A világháborút követően a hatalmas birodalmak helyén önálló, államilag független országok jöttek létre Közép- és Délkelet-Európában. A korábbi területi-gazdasági egységek felbomlása, és a különböző fejlettségű területek összekapcsolása az új határok között gyökeresen megváltoztatta a gazdasági élet feltételeit a térségben. A radikális változás a cárizmus bukásával indult el. Az önállósulás az 1917-es oroszországi forradalmakkal vett nagyobb lendületet, és a folyamatot a Habsburg Birodalomnak a központi hatalmak katonai veresége nyomán bekövetkezett teljes szétesése tetőzte be.

1918. október 28-án Prágában kikiáltották a Csehszlovák Köztársaságot. Csehszlovákia születésekor az államterület a többi kelet-közép-európai országhoz képest könnyen alakult ki a három volt osztrák örökös tartományból – Csehországból, Morvaországból és az osztrák Sziléziából –, valamint a magyar Felvidékből és a Ruszinszkónak elnevezett kárpátaljai területből. A társadalmi struktúra sajátosságait vizsgálva elmondhatjuk, hogy Csehszlovákia kivételt képez a többi közép- és kelet-európai állammal szemben. Itt ugyanis a modern kapitalizmusra jellemző tőkés réteg és a nagyszámú proletariátus alkotta az inkább már Nyugat-Európa fejlett részéhez közelítő társadalomszerkezeti modell két alapvető elemét. Ezt meglehetősen széles középrétegek, modern értelmiség és a földreform következtében újra megerősödött birtokos parasztság egészítette ki.

Az új államot nagy regionális eltérések jellemezték. Cseh- és Morvaország gazdasági színvonalától jóval elmaradt Szlovákia, ahol a lakosság túlnyomó többsége a mezőgazdaságban dolgozott. Amíg a cseh területeken az ipari népesség aránya elérte a 40 százalékot (24 százalékos agrárnépességgel szemben), addig Szlovákiában az előbbi csak 17,1 százalékot tett ki, miközben a lakosság 60,4 százaléka mezőgazdaságból élt.

A nemzeti felbuzdulásból fakadó államalapítási láz mellett a világháborút követő első évek további sajátossága a nagy tömegmozgalmak jelenléte. Ezek legtöbbször a szociális, gazdasági bajok és elégedetlenség talaján bontakoztak ki. A tömegmozgalmak nyomására szinte mindenütt sor került a többé vagy kevésbé széles körű demokratikus jogok megadásán túlmenő társadalmi reformokra. Ezek közül a legnagyobb jelentőségű a népesség nagy többségét alkotó parasztság helyzetét és egyben az egész társadalom szerkezetét átalakító földreform volt. A földreformok meggyorsították a közép-kelet-európai társadalom polgári átalakulását. Emellett az agrártörvényhozásnak szinte mindenhol nemzetiségi éle is volt. Az új “nemzetállamok” kihasználták a lehetőséget az idegen nemzetiségű nagybirtokos osztályok gazdasági hatalmának gyengítésére vagy akár megszüntetésére.

Jaromir Balcar azt a kérdést állítja tanulmányának középpontjába, hogy mely tényezők voltak mérvadók a földreform kidolgozásánál Csehszlovákiában. Elsősorban valóban a népi mozgalom eszközeként dolgozták-e azt ki, azaz tényleg arról volt-e szó, hogy a földtulajdon-viszonyok reviziójával a kisebbségek “nemzeti birtokállományát” csökkentsék illetve cseh kézbe adják?

