Az orosz nép hangja, 1918–1932
A kiadvány az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) gondozásában jelent meg a nemrégiben útjára indított A XX. századi Oroszország szociális története című sorozat kezdő köteteként. A szerkesztőbizottság célja (mint azt a cím is mutatja) közvetlenül magát a népet mint minden felülről érkező intézkedés elsődleges érzékelőjét szólaltatni meg. Az orosz átlagember, köztük a muzsik is, hagyományosan igen érzékenyen és aktívan reagál az őt érintő társadalmi változásokra.1 Ugyancsak sajátos jellemzője levélben, a lehető legszemélyesebb úton érintkezni a hatalommal, ismertetni meg a “jó vezér(eke)t”2 legbensőbb bajaival. Éppen ezért véleményének, problémáinak kifejtésekor nemcsak a szűkebb értelemben vett mindennapi életről kapunk képet, hanem egy rendkívül nyitott, közéletében pezsgő, s az adott intellektuális szinten megdöbbentően “szakértő” közönség rajzolódik ki előttünk.
Jellemző és – egy sorozat indító könyveként – egyáltalán nem véletlenszerű a korszak kiválasztása. Oroszország, egész történelme során ekkor, az új rendszer formálódása időszakában, épp a totális “elnémítás” felé vezető úton élte legszabadabb, a polemizálás legkonstruktívabb időszakát. A szociális folyamatok intenzitása ezekben az években a legerősebb és a leglátványosabb. Ez magyarázza azt is, hogy az adott periódusban kiépülő hatalmi struktúra még nem saját törvényei szerint működő, önálló rendszerként tűnik fel, hanem ezen szociális megrázkódtatások és vívmányok eredményeként. Ezért, mihelyt konkrétan felmerül a társadalom és a hatalom közti kapcsolat feltárásának igénye, mindenekelőtt az alsó rétegek hangját kell meghallani, végre félretenni a hagyományos “ami fontos, az fenn történik” szemléletet. Ezekben az években a nép kritikai visszajelzései nélkül a levegőben lógnak a felső hatalmi versengés olyan sarkalatos lecsapódásai, mint a “trockizmus elleni harc”, “szocializmus egy országban”, “arccal a falu felé”, de még a “világ proletárjai egyesüljetek” is.
A nép hangja éppen erre helyezi a hangsúlyt. Tartalmaz újságokba, a párt- és állami szervekhez írt leveleket csakúgy, mint a különböző politikai szervek hangulatjelentéseit, a szovjethatalom intézkedéseinek visszhangját. Nem próbálja azt a – sokak által bizonyítottnak vélt – képtelen tételt igazolni, miszerint a lakosság egyként gyűlölte volna a bolsevik hatalmat. A könyv nagy részét kitevő rendszerbíráló megnyilvánulások között szép számmal fordulnak elő írások, melyek a kritikai felhang mellett (sőt anélkül) az adott keretek között keresnek megoldásokat. A szovjet éra későbbi generációi pontosan ezért idealizálják majd a 20-as éveket: úgy tűnt, ekkor még azok nagy része, akik 1917 októberére igent mondtak, hitt is ebben az igenben.3 Ezen utólag sincs szépíteni való, mert a kérdés sokkal inkább szociális, mint politikai.
A kor megválasztásánál még egy szempont játszott szerepet a szerkesztők részéről. Az orosz levéltári viszonyok ismeretében valószínűleg páratlannak nevezhető annak az anyagnak a komplexitása, mely az Orosz Állami Gazdasági Archívum (Rosszijszkij Goszudarsztvennij Arhiv Ekonomika – RGAE) birtokában van. Itt található ugyanis a “Kresztyjanszkaja gazeta” (Paraszt Újság) többszázezres levélkollekciója, mely forrásként Oroszországban gyakorlatilag egyedülállóan biztosít szisztematikus munkalehetőséget.4 Ezért – paradox módon – a híres-hírhedt “vonalas” történésznek, Jakovlevnek5 vagyunk kénytelenek tisztelettel adózni. Az ő vezetése alatt az újság a 20-as években a legnagyobb tömegtámogatottságot élvezte, az évtized végére elérte a másfél milliós nyomdai példányszámot, messze maga mögött hagyva a korábban oly népszerű Bednota-t (Szegénység) és egyéb kiadványokat.6 Mindazonáltal, Jakovlev hathatós cenzúrájának köszönhetően, a szovjet valóság reáliái csak a főszerkesztő által át nem írt, s így az újságban meg nem jelentetett eredeti dokumentumokon keresztül vizsgálhatók. Ugyancsak fenntartásokkal kezelendő az ún. visszaemlékezések gyűjteménye, mely Jakovlevnek azt a célját hívatott megvalósítani, hogy egészen az 1917-es eseményekkel kezdődően publikáljon dokumentumokat (márpedig ebből az időbőI a szerkesztőség birtokában nem volt anyag).
