A csehszlovák reformmozgalmat az ideológiában bekövetkezett apróbb-nagyobb elmozdulások vezették be. Egyrészt az 1950-es és 1960-as években felnövő új értelmiségi nemzedék nem osztotta a kommunista dogmákon nevelkedett forradalmi generáció minden gondolatát; elsősorban a kormányzás módszereiről vallott nézeteikben tértek el egymástól.

Másrészt az ún. liberálisok az előző vezetéshez hasonlóan nem kérdőjelezték meg a Szovjetunió vezető szerepét és még hittek abban is, hogy a szovjetek – legalábbis hallgatólagosan – mögöttük állnak. Minderre a Hruscsov-féle engedékenyebb vezetési módszerek, valamint az a tény szolgáltatott alapot, hogy Csehszlovákia területén nem állomásoztak szovjet csapatok – ezért egyfajta illúzió alakult ki a szuverenitást illetően.*

A kormányzás terén a centralizmust decentralizmussal kívánták felváltani, mindenekelőtt a CSKP szervezetét próbálták decentralizálni, de az államszövetségben is megkísérelték megszűntetni a cseh oldal túlsúlyát a szlovákokkal szemben. Az elképzelések rendkívül “veszélyes” és “eretnek” gondolatokat takartak: a különböző társadalmi csoportok közötti versenyhelyzet megteremtését és a hatalom funkcionalista megosztását a kommunista párt hatalmi monopóliuma ellenében. Gazdasági téren Csehszlovákia a harmadik ötéves terv (1961–1965) alatt közel jutott az összeomláshoz. Az ország nagymértékben elvesztette a külső piacait, a hazai befektetési politikát a politikusok által a gazdaságra erőltetett irracionális célok jellemezték, s ezekben az években ismétlődően rossz termésátlagokat produkált a mezőgazdaság is.

A tanulmány nagyobbik, második részében a szerző 1968. januártól követi nyomon az eseményeket egészen 1970. decemberig, azaz Alexander Dubček első titkárrá választásától a Gustav Husak nevével fémjelzett “normalizációig”. A szovjet vezetőség még hagyta a sztálinista Antonin Novotny eltávolítását a CSKP éléről és azt hitte, hogy az új vezető továbbra is a szovjet kívánságok hű kiszolgálója lesz. Ez a “bizalom” azonban erodálódni kezdett az első hetek után, amikor a CSKP vezetősége megszüntette a cenzúrát, majd amikor a rendkívül kritikus hangú Literárni Listy első száma 1968. február 29-én megjelent. A SZKP vezetése az addigi közvetett, diszkrétebb jelzések helyett a kommunista pártvezetők március 23-i drezdai találkozóján már nyílt követelésekkel lépett fel a CSKP-val szemben. Kádár János arra figyelmeztette a jelenlévő csehszlovák pártvezetőket, hogy az események akár “egy újabb Nagy Imrét” csinálhatnak egyikükből. A CSKP mindennek ellenére tovább haladt a reformok útján: április 8-án új kormány alakult Oldrich Černik vezetésével, két nappal később pedig napvilágot látott a párt Akcióprogramja.

Az SZKP egyre közvetlenebb és nagyobb nyomást gyakorolt a csehszlovák kommunistákra az ortodoxiához való visszatérés érdekében. Leonyid Brezsnyev főtitkár egyre kevésbé hitt Dubček és társainak optimizmusában; a szovjet katonai tervezés már 1968. április elején megkezdődött egy esetleges invázió előkészítésére. Dubčeknek és az ún. centristáknak (pl. Černik) nem csupán a szovjetekkel kellett megküzdeniük elveik érvényesítéséért, hanem a CSKP-n belüli többi frakcióval is. A “valódi demokraták” (Frantisek Kriegel, Vaclav Slavik stb.) kevesellték az óvatos lépéseket, miközben a baloldal (Vasil Bilak, Alois Indra, Drahomir Kolder stb.) először óvatosságra intette a reformereket, majd titokban szembehelyezkedett velük és társaik háta mögött kapcsolatokat kerestek a szovjet pártvezetőkhöz. Ez utóbbi tevékenységük május 25-e után felgyorsult, amikor döntés született a CSKP szeptember 9-ére összehívandó kongresszusáról. A következő hetek során a Központi Bizottság alig több mint száz helyére 735 jelölés futott be és a neokonzervatív, azaz sztálinista vezetők rendkívül bizonytalan helyzetbe kerültek.