A földreformról folytatott korabeli diszkussziók során két nézet került szembe egymással. Cseh szerzők és a kormányhoz közel álló körök a szociális jelleget és a reformintézkedés szükségességét hangsúlyozták, miközben a földreformban német oldalról a “nemzeti birtokállomány” elleni támadást vélték felfedezni. Ezt támasztja alá Gustav Fochler-Hauke bírálata, aki szerint “a földreform megvalósítása megmutatta, hogy a csehek nem a szociális egyensúly megteremtését tartották elsődlegesnek, hanem a földek kisajátításában és újrafelosztásában láttak törvényes lehetőséget arra, hogy más népcsoportokat életerejükben meggyengítsenek.” (392.) A cseh politikusok és publicisták elgondolásának, mely szerint szükség volt a reformra, kiindulópontja az a nézet volt, mely szerint a nagybirtokok a történelmi országrészekben a bécsi udvar németesítő politikája következtében az 1620-as fehérhegyi csata után szinte kivétel nélkül német nemesek kezébe került, és ez akadályozta a nemzeti kibontakozást. Az 1919. április 16-i parlamenti ülésen, melyen az elkobzási törvényt tárgyalták, František Biňovec szociáldemokrata képviselő hasonló véleménynek adott hangot: “Ennek a törvénynek elsősorban az a célja, hogy az összes olyan bűnöstől elvegyük a földbirtokokat, akik köztársaságunk cseh lakosságának érdekei ellen vétettek, a földeket kártérítés nélkül sajátítsuk ki, büntetésként a nemzetünk ellen elkövetett bűnökért.” (393.) Karel Viškovský, parlamenti tag és később az Állami Földhivatal első elnöke a cseh agrárpárt kongresszusán azt fejtette ki, hogy a földreform vezérgondolata a földbirtok felszabadítása, mivel a föld felszabadítása nélkül nem sikerülhet a nemzet felszabadítása. Ezzel elválaszthatatlanul összefonódik a tulajdonosok nemzetiségének megváltozása is.

Az emigrációban élő cseh és szlovák történetírók a földreformot gazdaságilag, szociálisan és politikailag szükségesnek vélték. Szerintük a kísérlet, hogy törvényes földtulajdon-viszonyokat teremtsenek, legnagyobbrészt sikerült, mivel a megművelhető földterület 60 százaléka a reform következtében önálló parasztgazdaságokká vált. Eközben bizonyára adódtak jogtalanságok nemzeti szempontból, de ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy több cseh paraszt folyamodott földért, mint német.

Miközben a cseh történetírás 1989 óta még nem foglalkozott ezzel a témával, Németországban a legújabb kutatás nem tudott teljesen elszakadni a korabeli értelmezésektől. Így például Friedrich Prinz 1993-ban még azt a kijelentést tette, hogy “a kisebbségeket, mindenekelőtt a Szudéta-vidéki németeket a földreform végrehajtásánál elsősorban az államosított nagybirtokok szétosztásából zárták ki, ezáltal a 'szociális cselekedetnek' tartott intézkedés egyértelműen nacionalista elosztási akciónak bizonyult.” (395.) Kijelentését azonban nem támasztotta alá bizonyítékokkal.

A kérdés megválaszolásához, azaz hogy milyen tényezők játszottak döntő szerepet a földreform kidolgozásában, elsősorban a frakcióvezetők (Klubobmann) konferenciájának és a Forradalmi Nemzetgyűlés földreformot kidolgozó bizottságának jegyzőkönyveit érdemes megvizsgálni. A tanulmány szerzője szerint ezek forrásértéküket tekintve fontosak, mert a tárgyalások zárt ajtók mögött zajlottak, a bizottság tagjainak nem kellett tekintettel lenniük a közvéleményre, és így szabadon kifejthették a nagybirtokok felosztásával kapcsolatos álláspontjaikat. Ezért foglalkozik a szerző, a földreformmal kapcsolatos korabeli és jelenkori nézetek ismertetését követően, a földreform bizottság létrejöttével és az általa előterjesztett törvényjavaslatokkal. Természetesen ehhez szükséges tisztázni a reform kidolgozásában résztvevő pártok eredeti koncepcióit.

A földtulajdon-viszonyok megreformálásának igénye már a forradalom utáni első napokban felmerült, elsősorban a Szocialista Tömb pártjai, a Csehszlovákiai Szociáldemokrata Munkáspárt és a cseh szocialisták részéről. Látva a rossz ellátási helyzetet, 1918 telén számos helyen tiltakozó tüntetésekre került sor, melyek nem ritkán az üzletek, élelmiszerboltok kifosztásához vezettek. A közélelmezésügyi miniszter, Bohuslav Vrbenský 1918. november 19-én megígérte az összegyűlt tömegnek, hogy a kormány minden tőle telhetőt megtesz az ellátási helyzet lehető leggyorsabb javításáért. A Karel Kramář vezette koalíciós kormánynak cselekedni kellett a felháborodott lakosság megnyugtatása érdekében. 1919. január 9-én Kramář miniszterelnök kiadott egy kormánynyilatkozatot, amely kimondta többek között a nagybirtokok kisajátitását. Egy 90 főből álló ankétbizottságnak kellett kidolgozni a kisajátítás módozatait.