Külön szociálpszichológiai tanulmányt érdemelne a tartalom mellett a levelek formai, helyesírási, nyelvezeti megjelenése. Az íróközönség összetétele rendkívül tarka, a többé-kevésbé művelt emberek ugyanúgy megtalálhatók benne, mint az alig-alig írástudók. Nagy részük nehézkes nyelvezettel, gyakran az alapvető nyelvtani szabályok figyelmen kívül hagyásával írt, ákom-bákom, a sorokat sem követő, esetenként szinte olvashatatlan betűkkel. A szerkesztők nehéz feladat előtt álltak, hisz egyfelől “nyomdaképessé” kellett tenniük az írásokat, másrészt viszont egyedül eredetiségük, a kiegészítő nüanszok megőrzése tette lehetővé a társadalom valós állapotának megrajzolását. Erre szolgálnak a színesítésként a könyvbe tett rajzok is, melyek egyszerű ábrázolásmódjukkal remekül fejezik ki a nép kulturális és politikai neveltetésének színvonalát.7
Más szempontból, a levélírók társadalmi elhelyezkedésének oldaláról nézve is igen összetett a kép: vannak köztük munkások, hivatalnokok, pártfunkcionáriusok, komszomolisták, diákok, katonák. A legkülönbözőbb szintű és súlyú problémák késztették őket tollat ragadni, a világforradalom és a szocializmus magasztos eszméje csakúgy, mint a sóvásárlás nehézsége a kolhoz boltjában. Mégis a kérdések legnagyobb számban a paraszti élet szemszögéből merülnek fel és a falusi gondolkodásba engednek betekintést. Az újság vezetői szívesebben látták az arculatához és politikájához jobban idomítható állandó tudósítókat, ám ezek számát messze felülmúlták az egyszeri levélírók, a kevésbé manipulált polgárok, azok, akiknek ambíciói nem léptek túl az átlagos normákon.
Szintén sajátos, az európai ember számára csaknem érthetetlen relációkat eredményezett a városiasodás rendkívül alacsony foka Oroszországban. Az ipari társadalomnak csak csírái kezdtek kibontakozni Pétervár és Moszkva körül, s a hatalmas területeken nyomasztó súllyal dominált a falu és annak speciális orosz arculata.8 Persze a különböző vidékek eltérő képet mutattak a szabad föld mennyisége, a helyi kisipar és a mezőgazdasági termelés színvonala stb. alapján. Hagyományosan a déli kormányzóságokat szokás úgy emlegetni, mint a gazdagabb, öntudatosabb, a földet jobban magáénak érző gazdák lakta országrészt (de ebbe a kategóriába sorolhatók bizonyos szibériai és nyugati orosz területek is). Ám a falu lelkületének alaphangját nem ez adta meg. A sztolipini reform ellenére a faluközösségi-rendszer továbbra is a fő összetartó köteléknek bizonyult, alapelvei meghatározók maradtak: “naiv szocializmusa”, individualizmus-ellenessége, primitívnek tűnő egyenlőség-elképzelése, tagjainak feltétlen bizalma egymás kölcsönös segítésében és támogatásában mind-mind a paraszti gondolkodás és mentalitás kereteit jelentik. Ebben az értelemben tehát megvolt a parasztság igénye szövetkezetek létrehozására, a kollektív munkavégzésre, ami, a megfelelő értelmezéssel és hozzáállással a bolsevik elképzelések alapjául is szolgálhatott volna.9
