemont-elv az ellenkezőjére fordult. Változtattak politikájukon. 1935. február 20. és március 10. között 41 650 személyt deportáltak Kijev és Vinnicsija körzetéből Kelet-Ukrajnába. A deportáltak 57,3 százaléka német és lengyel volt. 1935 júliusában folytatódtak a kényszerköltözések, majd 1936 januárjában újabb 15 ezer német és lengyel háztartást számoltak fel, lakóikat ezúttal Kazahsztánba szállítva. 1935 márciusában Jagoda irányításával Leningrád körzetéből (érzékeny határövezet!) deportáltak finneket, litvánokat, észteket. Előbb 7–9 ezer finnt, majd második hullámban, 1936 tavaszán újabb 20 ezret telepítettek át Szibériába. 1936–37-ben elrendelik: minden koreait el kell távolítani a távol-keleti határövezetből. Csernyisev és Jezsov közreműködésével meg is történik: 171 781 koreait költöztettek el Kazahsztánba és Üzbegisztánba. Ez az etnikai tisztogatás egy egész népcsoportra kiterjedt. A szovjet rendszer ellentmondásainak egyike, hogy új lakóhelyükön a koreaiak saját termelőszövetkezeteket alapíthattak, koreai nyelvű iskolákat, újságot, kiadót kaptak – nos, az érvényben lévő nemzetiségi politika az egyébként kémeknek, árulóknak minősített koreaiakra is vonatkozott!

A teljes koreai nemzetiséget ért etnikai tisztogatás már része volt a “nagy terrornak”. Ettől kezdve a tisztogatás kiterjedt a birodalom minden határövezetére és minden diaszpórában élő nemzetiségére. Rá került a sor az iráni, afganisztáni határok mentén élő kurdokra (ezer család) és irániakra (kétezer család). Nyugaton újabb ötezer német háztartást számoltak fel. Természetesen az ország belső területein is dúlt a tisztogatás; még a szibériai Szlavgorodban is letartóztatták a német származásúakat. Leningrádban külön erővel folytatták a nemzetiségek üldözését.

1937 augusztus 11-én a Politbüró 00485-ös számon dekrétumot bocsátott ki minden lengyel szabotáló és kém, valamint a POV5 tagjai megsemmisítésére. 1938-ban már pusztán nemzeti hovatartozásuk alapján tartóztatták le a lengyeleket.

A 00485-ös dekrétumot követően az NKVD seregnyi hasonló tartalmú rendelkezést adott ki immár minden nemzetiségi kisebbséget célba véve. Ezeket “nemzeti műveleteknek” nevezték, hogy megkülönböztessék az egyéb “tömegműveletektől”, melyekkel a “kulákokat, bűnözőket és egyéb szovjetellenes elemeket” célozták meg. Rájuk a 00447-es dekrétum vonatkozott. Az 1938. január 31. és április 15. között kibocsátott rendeletek meg is nevezik az áttelepítendő etnikumokat: lengyelek, finnek, lettek, németek, észtek, görögök, irániak, karbiniak (róluk később!), kínaiak, románok, bolgárok és makedónok. Mindannyian eleve gyanúsak az anyaországaikhoz fűződő kapcsolataik miatt!

A nemzetiségi alapon végbevitt tisztogatás igen jelentékeny része volt a “nagy terrornak”: a mostanában hozzáférhetővé vált KGB-statisztikák szerint 1938 júliusa és novembere között 335 513 embert sújtott, míg a kulákokra, szovjetellenes elemekre vonatkozó 00447-es dekrétum alapján 767 397 embert ítéltek el. 1936. október 1. és 1938. november 1. között összesen 1 565 041 személyt vettek őrizetbe politikai vádakkal. Ha ezt a hosszabb időszakot vesszük tekintetbe, akkor a “nemzetiségi műveletek” az összes letartóztatások 21,4 százalékát, a 00447-es dekrétum alapján történtek pedig a 49 százalékát teszik ki. A kivégzések számából még nagyobb arány jut az etnikai alapon történtekre: 1937–38-ban összesen 681 692 embert végeztek ki, ebből nemzeti hovatartozása miatt 247 157 személynek (36,3 százalék) kellett elpusztulnia, míg a 00447-es rendelet alapján 386 798-tól (56,7 százalék) vették el az életét. 1937–38-ban az összes politikai és nem politikai vádak alapján letartóztatottnak 19 százalékát végezték ki; a 00447-es letartóztatottak 49,3 százalékát, a “nemzeti műveletek” során őrizetbe vetteknek pedig 73,7 százalékát ölték meg. Nemzeti hovatartozás alapján a legnagyobb veszteség a görögöket, finneket, észteket érte, majd a lengyelek következnek (79,4 százalék), míg az afgánok és irániak közül aránylag keveset végeztek ki. Az összes letartóztatások kb. 26 százaléka sújtotta a nemzetiségieket, a kivégzetteknek kb. egyharmada közülük került ki, miközben a lakosságnak 1,6 százalékát alkották.