A cseh és a szlovák pártok földreformra vonatkozó elképzelései mindenesetre éppen olyan eltérőek voltak, mint maguk a pártok. A vidéki népességet képviselő Agrárpárt, melynek mind a nagybirtokosok mind a szegényparaszti rétegek érdekeit képviselni kellett, a nagybirtok csak egy részének elkobzása mellett foglalt állást – éppen csak annyit foglaljanak le, amivel az ország lakosságának “földéhségét” le lehet csillapítani. A kisajátításnál elsősorban a császári birtokokra gondolt a párt, de ha szükséges, akkor a magánnagybirtokokat is be lehet vonni, de természetesen ezért kárpótlást kell fizetni. Az így szerzett szántóföldeket földnélküli parasztoknak, zselléreknek és mezőgazdasági munkásoknak, továbbá háborús rokkantaknak és hazatérő legionáriusoknak kell adni kis parcellák formájában, tehát a földreform ezáltal a belső telepítést is szolgálná.

A cseh szociáldemokrácia teljesen más földreform mellett tette le voksát. Ők azt követelték, hogy minden nagybirtokot egy bizonyos nagyságtól kártalanítás nélkül sajátítsanak ki, s a föld kerüljön az állam tulajdonába. Az így szerzett területen szövetkezeti nagyüzemeket kell létesíteni, tehát a párt határozottan elutasította, hogy a szántóföldek ismét magántulajdonba kerüljenek.

1919. március közepén a földreform kérdésében a szociáldemokraták ragadták magukhoz a kezdeményezést, akik attól tették függővé a kormányban maradásukat, hogy sikerül-e két héten belül megalkotni a kerettörvényt a földreform megvalósításáról. Ennek hatására a frakcióvezetők konferenciája március 20-án felállított egy parlamenti bizottságot, mely egy hét múlva előterjesztette a törvényjavaslatot.

A tanulmány harmadik részének központi kérdése: miért tartották egyáltalán szükségesnek a földreformot, illetve milyen okok vezették a politikusokat és a pártokat a szóban forgó törvény kidolgozásában? Habár gazdasági szempontból a kelet-közép-európai térség legfejlettebb állama Csehszlovákia volt – Ausztria – Magyarország háború előtti ipari termelésének 70 százaléka cseh területeken összpontosult –, a mezőgazdaság és az erdőgazdaság mégis jelentős szerepet játszott Csehszlovákia nemzetgazdaságában. Az állam területének 42 százalékán szántóföld terült el, 33 százalékát pedig erdő borította – ezzel európai viszonylatban az élen állt. Az új állam gazdaságilag nem volt egységes. Egyes területeken a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya volt magasabb, más területeken az iparban foglalkoztatottaké. Az ipari fejlődés nyomán megindult ugyan az urbanizációs folyamat, de 1930-ban a csehszlovákiai lakosságnak még 52,6 százaléka 2000-nél kevesebb lakosú falvakban élt.

Az agrár szektort tekintve is nagy különbségek voltak az egyes országrészek között. Szlovákiában a latifundiumok voltak a meghatározóak, Csehországban, Morvaországban és Sziléziában a mezőgazdaságilag használt terület 1/3-át 10 hektáron aluli kisgazdaságok, 20-30 hektáros és 50 hektáron felüli nagygazdaságok alkották. Az állam egészét tekintve a helyzet nem volt ilyen kedvező.

Teljes volt az egyetértés abban, hogy ezeket az állapotokat meg kell változtatni. Az Agrárpárt és a szociáldemokraták a földreformot elsősorban gazdasági, szociális és politikai szükségnek tartották. Már ez a teljes egyetértés utal arra, hogy a földreformot nem a népi mozgalom eszközének szánták, mint ahogy német oldalról állandóan hangoztatták.

