Azon szlovén lakta területek elvesztése, amelyek az első illetve a második világháborút lezáró nemzetközi rendezés következtében ma Ausztriához, illetve Olaszországhoz tartoznak, a szlovénoknak ugyanúgy fáj, mint a magyaroknak a trianoni, párizsi békeszerződés eredményeképpen kialakult helyzet. Az e kérdéskörrel foglalkozó szlovén könyvek és tanulmányok hosszú sorát gyarapító legújabb írás a téma egyik speciális területét dolgozza fel. Dušan Nečak tanulmánya, az olasz–jugoszláv határmegállapító nemzetközi béketárgyalások idején, 1946–1947-ben a szlovén sajtóban és széles közvéleményben zajló propagandatevékenységet veszi górcső alá. E propagandatevékenységnek három hulláma volt. Az első 1946 februárjában kezdődött, de még márciusban és áprilisban is zajlott, ekkor járt ugyanis a nemzetközi határmegállapító bizottság a vitatott területeken. A második hullám ideje 1946 július 2-át követte, amikor a külügyminiszteri tanács elfogadta a szlovénok által kedvezőtlennek ítélt kompromisszumos francia javaslatot. Ez a hullám végigkísérte a békekonferencia 1946. július végétől október 15-ig tartó ülésszakát. A harmadik, a leggyengébb hullám 1947 elejére, az Olaszországgal megkötött békeszerződés időpontjára esett. Ez a hullám nem csupán azért volt gyengébb, mert az olasz határ esetében a lényegen ekkor már nem lehetett változtani, de azért is, mert ekkor kezdődtek az Ausztriával megkötendő szerződésről folytatott tárgyalások, és az erőfeszítések ekkor már erre irányultak.
A szlovén propaganda gyakran utalt arra, hogy a szövetséges hatalmakkal azonos oldalon álló szlovénok az olasz fasisztáktól szenvedtek, s ezért méltatlannak tartotta volna, ha a szlovén nemzetiségűek jelentős része ismét olasz uralom alá, azaz olyan helyzetbe kerülne, amelyben újból nemzeti elnyomásnak lenne kitéve. Ugyancsak gyakran hangoztatott érv volt, hogy a vitatott területek lakosságának igen jelentős része szlovén (horvát) etnikumú. Sőt egyesek azt is kiemelték, hogy szerintük például Trieszt lakossága “vér szerint” szlovén, de Triesztbe betelepedve a gazdagabb olasz városi polgársághoz alkalmazkodva asszimilálódott. Ezzel is érzékeltették, hogy szerintük az említett területek valójában sokkal inkább szlovénnak tekinthetők, mint az a rendelkezésre álló demográfiai adatok alapján következne.
Figyelemre méltó két olasz település lakóinak levele. Noghere (Oreh) lakói, akik később Olaszországhoz kerültek, általánosságban és rendkívül óvatosan fogalmaztak. A jugoszláv küldöttséghez küldött levelükben jókívánságukat fejezték ki, s annak a reményüknek adtak hangot, hogy a küldöttség “nem fogad el és nem ír alá olyan megállapodást, amely nincs összhangban a mi érdekeinkkel.” A szlovén–olasz határtól nem messze fekvő Golac lakói, akiknek a határról kialakult nemzetközi elképzelések fényében nem volt arra reményük, hogy falujukat Olaszországhoz csatolják, magukat meglehetősen megalázva, így írtak a szlovén kormányhoz küldött levelükben: “Tudjuk, hogy szlovén tudásunk gyenge, és hogy még igen sok dolog elrendezetlen, de megígérjük Önöknek, minden erőnkkel azon leszünk, hogy fejlesszük magunkat, hogy az Önök számára ne terhet, hanem segítséget jelentsünk. A köztársaságért – Titóért!”
A propaganda másik terepe a napilapokban megjelent, gyakran egészoldalas, hatalmas betűkkel nyomtatott cikkek tömege volt. Az egyik tengermelléki szlovén lap angol, orosz és francia nyelvű cikkel köszöntötte a határmegállapító bizottság tagjait. A bizottság tagjait ezenkívül útjukon különböző transzparensek, falfeliratok is fogadták. Azokon a feliratokon kívül, amelyek valamilyen formában tartalmazták Jugoszlávia nevét, az egyik legemlékezetesebb volt a következő negyven évben és az 1991-es szlovén függetlenségi háború idején is gyakran idézett szlogen: “Másét nem kívánjuk, de a sajátunkat nem adjuk.” A szlovén politikusok egy része pedig a nyugati lapokban megjelent írásokkal igyekezett meggyőzni az ottani közvéleményt. A szlovén nyelvű cikkek, amelyek értelemszerűen inkább a lakosság, mint a nagyhatalmak meggyőzését szolgálták, azt követelték, hogy ne jutalmazzák meg Németország tegnapi szövetségesét, Olaszországot, a szlovénok lakta területekkel, s azt hangoztatták, hogy a szlovénoknak joguk van ezekre a területekre. A cikkek gyakran hivatkoztak arra, hogy az olasz fasiszták akadályozzák, hogy a szlovénok, horvátok és a demokratikus érzelmű olaszok kifejezhessék abbéli kívánságukat, hogy Jugoszláviához kívánnak tartozni.
Amikor azután a nagyhatalmak Párizsban
a franciák javaslatát fogadták el, az egyik újságcikk így fejezte ki elégedetlenségét
és kívánságát: “Követeljük szövetségeseinktől, hogy ne hozzanak nélkülünk
döntéseket, mert egyetlen ilyen döntést sem fogunk elismerni.” A szlovén
igényeknek hangot adó cikkek grafikai képéhez viszonyítva igen szerény
tipográfiával jelent meg az a cikk, amely a békeszerződés aláírásáról tudósított,
hiszen ez azt jelentette, hogy a szlovénok kemény erőfeszítéseik ellenére
sem kapták meg Triesztet és közvetlen környékét. Ugyanakkor számos cikkben
ünnepelték, hogy a tengermellék és Isztria Jugoszláviához került.