A szerző úgy véli, a nemzetiségek ellen elkövetett tisztogatások elemzése közelebb visz bennünket a “nagy terror” megértéséhez. 1935–38-ban ugyanis kb. 800 ezer embert tartóztattak le, deportáltak vagy végeztek ki nemzeti hovatartozás alapján – ez kb. egyharmada az időszak összes politikai áldozatának. Ez a tény másként láttatja a “nagy terror” okait. Eddig az alábbi magyarázatok léteztek: voltak, akik Sztálint és körét okolták (elit-magyarázat); a centrum és a periféria közti feszültség az ok (régiós magyarázat); osztályharc (ideológiai magyarázat); a vezetőség félelme a bűnözőktől (társadalmi magyarázat) – a szerzőnk ezekhez újabb okot tesz hozzá, s ez az etnikai magyarázat. A fentiekből kitűnik, hogy a “nagy terror” maga átmenet volt a kezdetben a társadalmi osztályokat üldöző rémuralomból az etnikumokat célba vevő terrorba. A változás 1938 január–februárjától volt érzékelhető, az év novemberére pedig az üldözések már egyértelműen etnikai terrorba torkolltak.

A szerző végül újra felteszi a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a Szovjetunió, amely nem kívánt nemzetállamá válni, sőt, éppen ellenkező ambíciói voltak, végül óriási méretű etnikai tisztogatások színhelye lett? Válaszát három pontban foglalja össze: 1) A Szovjetunió célja a nemzetiségek konszolidálása volt (mind a Lengyelországgal, Csehszlovákiával lefolytatott lakosságcserével, mind pedig Ukrajna, Belorusszia és Litvánia esetében a II. világháború után). 2) A nép körében feltámadt, s a föld birtoklása, majd a kollektivizálás kapcsán felerősödött etnikai gyűlölködés is hozzájárult az etnikai tisztogatások bekövetkeztéhez. 3) A szovjet vezetők eleinte a Piemont-elvet alkalmazták, megpróbálták kihasználni a határokat áthidaló rokoni, nemzeti kapcsolatokat. Minthogy azonban ez nem hozta meg a kívánt eredményt, az idegenektől való félelem gyűlöletbe csapott át; elkezdődtek az etnikai tisztogatások, előbb “csak” deportálások formájában, majd valódi terrorként. A szovjet xenofóbia magukat az oroszokat sem kímélte! A karbiniak (a Karbin észak-kínai városban dolgozó orosz vasutasok) éppúgy áldozatául estek a terrornak, mint mondjuk a lengyelek.

A recenzensnek e gazdagon dokumentált és elméleti igényességgel megírt tanulmánnyal szemben vannak megjegyzései. Mindjárt a fogalomhasználattal kapcsolatban meg kell említeni, hogy a háború idején a “népi” németek kitelepítése, vagy akár más, a német hadsereggel együttműködő, esetleg csak együttműködésre hajlamos népcsoportok áttelepítésében legalább annyira jelen voltak politikai, hadászati szempontok, mint etnikaiak. Ne feledjük, hogy a német külpolitika mindenhol (szudéta-németek, balti németek, még a magyarországi németek esetében is) a saját politikai céljai érdekében használta fel ezeket a népcsoportokat, ezért joggal merülhetett fel gyanú a szovjet vezetőkben e népcsoportokkal szemben (miként az amerikaiak is ilyen megfontolásból “telepítették át” a majd száz éve ott élő japánokat a háború alatt). Másrészt a szerző számos olyan esetet idéz fel, amikor vitatható, hogy etnikai tisztogatásról van-e szó a szó eredeti értelmében (magyarán, miként pl. ez a szerbek részéről ma történt Koszovóban), vagy valamilyen más okból (kolhozosítás, gabonarekvirálás, kulákok elleni harc, politikai elhajlás stb.) történt retorzióról. Ezeknek a politikai fordulatoknak természetesen számos áldozata volt, de ezt aligha lehet egyértelműen etnikai tisztogatásként kezelni. Jó példa erre a kozákok esete, ahol nyilvánvalóan elsősorban nem etnikai okok játszottak közre az áttelepítésben. Vitatkozhatnánk, ám maga a szerző is úgy véli, hogy nem mindig könnyű, olykor nem is lehet egyértelműen elkülöníteni egymástól a politikai indíttatású terrort az etnikai gyökerűtől; sok esetben több összetevő állt az üldöztetések hátterében.

További kérdéseket vethetnek fel az olvasóban a számadatok. Láttuk, a dolgozat (s az ismertetés) elején nemcsak konkrét kutatásokon, hanem csupán becsléseken alapuló számok szerepelnek. Ezekhez a túlzóan nagy számokhoz képest már mérsékeltebb, a valósághoz közelebb álló adatokról van szó a dolgozat utolsó oldalain. E számok többnyire egyeznek a Font–Krausz–Niederhauser–Szvák: Oroszország története című könyvben (megjelent 1997-ben) említettekkel; szerzőnk, és ez a könyv is, az 1995-ben napvilágra került KGB-adatokra hivatkoznak, azonban szinte bizonyos, hogy további kutatások módosítanak még a “nagy terror” s ezen belül az etnikai tisztogatások áldozatainak számadatain. A téma mindenképpen megérdemli a további vizsgálódásokat.

1. Mihail Heller–Alekszandr Nyekrics: Orosz történelem II. kötet: A Szovjetunió története. Osiris K. – 2000, Bp., 1996. 252. o.

2. I. m. 201. o.

3. Font–Krausz–Niederhauser–Szvák: Oroszország története, Maeceanas, Bp., 1997. 505. o.

4. Heller–Nyekrics: i. m. 55. o.

5. A POV Piłsudkit támogató szervezet volt, 1921-ben megszűnt.