Az egyre feszültebb helyzetet a június 27-én publikált “2000 szó” című pamflet súlyosbította: a Ludvik Vaculik által írt és számos vezető értelmiségi által támogatott röpirat sajtó- és szólásszabadságot követelt. A CSKP vezetése a szovjetek és a többi szocialista ország pártvezetői szerint csak “lanyha” választ adott az alapvető kommunista elveket kikezdő irat szerzőjének és támogatóinak. Július 24-én az augusztusi agresszióban részvevő öt Varsói Szerződéshez tartozó tagállam (Bulgária, Lengyelország, Magyarország, a Német Demokratikus Köztársaság és a Szovjetunió) vezetői Varsóban egyeztettek, két hét múlva pedig sor került a kétoldalú csehszlovák–szovjet találkozóra a két ország határán fekvő Ágcsernyőben. Itt Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök a csehszlovákok értésére adta, hogy “soha nem vonulunk vissza” a II. világháborús határoktól. Július 31-én, számos tárgyalási forduló után, a szovjetek szóbeli ígéretet csikartak ki a csehszlovákokból, hogy (1) megőrzik a CSKP “vezető szerepét”; (2) ellenőrzés alá vonják a médiát, és véget vetnek a “testvéri” kommunista pártokkal folytatott vitának; (3) feloszlatják az ellenzéki szervezeteket és a szociáldemokrata pártot; (4) a belügyminisztérium további megreformálásának véget vetnek úgy, hogy a belső rend védelmére új minisztériumot hoznak létre; (5) biztosítják, hogy Bilak ne maradjon ki az új vezetésből; és (6) eltávolítják a televízió elnökét, Jiri Pelikánt, valamint Kriegelt és Cestmir Cisart, a reformerők vezetőit pozícióikból.

A bevonulásig maradt körülbelül három hét alatt egyszer Pozsonyban találkoztak a varsói “ötök” a CSKP vezetőivel, ahol két, egymásnak ellentmondó határozatot fogadtak el: egyrészt leszögezték az egyes országok jogát az önálló szocialista építésre, másrészt kijelentették, hogy ha ellenforradalom fenyeget valahol, úgy a többi szocialista ország joga beavatkozni az eseményekbe. A pozsonyi megbeszéléseken kívül számos telefonbeszélgetés zajlott le Dubček és Brezsnyev között, amelyek során az SZKP főtitkára az ágcsernyői ígéretek végrehajtását követelte, miközben Dubček újabb és újabb kifogásokat talált, és sor került kétoldalú megbeszélésekre is Dubček és Walter Ulbricht, valamint Dubček és Kádár között. Az 1968. augusztus 20–21-én éjjel kezdődött Duna-hadművelet kezdetben 165 000 katona és kb. 500 tank részvételével zajlott, de egy héten belül már félmilliós hadsereg és 6000 tank állomásozott Csehszlovákia területén. A katonai tervezés, ahogy arról már szó esett, április elején kezdődött. A későbbi Duna-hadműveletben részt vevő országok vezetői május elején Moszkvában találkoztak, ahol megállapították: a Dubček-vezetés gyenge és ez biztonsági veszélyt jelent a Szovjetunió számára. Todor Zsivkov bolgár pártvezető már ekkor javasolta, hogy Csehszlovákiát szállják meg a szovjet csapatok. Május 20–23. között hadgyakorlatot tartottak az érintett országok Lengyelország déli részén, a csehszlovák határ mellett 80 000 emberrel és 2800 tankkal. Az egységek a hadgyakorlat befejezése után, a szokástól eltérően nem tértek vissza állomáshelyeikre. A csehszlovák vezetők hosszú tárgyalások után beleegyeztek abba, hogy az ország területén június 20-ától hadgyakorlatot tartsanak a Varsói Szerződés tagállamai; a szovjet és egyéb egységek már május 30-án megkezdték a bevonulást Csehszlovákia területére. A csehszlovákiai hadgyakorlat célja, Czinege Lajos magyar honvédelmi miniszter szerint, a NATO elrettentése volt bármilyen “provokatív lépéstől”. A július 14-ei varsói találkozón Walter Ulbricht, az NSZEP főtitkára az Egyesült Államok és az NSZK világuralmi terveiről beszélt, amelynek egyik mellékepizódja – szerinte – Csehszlovákia kiszakítása lenne a kommunista tömbből.

A szovjetek már július 20-ától különböző terveket készítettek a csehszlovák nép és hadsereg számára, amelyekben a katonai intervenció szükségességét magyarázzák el. Július 29-re körülbelül 20 hadosztály – lengyel, keletnémet és szovjet – katona sorakozott fel a csehszlovák határ mentén. Az ekkor folyó ágcsernyői megbeszélések lényegében tét nélküliek voltak a szovjetek számára, hiszen már elhatározták a katonai beavatkozást. A látszatra ügyelve, mindenképpen szerettek volna egy olyan csoportot találni a csehszlovák pártvezetőségen belül, amely hajlandó hivatalos behívólevéllel, a legitimáció fügefalevelével eltakarni a nyers agressziót. Ágcsernyőn Antonin Knapek adott át egy ilyen tartalmú levelet Brezsnyevnek; majd a pozsonyi találkozó során Vasil Bilak egy mellékhelyiségben egy második behívólevelet nyújtott át (Kapek, Indra, Kolder és Oldrich Svestka aláírásával) az “éppen” ott tartózkodó Pjotr Selesztnek. Ez utóbbi dokumentum orosz nyelven íródott és Leonyid Brezsnyev SZKP főtitkár volt a címzett. Augusztus 18-án még egy utolsó egyeztetésre gyűltek össze az augusztus 20–21-én induló akcióban részvevő országok pártvezetői. A megszállás katonai szempontból sikeres volt, ám politikai vonalon zűrzavar jellemezte az első napokat, miután a CSKP baloldali árulói képtelenek voltak végrehajtani az előre eltervezett puccsot a politikai bizottságban.