A Csehszlovákiában élő német nagybirtokosok a Népszövetséghez benyújtott panaszaikat azzal indokolták, hogy az idevágó törvények ellentétben állnak azzal a kisebbségvédelmi szerződéssel, melyet 1919. szeptember 10-én kötött meg Csehszlovákia a szövetségesekkel, mert a törvények kezdettől fogva nem egy egészséges földreformot szolgáltak, hanem azt, hogy a német nagybirtokosokat magántulajdonaiktól megfosszák. A német nagybirtokosoknak ez a taktikája kevés eredményt hozott. Néhány kivételtől eltekintve, a földreformmal kapcsolatban nacionalista kijelentéseket alig lehetett hallani. A földreform megvalósításának az oka sokkal inkább az a cél volt, hogy a szociálforradalmi zavargásokat vidéken megállítsák.

Ferdiš Juriga szlovák képviselő és kollégái számára a földkérdés megoldása azért is volt különösen sürgős, mert a magyar Kormányzótanács már kibocsátott egy törvényt, amely kilátásba helyezte a föld újraelosztását, s ez nagy hatást gyakorolt a nyugtalan szlovák falusi népességre. A kommunista forradalom veszélyét tehát csak a földreform gyors végrehajtásával lehet megakadályozni. Ezt követően Jaromir Balcar azoknak a területeknek a vizsgálatával foglalkozik, amelyek a Forradalmi Nemzetgyűlésben képviselt pártok között a legnagyobb vitát váltották ki: a kisajátítás alsó határa, az Állami Földhivatal felállitása és a hivatal koncepciói, valamint a kisajátított nagybirtokért nyújtott kártérítés.

Az 1919. április 16-án elfogadott “elkobzási törvény”, amelyet a földreform kerettörvényeként dolgoztak ki, előírta, hogy a Csehszlovák Köztársaság területén lévő összes birtokot, amely egy személy vagy egy közösség tulajdonában található, és mezőgazdasági terület esetén több mint 150 ha vagy más jellegű terület esetén több mint 250 ha, ki kell sajátítani. Az állam kapta meg a jogot, hogy a kisajátított földeket újra elossza. A birtokokat vagy elosztották a Földhivatal révén egy bizonyos, törvényben közelebbről meghatározott személyi körnek, vagy közhasznú célokra a köztársaság tulajdonában maradtak.

A nyilvánosság és a kisebbségek részéről nem érte támadás a kisajátitás 150, illetve 250 hektáros határát. A földreformbizottságban ezzel szemben épp e körül robbantak ki viták. Az Agrárpárt és kezdetben a szociáldemokraták is olyan “felhatalmazási törvényért” szálltak síkra, mely lehetővé tette volna egy állami hivatalnak, hogy esetről esetre döntsön, vagyis az adott személyek igényei szerint ossza el újra a földet. A polgári pártoknál elsősorban arról volt szó, hogy a vidéki alsóbb néprétegek “földéhségét” megszüntessék, és nem a nagybirtok elvi megszüntetése volt a fő cél. Ezzel szemben a Szocialista Tömb pártjai olyan “deklaratív törvény” mellett foglaltak állást, amely a birtokokat egy bizonyos nagyságtól kezdve állami tulajdonná nyilvánítaná. Legfőbb céljuk a nagybirtokok megszüntetése és a nagybirtokosok hatalomtól való megfosztása volt. Mind a Katolikus Néppárt, mind a nemzeti demokraták a kisajátítás szigorú határa mellett szálltak síkra. A Néppárt a 300 és 700 ha közötti birtokok kisajátítását követelte, figyelembe véve a föld helyi minőségét. A nemzeti demokraták a bizottsági tárgyalásokon erősen ragaszkodtak ahhoz, hogy a kisajátítás 1000 hektártól kezdődjön, mindenekelőtt azért, hogy a mezőgazdasági ipart támogassák. A szlovákia érdekeit képviselő szlovák klub 500 hektártól követelné a kisajátítást, mert kisebb mezőgazdasági egység Szlovákiában nem életképes. A szociáldemokraták ezzel szemben már 50 hektártól követelték az elkobzást.