Különös figyelmet érdemelnek a különböző politikai, irányítási és pártszervek, mindenekelőtt az OGPU által készített, a néphangulatot tükrözni hivatott összefoglaló jelentések. Legtöbbször elsődleges dokumentumokon alapultak, s jóllehet, a hatalmi és osztályszemlélet jelentősen torzította értékelésüket, forrásértékük igen nagy.10 A közelmúltig titkosítva voltak, fejlécükön ott áll a “titkos”, “szigorúan titkos”, “csak szolgálati felhasználásra” stb. formula, ami azt jelentette, hogy a megfelelő intézkedések meghozatala után vissza kellett küldeni a feladónak. Az utókor szerencséjére a bürokrácia malmai nemcsak lassan, de következetlenül is őröltek, így a jelentések (vagy másolataik, amit elvileg tilos volt készíteni) gyakran a címzett archívumába kerültek. Mindazonáltal az óvatos kezelés ezen iratoknál is elengedhetetlen, mivel legtöbb esetben csak a negatív (rendszerellenes vagy -kritikus) hangulatot tükrözik, és mert összeállítóik bizonyos esetekben érdekeltek lehettek a torzításban.
A könyv szerkesztői az interpretálás egy igen érdekes, sok szempontból megkérdőjelezhető, mindazonáltal kétségkívül üdítő formáját választották. Tudvalevő, hogy a dokumentumok közül a levelek publikálása az egyik legnehezebb dolog, az olvasóban egy sor kétséget vet fel. Miért pont az a tudósítás világítja meg legjobban az adott szituációt? Egy esetleg ezzel ellentétes információ mennyiben változtatna a megítélésen? Mely leveleket – és milyen objektív szempontok szerint – teszi be vagy hagyja ki a szerkesztő (különösen ilyen hatalmas anyag esetén)? A munka készítői ezért úgy gondolkoztak, hogy a teljességre való törekvés lehetetlensége miatt egy népszerűsítő, a korszak viszonyai közé “betekintő”, olvasmányos kiadványt tesznek a társadalmi változások irányában érdeklődő olvasó elé. Ennek érdekében, a komoly előismeretekkel nem rendelkező közönséget is megcélozva, történelmi kontextusba helyezik és magyarázatokkal látják el az anyagot. A fejezetek elején és az egyes levelek közt, a könnyebb megértés érdekében az adott szituáció tájékoztató elemzése található. Így ugyan még inkább konkretizálódik és sugalmazódik a szubjektív értékelés, viszont az iratok szervesebben kapcsolódnak egymáshoz, nem “lógnak a levegőben”. Ez a könyv nem elsősorban a kutatók számára érdekes, elsődleges információk átadásában tűnik ki (ilyen értelemben nem is kifejezetten dokumentumgyűjtemény),11 sokkal inkább célja új nézőpontból, átfogó betekintést adni a 20-as évek Oroszországának sorsfordító változásaiba, illetőleg a lakosság ezekkel kapcsolatos meglátásaiba.12
Ugyanezt a célt szolgálja a korábbi gyakorlattól eltérő szerkesztési eljárás is. A levelek nem megírásuk vagy az újságban való megjelentetésük időrendjében kerülnek elénk, hanem tematikus csoportosítás szerint. Ennek alapján elkülönített fejezetekre oszlik a könyv, s még ezeken belül sincs szigorúan tartott kronológiai sorrend. Áttekinthetően tárulnak elénk a polgárokban folyamatosan lerakódó nézetek a forradalomról, a “hadikommunizmusról” vagy a “nagy áttörésről”, valamint képet kapunk a megújuló faluról, mindennapi életéről, lakosainak sajátos szocialista elképzeléseiről és a hatalomhoz való viszonyáról.
A kötet bátran ajánlható minden,
Oroszország XX. századi társadalmi relációi iránt fogékony olvasó figyelmébe.
Az oly fájdalmas és ellentmondásos bolsevik-korszak kezdeti időszakából
ad tanulságul szolgáló elemzési és átgondolási lehetőségeket.
