A gazdaságpolitikai kérdésekről folytatott tárgyalások már sokkal ellentmondásosabbak voltak, s e téren a szövetségeseknek nem is sikerült közös nevezőre jutniuk. Egyetértettek abban, hogy Németországnak gyengének kell maradnia, azonban erős kétségek merültek fel e cél elérésének módszerét illetően. A három nagyhatalom megállapodott Németország hadiiparának leszerelésében, valamint abban, hogy az ipari termelést csupán olyan szinten engedélyezik, ami elégséges a helyi lakosság minimális szükségleteinek fedezésére. Ezt a politikát azonban hamarosan felborította Sztálin azon követelése, hogy Németország a rá rótt tetemes jóvátételt olyan nyersanyagok és termelőeszközök formájában teljesítse, melyek hozzájárulnak az elpusztult szovjet gazdaság újjáépítéséhez. A jaltai konferencián Molotov szovjet külügyminiszter azt javasolta, hogy Németországra rójanak ki 20 billió dollár jóvátételt, s ennek fele a Szovjetuniót illesse.

Noha az Egyesült Államok a maga számára nem igényelt jóvátételt, aligha lehetett azt megtagadni a mérhetetlen háborús károkat szenvedett Szovjetuniótól. Ezt az igényt Roosevelt a jaltai konferencián el is ismerte. A potsdami konferencián James Byrnes amerikai külügyminiszter úgy próbálta mérsékelni a szovjet követeléseket, hogy nem fogalmazott meg pontos végösszeget. Ehelyett olyan kompromisszumos javaslatot terjesztett elő, mely szerint a szovjetek jóvátételi igényeik nagy részét saját megszállási zónájukból elégítenék ki, míg a nyugati területek ipari berendezéseiből csak korlátozott mértékben részesülnének. Ez az amerikai szándék, végcélját tekintve, arra irányult, hogy korlátozzák, vagy akár teljesen kiküszöböljék a szovjetek kapcsolatba kerülését a nyugati zónákkal.

A jóvátétel mellett a német valutareform volt az a terület, ahol az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország gazdaság- és társadalompolitikai elképzelései alapvetően eltértek a Szovjetunió nézeteitől. A szerző arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen álláspontot képviselt a Szovjetunió a német kapituláció után a többi megszálló hatalommal közösen bevezetendő németországi valutareformmal kapcsolatban. Abban az esetben, ha mindenképpen szükség van valutareformra, a Szovjetunió valóban előnyben részesített-e, mint ahogy Christoph Buchheim 1988-ban feltételezte, egy négyzónás reformot, tehát külön reformokat Németország nyugati és keleti részeiben.

1944. január 17-én a moszkvai amerikai nagykövet, Averell Harriman átnyújtotta a polgári ügyekkel foglalkozó brit–amerikai bizottság azon javaslatait, hogy a Szovjetunióval közösen hozzanak létre egy fizetőeszközt, a katonai márkát (Militärmark – M-mark) a költségek fedezésére. A Szovjetunió pénzügyi népbiztosa a javaslat elfogadását ahhoz a feltételhez kötötte, hogy ezt a pénzt kizárólag a Szovjetunióban állítsák elő. Az amerikai pénzügyminiszter, Morgenthau félt attól, hogy elvi kifogásokat emeljen, és ezek helyett technikai nehézségekre utalt. Ezzel szemben Molotov külügyminiszter megismételte a szovjet követelést és hozzáfűzte, hogy elutasítás esetén a Szovjetunió önállóan bocsát ki megszállási pénzt. Ennek hatására enyhülés következett be az amerikai oldalon és 1944. április közepén engedélyezték a Szovjetuniónak a katonai márka nyomtatását.