Valamennyi párt számára világos volt, hogy a döntésnél figyelembe kell venni a népgazdasági érdekeket. Semmiképp sem szabad a földreform révén a mezőgazdasági termelést negatív módon befolyásolni, mert ettől függ mind a lakosság ellátása mind a hazai mezőgazdasági ipar. Végül a vitatott kérdés megoldását, egy albizottság javaslata az eljárás megválaszthatóságát célozta meg: a törvény értelmében nem sajátítják ki rögtön egy bizonyos nagyságtól az összes földbirtokot, hanem csak “kisajátításnak vetnék alá.” A további lépéseket később külön törvény szabályozná, ahol elsősorban a gazdasági érdekekre kell tekintettel lenni, és arra, hogy a törvényt végrehajtó hivatal elég teret adjon az egyéni megoldásoknak. A törvény alapján a kisajátítás határa is változó – 300 és 400 ha közötti, hogy a különböző regionális viszonyokkal számolni lehessen.

Ezzel azonban még nem sikerült közös nevezőre jutniuk a pártoknak, mert a szlovák klubnak a 300-400 ha túl alacsony volt, szerintük Szlovákiában legalább 500 hektárnál kellene meghúzni a határt. A szociáldemokraták számára pedig túl magas volt és nem elég konkrét. Az agrárpártiak és a nemzeti demokraták ezzel szemben üdvözölték az albizottság javaslatát.

A kompromisszumos forma megtalálásában nagy szerepe volt Jah Krčmář jogásznak. Tőle származott az a megfogalmazás, hogy “a nagybirtokot egy bizonyos nagyságtól kezdve “elkobzásnak kell alávetni”, ami lehetővé teszi az azonnali kisajátítást és a későbbi szabályozást is. Eszerint azonban a birtok nem száll át automatikusan, rögtön – mint ahogy a szociáldemokraták követelték – a köztársaságra. Szántóföldeknél 150 ha esetében, más jellegű birtokoknál 250 ha esetében vetették alá elkobzásnak a földbirtokot.

A földreform szükségessé tette földhivatal felállítását, melynek a feladata a földreform végrehajtása volt. 1919. június 11-én törvény mondta ki az Állami Földhivatal megalakulását. Az élén elnök és két helyettes állt. A Földhivatal az államot képviselte az összes, reformmal kapcsolatos ügyben. Feladatai közé tartozott az elkobzott birtokok regisztrálása, és annak az eldöntése, hogy melyek azok a birtokok, melyek nem esnek elkobzás alá, melyeket mentik fel ez alól és melyeket sajátítják ki. Ezeken kívül az Állami Földhivatal hatáskörébe tartozott a kártalanítás összegének megállapítása. Végül a hivatal illetékes volt a kisajátított föld szétosztására is.

A német kritika középpontjában az Állami Földhivatal állt. Leginkább azt kritizálták, hogy senkinek sem tartozik felelősséggel, és különösebb ellenőrzés nélkül működik. Az ellenőrzés hiánya súlyosan sérti a demokrácia egyik fontos alapszabályát: “Minden kultúrnemzetnél érvényes az az alapelv, hogy az igazságügyet és az igazgatást szét kell választani egymástól. A Földhivatal azonban egyszerre adminisztrációs hivatal, bíróság és párt is.” (413.) A kisebbségek képviselői, akik csupán a “földreform nacionalista megvalósítását” tudták volna megakadályozni, sem a Földhivatalban, sem az ügyintéző bizottságban nem voltak jelen. Ezt a tényt korábbi bizonyítéknak tekintették arra nézve, hogy a földreform a népi mozgalom eszköze.

A Földhivatal körül kialakult viták három kérdés köré csoportosultak. Tisztázni kellett a hivatal helyét, hatáskörét és az ügyintéző bizottság illetékességét. Az első kérdést illetően az álláspontok világosak voltak. Cyril Horáčeks törvényjavaslata szerint a földhivatalt a földművelésügyi minisztérium alá kellene rendelni. Ezzel a véleménnyel egyetértett az Agrárpárt és a földművelésügyi minisztérium is. A többi párt szerint viszont a Minisztertanács ellenőrzése alá kellene rendelni a Földhivatalt, mert a földreform kidolgozásába nemcsak a földművelésügyi minisztériumnak van beleszólási joga, hanem más minisztériumoknak is (ipari, kereskedelmi minisztérium). Nemzetiségi problémák itt nem játszottak szerepet.