A szovjetek átmeneti kompromisszumra kényszerültek. A Moszkvába szállított Dubček-csoporttal augusztus 26-án titkos megállapodást írtak alá, amelynek eredményeképpen Dubček, Černik, Husak, Ludvik Svoboda (államelnök) és Josef Smrkovsky 1968 szeptemberében döntéshozó csoportot alakított, miközben a kb-ből fokozatosan kiszorították a reformpártiakat. Októberben kétoldalú csehszlovák–szovjet megállapodás született a szovjet csapatok csehszlovákiai állomásoztatásáról, amelyben nem határozták meg sem a csapatok számát, sem a kivonásuk időpontját. Noha a megszállás lényegében vértelenül ment végbe, számos tüntetés robbant ki a bevonulást követő hetekben, amelyek közül a legnagyobb tömegeket megmozgatónak a Csehszlovákia fennállásának évfordulóján, október 28-án és november 7-én lezajlottak bizonyultak. Az utóbbiak után Cernik, Husak és mások azt hitték, hogy a CSKP léte forog kockán, és elhatározták a “liberálisok” teljes kiszorítását a pártból. 1968. decemberben–1969. januárban a “demokratikus centralizmus” jegyében fokozták a sajtó ellenőrzését. 1969. január 16-án Jan Palach öngyilkosságot követett el a prágai Vencel-téren: Dubček később bevallotta, hogy az esetet követő feszült légkörben már a hadsereg bevetését is fontolóra vette a CSKP. Az események miatt a mérsékelt Dubček és Smrkovsky fokozatosan háttérbe szorult és a “keményvonalas realisták”, Černik, Lubomir Strougal, Svoboda és Husak került előtérbe. Március utolsó hetében robbant ki a “jégkorongválság”, amikor Csehszlovákia csapata a stockholmi világbajnokságon kétszer is legyőzte a szovjet csapatot, ami valóságos népünnepélyt és szovjetellenes tüntetéseket váltott ki Csehszlovákiában. Andrej Grecsko az esetet követően megfenyegette Martin Dzúr hadseregtábornokot, hogy a szovjet csapatok fogják a jövőben letörni a tüntetéseket a szovjet laktanyák körül, és újabb egységeket vezényelnek az országba a rend fenntartására. Husak a politikai reform “rothadt” modelljét hibáztatta a történtekért.

Az 1969. téli–tavaszi események megerősítették az Alexander Dubček leváltására irányuló törekvéseket. Svoboda államelnök már 1968 augusztusában a pártfőtitkár leváltása mellett szállt síkra, és a párton belüli “baloldaliak” támogatták ezt a törekvést, míg a szovjet oldalon az olyan “keményvonalasok”, mint Grecsko nyilvánították ki azt a meggyőződésüket, hogy addig nem áll helyre a CSKP és a többi kelet-európai kommunista párt közötti jó viszony, amíg Dubček a helyén van. Az 1969. április 17-én tartott SKP elnökségi ülésen Dubček benyújtotta lemondását, és maga helyett Gustav Husakot javasolta a párt élére. Ekkorra Dubček már szinte teljesen elvesztette támogatottságát a párt felső vezérkarában, a szavazásnál mindössze ketten tartózkodtak, a többiek azonnal megválasztották Husakot. A csere azonban nem hozott azonnali változásokat. Ennek érdekében 1970 tavaszán felülvizsgálták a párttagság és a központi funkcionáriusok 40 százalékát, a helyi párttisztviselők 25 százalékát és a kerületi pártvezetők egyharmadát kizárták a pártból. A “prágai tavasz” vezetői sem kerülhették el sorsukat: Dubčeket és Černiket is kizárták a CSKP-ből, és alacsony beosztású munkakörökbe száműzték őket. A szovjet vezetők teljes mértékben elégedettek voltak a Husak-csoport által végrehajtott fordulattal, és Csehszlovákia elindult azon az úton visszafelé, amelyen haladva az 1970-es és 1980-as években a kelet-európai szocialista országok egyik legkonzervatívabb rendszere alakult ki.

* Novotny leváltása után a megkérdezett szovjet vezetők jelezték, ők a CSKP KB személyi javaslatát elfogadják – ez is hozzájárult ezen illúzióhoz (A szerk.).