Georgij Konsztantyinovics Zsukov, a Szövetséges Ellenőrző Tanács elnöke 1946. március 3-án össznémet valutareform bevezetését indítványozta. Molotovnak küldött jelentésében azt javasolta, hogy először hozzanak létre területi és tartományi bankokat az új német pénznem kibocsátására, ezeket a bankokat a kibocsátó bankok központi (német) irodájának kellene vezetnie a négy szövetséges ellenőrzése alatt, majd a régi birodalmi és katonai márkát váltsák fel az új márkával 1:10 árfolyamon; továbbá javasolta, hogy a jóvátételt és a birodalmi adósságokat szállítsák le 10 százalékra, és őrizzék meg a jelenlegi bér- és árszintet. A szovjet félnek elsősorban nem a javasolt intézkedések végrehajtása volt a legfontosabb, hanem az, hogy a német gazdasági egység kérdésében magukhoz ragadják a kezdeményezést, és kihasználják a nyugati hatalmak között észlelhető ellentéteket.

Vaszilij Danielovics Szokolovszkij, aki Zsukov utóda lett a Szövetséges Ellenőrző Tanácsban, 1946 május közepén, elődjénél erőteljesebben hangsúlyozta a szovjet kezdeményezést egy össznémet valutareform megvalósításában. A Szokolovszkij által május 17-én előterjesztett javaslat a következőket tartalmazta: 1) mind a birodalmi, mind a katonai márkát új pénzre kell átváltani 1:10 árfolyamon; 2) a hitelintézetek követeléseit, valamint az adósságokat, a belső államadósságot is, le kell szállítani 10 százalékra; 3) készpénz átváltásának felső határa 100 000 birodalmi márka, és az ezen felül maradó összeget zárolt számlára kell átutalni; 4) kereskedelmi és ipari vállalatok esetében hétnapos forgalomból – rögzített árakkal – származó pénzösszeget lehet átváltani 1:1 árfolyamon; 5) a munkások, alkalmazottak és nyugdíjasok kétheti bérét 1:1 árfolyamon kell átváltani; 6) a Németországban állomásozó csapattestek hozzátartozóinak havi fizetését 1:1 árfolyamon kell átváltani az új pénznemre; 7) az új pénz egységes külső formát kap Németország egész területén; 8) a valutareformot 1947 januárjában kell végrehajtani; 9) a valutareform után hozzá kell látni egy olyan adóreform kidolgozásához, amely a “háborús anyagi megtakarítások” részbeni kisajátítását célozná.

Ez javaslat sem vezetett a valutaprobléma megoldásához, mert újabb vita robbant ki az új pénznem kibocsátási helyét illetően. Az Ellenőrző Tanács nyomására az 1946 júniusában hozott döntés értelmében a Szovjetunió leállította a megszállási pénz kibocsátását. Addig az időpontig a katonai márka elsősorban a Szovjetunió megszállási költségeinek fedezésére szolgált. Egy 1946 márciusi belső jelentés szerint a szovjet megszálló csapatok összes kiadása Németországban 1946 januárjában és februárjában 1270 millió birodalmi márkára rúgott. Az 1946 első negyedévére várt 1910 millió birodalmi márkát kitevő kiadásokból csupán 460 milliót hárítottak a szovjet megszállási zóna területeinek és tartományainak költségvetésére. Más adatok szerint a szovjet megszállási költségek 1945 elejétől 1946. április 1-jéig 13.7 milliárd birodalmi márkát tettek ki, amiből 8.5 milliárdot fedeztek a katonai márka (M-mark) kibocsátásával. A maradék 5.2 milliárd márka a Szovjetuniót terhelte.

Molotov a párizsi békekonferencián hangot adott a szovjet aggodalmaknak. “Nem nehéz belátni, hogy az amerikai tőke, ha a háború által feldúlt és meggyengített kis államokban szabad teret engednek neki, felvásárolja az ottani ipart, a legjövedelmezőbb üzemek kerülnek a tulajdonába és ezekben a kis államokban sikerül egyeduralkodóvá válnia (...) És ebből nem az derül ki, hogy ha az egyenlőség elvét a nemzetközi gazdasági életben így alkalmaznánk, akkor a kis államok erős külföldi trösztök és monopóliumok utasítása, előírásai, parancsai szerint élnének? Ezért harcoltunk, amikor legyőztük a fasiszta területrablókat, a hitleri és japán imperialistákat?” Habár ebben az összefüggésben Molotov nem említette meg a szovjet megszállási zónát, de az ilyenfajta aggályok jelentős szerepet játszottak 1946 óta abban, hogy a Szovjetunió lemondott arról, hogy kezdeményező legyen egy olyan valutareform bevezetésében, amely egész Németországra egységesen érvényes lett volna.