A Földhivatal jogosultságainak megállapításához a nemzeti demokraták törvényjavaslata képezte a tárgyalási alapot. Ez a Földhivatalnak többek között megadta azt a jogot, hogy önállóan intézkedjen a földreformmal összefüggő valamennyi részkérdést illetően, és e célból rendeleteit törvényerőre emelheti és vétségek esetében büntető intézkedéseket hozhat. Ezt a javaslatot támogatták a nemzeti demokraták, a szociáldemokraták és a szocialisták. Az igazságügy- és a belügyminisztérium képviselői azonban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy büntetést csak bíróság szabhat ki. Mivel a kormány túlnyomórészt a belügy- és az igazságügyminisztérium véleményét fogadta el, így a kérdést eldöntöttnek lehetett tekinteni. A Földhivatal végül csak azt a jogot kapta meg, hogy törvény- és rendeletjavaslatokat terjeszthet a kormány elé. A pártok abban viszont egyetértettek, hogy a Földhivatal állapíthatja meg a kárpótlás összegét.

Az ügyintéző bizottságot eredetileg a Földhivatal 6 főből álló ellenőrzőszervének tekintették. A szociáldemokraták és az agrárpártiak kérésére a taglétszámot 12 főre emelték, hogy egyrészt a parlamentben képviselt pártok, másrészt a nemzeti kisebbségek azon képviselői számára, akik a választások után bejutottak a képviselőházba, az együttműködést lehetővé tegyék. Ezt senki nem ellenezte a bizottságban. Nehezebb volt meghatározni az ügyintéző bizottság hatáskörét. A nemzeti demokraták és a szlovák klub ellenezte az ügyintéző bizottság kompetenciáinak szélesítését, mert mindez a Földhivatal kárára történt. A szociáldemokraták és az agrárpártiak ezzel szemben amellett szálltak síkra, hogy bizonyos esetekben a Földhivatal döntését az ügyintéző bizottság beleegyezéséhez kössék. Ehhez csatlakozott a Néppárt is, mert ez a párt is ellenezte a Földhivatal hatáskörének további szélesítését. A szerző itt is leszögezi, hogy a Földhivatal illetékességéről folytatott vitában sem játszottak szerepet nemzeti elgondolások.

A kerettörvény a kárpótlás kérdésére vonatkozóan csak azt írta elő, hogy mely birtokokat kell kárpótlás nélkül kisajátítani. Ezek a birtokok olyan “ellenséges állampolgároknak”, a Habsburg-Lotharingiai dinasztiának és nemesi személyeknek a tulajdonát képezték, akik a világháborúban a csehszlovák nemzetet durván megsértették. A tulajdonképpeni kárpótlást és az ezzel kapcsolatos további részleteket az 1920. április 8-i “kárpótlási törvény” szabályozta.

A földreformot kritikusan szemlélők bizonyos birtokok kárpótlás nélküli kisajátításában bizonyítékot láttak arra, hogy ez az intézkedés csak azt a célt szolgálja, hogy a kisebbségek földbirtokait cseh kézbe adják. A földreformbizottságban is heves viták robbantak ki a kárpótlás kapcsán, a vita középpontjában három kérdés állt: először is egyáltalán szükség van-e kárpótlásra, másodszor a kárpótlás végrehajtásának módozatairól folyt a vita, harmadszor pedig azoknak a birtokoknak a meghatározása volt kérdéses, melyeket mindenképp kártalanítás nélkül kell kisajátítani. Ez utóbbi kategóriába az Agrárpárt és a szociáldemokrácia közös törvényjavaslata alapján a Habsburg-Lotharingiai dinasztia birtokait sorolták, továbbá ide tartoztak azok a birtokok, amelyek a fehérhegyi csata után tulajdonost cseréltek. A bizottsági tagok többsége egyetértett ezzel a szabályozással. Néhányan (Josef Pekař, Emil Sobota) óvatosabban voltak ebben a kérdésben és minden eset pontos kivizsgálását szorgalmazták.