Golosz naroda. Piszma i otkliki rjadovih szovetszkih grazsdan o szobitijah 1918–1932 gg. (A nép hangja. Orosz polgárok levelei és visszajelzései az 1918–1932 közötti eseményekről). Otv. red. A. K. Szokolov, Moszkva, ROSSZPEH, 1998. 328 sz.
Sinkovicz István
1. A köztudatba berögzült, hogy az orosz paraszt (mivel a hatalom évszázadokon keresztül elnyomta és elhallgattatta) nem politizált. Valójában – legalább a helyi szinten – mindig megtalálta a megfelelő fórumot nézetei kifejtésére és nagyon tevékenyen foglalkozott az általánosabb szociális kérdésekkel.
2. A régi orosz mentalitás öröksége az az igen sajátos kollektív tudat, melynek alapja az obscsina pszichológiája, az egyszerű emberek hite a cárban, a “jótevő hatalom”-ban, mely az “isteni igazság és törvény” útmutatásával uralkodik.
3. Az ennek látszólag ellentmondó frakcióharcok vagy a hatalmas méretű bolsevik-ellenes felkelések pontosan Október tisztaságát voltak hivatottak megőrizni.
4. A teljes képhez hozzátartozik, hogy az eredeti levelek gyűjtése az újság archívumába 1930-ban megszakadt, az ezirányú gyakorlatot csak a 30-as évek közepén újították fel, 1939-ig, amikor magát az újságot is beszüntették.
5. Ja. A. Jakovlev (Epstein) a lassan bevett gyakorlattá váló kinevezéshalmozás egyik előfutára volt: a KB sajtóosztályának vezetője, 1923-tól a Kresztyanszkaja gazeta alapítója és főszerkesztője, majd egyidejűleg az Összövetségi Kolhoztanács elnöke. Ezen minőségében a kolhozmozgalom propagálása érdekében keményen szelektálta az újságban megjelentethető leveleket. 1929-ben földművelésügyi népbiztos is lett, s ekként a teljes kollektivizáció egyik fő irányítója. A szerkesztőségbe érkező hatalmas mennyiségű anyagot felhasználva számos tanulmányt adott ki, a korban Pokrovszkij mellett ő publikálta a legtöbb dokumentumgyűjteményt.
6. A hivatalos verzió szerint a munkások sokkal jobban el voltak látva újságokkal. Csak összehasonlításképpen: 1929-ben a legolvasottabb munkás újságból, a Gudka-ból (Gong) 400 ezer példányt nyomtak és a proletároknak szóló sajtó összkiadása (Pravda, Izvesztyija stb.) is alig haladta meg csak a Kresztyanszkaja gazetáét, pedig emellett még több tucat agrárlap létezett.
7. Voltak “spontán”, a levelekhez mellékelt rajzok, de az újság is többször hirdetett versenyeket, amelyekre rengeteg pályamű érkezett.
8. A bolsevikoknak épp ezért nemcsak a parasztok kultúrális színvonalának fejlesztése, a falu “felemelése” lett sürgős feladatuk, hanem kénytelenek voltak rájuk mint “munkáspótló” bázisokra is számítani.
9. Jellemző ezzel kapcsolatban egy gazda 1924. júniusi, a bolsevik vezetőknek címzett kritikája: “Engedjetek a parasztnak saját, azaz paraszti szövetséget, és mi tudni fogjuk, hogy mögöttünk álltok.” (idézet a könyvből, 124. o.)
10. Számos esetben egy-egy eredeti irat nem maradt ránk, a jelentés viszont részletes vagy akár teljes tartalmát közli.
11. Mindez természetesen nem zárja ki annak lehetőségét, hogy érdekes, eddig még fel nem használt adatokat találjunk egy tanulmány megírásához.
12. Ahogy a szerkesztőbizottság megfogalmazta: “... magunkra vállalva az idegenvezető szerepét, aki elkalauzolja az olvasót egyik dokumentumtól a másikig, önkényesen be nem avatkozva azok tartalmába, elkerülve a kereteiken túlmutató interpretációt és kizárva a bizonyíthatatlan spekulációt.” (idézet a könyvből, 12. o.)