A nyugati győztesek abban voltak érdekeltek, hogy a német potenciált a maguk céljaira használják fel. Az amerikaiak számot vetettek azzal, hogy a német gazdaság az európai gazdaság magja. Az 1946 szeptembere és 1947 novembere között folyó tárgyalásokon egyetlen jelentős pontban sem sikerült megegyezésre jutnia az Egyesült Államoknak és a Szovjetuniónak. Nyilvánvalóvá vált, hogy az ellentétes érdekek miatt nem lehet közös német gazdaságpolitikát kialakítani. Ennek nyílt elismerése volt az 1947. január 1-jétől érvénybe lépő Bizónia. A részmegoldás nyert teret az össznémettel szemben, de legalább így lehetővé vált a közös gazdaságirányítás a két zónában (brit és amerikai). Ez egyúttal magában rejtette azt a veszélyt is, hogy a szovjet megszállási zóna gazdaságilag még jobban elszigetelődik. Ezt felismerte Zverev szovjet pénzügyminiszter és Maletin, a Szövetséges Ellenőrző Tanács Pénzügyi Osztályának képviselője is. A Szövetséges Ellenőrző Tanács 1947. július végén nyilvánosan is óvta a nyugati hatalmakat az egyéni kezdeményezéstől: a nyugati zónákban végrehajtott külön valutareform nemcsak Németország gazdasági, hanem állami egységének létrehozását is végérvényesen meghiúsítaná.

1947-ben több okból eredően megmerevedtek a hidegháború frontjai. Ez év júniusában került sor a Nyugat-Európa egész további fejlődését alapjában meghatározó Marshall-segély meghirdetésére. A segély célja Nyugat-Európa talpraállításának meggyorsítása, a gazdaság helyzetének javítása révén a politikai stabilitás biztosítása volt. A segélyt ugyan formálisan a Szovjetuniónak és a keleteurópai országoknak is felajánlották, azok azonban szovjet nyomásra nem fogadták el. Ezzel szemben az “ideológiai front” erősítésére jött létre a Tájékoztatási Iroda 1947 szeptemberében. Európa kettészakadása tehát lényegében már 1947-ben tény volt, így nem maradt esély arra, hogy össznémet valutareformra sor kerüljön.

1947 őszén sokasodtak az információk a Szövetséges Ellenőrző Tanácsnál a nyugati zónákban bevezetendő valutareform előkészületeiről. November 14-én bejelentették, hogy “az amerikaiak minden eszközzel akadályozzák a gazdasági egység létrehozását Németországban. Politikájuk megvalósítása közben félrevezették a közvéleményt, hogy magukat tisztázzák és a bűnüket másokra hárítsák. De mindenki számára egyértelművé vált, hogy az Egyesült Államok és Nagy-Britannia politikája Németország széttagolódásához vezet”.

1947. december 10-én a Szovjetunió Minisztertanácsa rendeletet hozott, melyben azzal bízta meg a szovjet állami pénzverdét, hogy gyártson 400 000 új pénzérmét 5 milliárd márka értékben a szovjet megszállási zóna számára, és elrendelte egy német kibocsátóbank létrehozását, szintén a szovjet megszállási zóna számára. Ezt követően is a szovjet oldalon maradt a kezdeményezés a Szövetséges Ellenőrző Tanácson belül. A szovjet képviselők az Ellenőrző Tanácsban készen álltak ugyan a kompromisszumra, de Maletin Berlinben továbbfolytatta a szovjet megszállási zóna valutareformjának kidolgozását. 1948. március 5-én jelentette be az előkészületek befejezését. Hogy az új pénznem stabilitását a reform után is garantálják, Maletin néhány új intézkedés bevezetését javasolta: néhány áru árának emelését, egyes foglalkozási csoportok fizetésének kiegyenlítését, a német lakosság rendelkezésére álló árukészlet növelését és a feketepiac elleni harc megindítását.