Még hevesebb viták robbantak ki abban a kérdésben, hogy egyáltalán végre kell-e hajtani a kárpótlást. A Szocialista Tömb pártjai eredetileg azon a véleményen voltak, hogy a földreform keretén belül minden nagybirtokot kárpótlás nélkül kell kisajátítani, miközben a polgári pártok differenciált eljárás mellett emeltek szót. Ugyanis ha a nagybirtokosok, látva a kárpótlás nélküli kisajátítást, elvesztik vállalkozókedvüket, az kétségkívül az agrártermelés hanyatlásához vezetne. A másik fő érvet a kárpótlás fizetésére abban látták, hogy sok birtok el volt adósodva. Így kárpótlás nélküli kisajátítás esetén nem a nagybirtokosok szenvedik el a kisajátítást, hanem a bankok. Ezen okokból kifolyólag nem jöhetett szóba a kárpótlás nélküli kisajátítás.

A kárpótlás kiszámításánál alapvetően két lehetőség adott okot vitára: A kárpótlás összegét ki lehetett számítani a jelenlegi és a háború előtti árak alapján. Az első megoldást valamennyi párt lehetetlennek tartotta, mert a földek ára a háború után az egekig szökött. A második esetben pedig vagy a kataszteri terjedelmet vagy egyéni becsléseket lehetne alapul venni. Vladimír Faček a földreform célkitűzését nem egy bizonyos csoportnak a kifosztásában látta, hanem meghatározott földbirtokok megszerzésében, amelyeket az állam a lehető legolcsóbban adhat tovább kisbirtokosoknak és birtok nélkülieknek. Ezért nem lehetséges, hogy a kárpótlás összegét a háború utáni árak alapján számolják ki. Másrészről Faček nagyon igazságtalannak tartja a háború előtti árak felhasználását a kárpótlás kiszámításánál. Az egyetlen kiútat a földreform fokozatos megvalósításában látta. Először csak le kell csillapítani a nagy “földéhséget”, mert akkor a birtokok ára ismét csökkenni fog. Minél később sajátítja ki és osztja szét az állam a földeket, annál olcsóbban és sikeresebben lehet befejezni a földreformot.

Rašín pénzügyminiszter szerint nincs más lehetőség, mint az érintett birtokok kártalanítását az 1919. március 1-jei árak alapján meghatározni. Tehát a javaslatok eltérőek voltak és ezért a kérdés megoldását későbbre halasztották. Viszont az biztos, hogy a kisebbségi kérdés, ellentétben a kritikusok állításaival, a tárgyalás egyetlen szakaszában sem játszott szerepet.

Csehszlovákiában, azon a területen, ahol igen jelentős volt a nagybirtok, sőt azon belül a latifundiumok súlya és szerepe, a birtokos osztályok erejéből jóval mérsékeltebb átalakulásra futotta. Az 1919-ben elfogadott kerettörvény Csehszlovákiában viszonylag radikálisnak mondható, hiszen előírta a nagybirtokok 150 ha feletti részének kisajátítását. Végrehajtása viszont lassan indult el, és soha nem fejeződött be. 1937-ig 1,3 millió hektár szántót (összesen 4 millió ha területet) juttattak paraszti kézbe. A kiosztott földek kétharmadán alakultak új gazdaságok. A birtokszervezet a paraszti tulajdon javára változott meg, de itt nem tűnt el a nagybirtok, sőt a korszak végén is jelentős volt a súlya. Az agrárreform mérsékelt jellegét erősítette a kártalanítás magas összege.

A kérdésre válaszolva, hogy a földreformban szerepet játszottak-e nemzeti kérdések, egyértelműen állíthatjuk, hogy Csehszlovákiában ilyenről egyáltalán nem volt szó. A földreform kidolgozása és végrehajtása semmilyen összefüggésbe nem hozható kisebbségi kérdéssel.
 
 

Jaromir Balcar: Instrument im Volkstumskampf? Die Anfange der Bodenreform in der Tschechoslowakei 1919/20 (Eszköz a népi mozgalomban? A földreform kezdetei Csehszlovákiában, 1919–20). Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte, 46. évf. 1998/3. 391-428.1.

Szántó Mariann