1947 végén már Moszkvában sem arról kellett dönteni, hogy össznémet vagy csak a keleti zónára kiterjedő valutareformot vezessenek-e be, hanem arról, hogy a szovjet megszállási zóna valutareformjába bevonják-e Berlint vagy sem, szervezzenek-e német kibocsátóbankot vagy ne, illetve külön feltételekhez kössék-e a szovjet megszállási zónában élő szovjet személyek és intézmények esetében az átváltást, vagy ne.

A reformtervezet legkényesebb pontja Nyugat-Berlin bevonása volt. Kezdettől fogva számítani lehetett a nyugati hatalmak tiltakozására. Ezért már 1947 decemberében négy ellenintézkedést hoztak: megtiltották a pénzbehozatalt a nyugati zónákból; felemelték a nyugati zónákból behozott áruk vámját; elrendelték, hogy az energiát és a többi kommunális költséget Nyugat-Berlinben a németeknek és a szövetségeseknek csak a szovjet megszállási zóna márkájában lehet kifizetni; végül felemelték a személy- és teherforgalom vasúti viteldíját Nyugat-Berlinben és ezt is a szovjet megszállási zóna márkájában kellett fizetni.

Bár a nyugati hatalmak a Nyugat-Németországban bevezetett valutareformot formailag nem terjesztették ki Berlin nyugati szektoraira, a keleti zóna valutareformját mégsem lehetett Nyugat-Berlinre kiterjeszteni, mert a Harmadik Birodalom egykori fővárosa nem képezte szerves részét a szovjet megszállási zónának. Berlin külön megszállási területet jelentett, ahol ugyan szintén négy szektort hoztak létre, de szemben a zónákkal, a várost egységesen irányították. Ezt a feladatot az úgynevezett négyhatalmi kommendatúra látta el.

A nyugati zónák gazdasági életét stabilizálni kellett, ez pedig elképzelhetetlen volt a valutareform nélkül. Az Egyesült Államok egységes német gazdaságot akart. Moszkvát a valutareformról (1948. június 20.) előzetesen nem értesítették. Amikor június 21-én a három nyugat-berlini zónában is bevezették a hiperinfláció miatt teljesen értékét vesztett birodalmi márka helyébe az új, erősnek bizonyult, az USA-ban titokban előállított márkát, a szovjetek azt hangoztatták, hogy a nyugati hatalmak és nyugat-német bűntársaik befejezték Németország kettészakítását a nyugati zónákban bevezetett önálló valutareformmal.

Az a potsdami határozat, miszerint a négy főparancsnok Németországot gazdasági egységként kezelje, tehát megvalósíthatatlan célkitűzésnek bizonyult. A zónák fejlődése eltérő irányban haladt, ugyanis mindegyik katonai adminisztráció a maga képére igyekezett formálni a rábízott zónát, és zavarónak találta a partnerek beleszólási jogát. Hosszú távon lehetetlen volt összeegyeztetni a gyökeresen eltérő gazdasági érdekeket és gazdaságirányítást. Irreálisnak bizonyult a közös német pénz-, adó-, bank- és export-importpolitika is.

A kelet-német gazdaság szemszögéből nézve előnyösebb lett volna, ha egységes valutát vezetnek be Kelet- és Nyugat-Németországban. De a politika elsőbbséget élvezett. A nyugatnémet valutareform ösztönözte Kelet-Németországot hasonló reform bevezetésére, de nem ez volt az alapvető ok. A Szovjetunió részéről a hangsúly azon volt, hogy ne vegyenek részt az össznémet reformban. Ez a döntés 1946 tavaszán született, amikor Zsukovot és Szokolovszkijt Moszkvában nem támogatták. A következő évben ez az irány tovább erősödött. Ekkor azonban még féltek ezt nyíltan megvallani, mert nem akarták magukra vállalni a felelősséget Németország kettészakításáért. A Szovjetunió éppen ezzel a döntéssel, hogy nem csatlakozott az össznémet valutareformhoz, lehetőséget kínált a nyugati szövetségeseknek és a nyugat-németeknek, hogy a nyugati zónákban megvalósítsák a valutareformot. Bár nagyobb szovjet rugalmasság mellett sem lehetett volna a folyamatot feltartóztatni, legfeljebb ideig-óráig lassítani.