Számtalan Hitler-életrajz látott már napvilágot. Ötven éve elmúlt, hogy a második világháború véget ért. Mégis úgy tűnik, a téma kimeríthetetlen. Más-más aspektusból közelítik meg az egyes tudósok a témát.

Ian Kershaw 1943-ban született. Sheffielben, az egyetemen az újkori történeti tanszék professzora. Nemrég jelent meg Hitler-életrajzának első kötete, amely körülbelül ezer oldal. Az 1889–1936 közötti időket tárgyalja. Bizonyos fokig önkényes ez a cezúra, mert a náci hatalom gépezete addigra már kiépült, valószínű, hogy a háborúra való készülődés kezdetének dátuma 1936.

Kershaw könyvének egy részletét a Damals című folyóirat közli 98/99-es számában. Ismeretes, hogy az NSDAP 1932-ben megnyerte a választásokat. Joga, és a hagyományok szerint módja volt a kormány alakításra. A politikusok nagy részének tapasztalatlansága ellenére Hitler előéletének ismerete gyanakvóvá tette őket, rossz előérzetet keltett. Egyikük, Eric von Luddendorf azt írta az államelnökké választott egykori bajtársának, Paul von Hindenburgnak: “Ünnepélyesen megjósolom Önnek, hogy ez a lélektelen férfi a birodalmat az alapjáig fogja lerombolni és nemzetünkre felfoghatatlan szükséget, nyomort fog hozni”.

A Weimari Köztársaság vezető politikusai közül Franz von Papen úgy nyilatkozott, hogy “élete legnagyobb ostobasága” volt a nácik hatalomra segítése. Mindez nem akadályozta meg abban, hogy támogassa Hitlert. Papen (1879–1969) Centrum párti konzervatív politikusként diplomáciai feladatokat vállalt Bécsben, Törökországban. Alfred Hugenberg (1865–1951) a Krupp művek vezérigazgatójaként támogatta Hitlert, Kurt von Schleicher birodalmi kancellár volt 1932–1934-ig. A Röhm-puccs idején (1934) agyonlőtték. Előtte lelkes nácibarát volt.

Ezeknek a jó szándékú de bizonyos fokig tájékozatlan államférfiaknak az eltávolítása után megnyílt az út Hitler előtt. A nácik vezére, a maga teljes jelentéktelenségében teljes ellentétben volt azzal az óriási hatalommal, ami a kezébe került. Hitler – ellentétben kora többi politikusával – mozgósítani tudta a tömegeket. Szónoklataiban meg tudta győzni az embereket arról, hogy mindenkinek a javát akarja. Például a kiskereskedő, a kisiparos, akinek zsidó konkurensét megsemmisítették, a háziasszony, aki a nácik révén meg tudott szabadulni nem szeretett szomszédjától, az orvos, aki elmebeteg páciensétől az eutanázia nyílt hirdetésével meg tudott szabadulni – ezek valamennyien a nácik hívei lettek. Ezek az emberek nem vették észre, hogy jól átgondolt propagandagépezet alanyai és áldozatai. Két alapvető fegyvere volt Hitlernek. Felismerte a rádió, általában a tömegtájékoztatási eszközök óriási szerepét; a másik az hogy szónoklataival megváltoztatta, befolyásolta, végül mozgósította a népet veszélyes hatalmának kialakítására.

Ehhez járult még az, hogy Németország akkori elitje egyáltalán nem ismerte meg Hitlert. Tökéletes színész volt, ezt már nemcsak a látványos parádék kialakításában mutatta, hanem abban is, hogy ösztönösen felismerte ellenfelei gyenge pontjait. Ezek lehettek akár hazai vezetők, akár külföldiek. Ezt a hatást még fokozta az, hogy tárgyaló partnereit: diplomatákat és magas rangú egyházi méltóságokat is megtévesztette. Azoknak, akik az intelligencia hiányára, kispolgári pózaira emlékeztek – amelyeket Ausztriában használt – fokozatosan rá kellett jönniük, hogy meggondolatlan, cinikus, de hatékony diplomáciát alkalmazott, amelyben egyaránt volt szerepe a megfélemlítésnek, a fenyegetésnek, a hízelgésnek, sőt a kifejezett hazugságoknak is, és gyakran használta ezek kombinációját is.

A választások során Hitlerre 13 millióan szavaztak. Támogatói azt terjesztették, hogy ő “a német Mussolini”. Az állandó magasztalások és dicsőítések közepette, mint egy félisten jelent meg a külvilág előtt. Állandóan hangoztatott propagandafogása volt, hogy az ő hivatása Németország megmentése. Állította, hogy az ő útja a helyes. Hatalma nem intézményes, hanem karizmatikus, személyre szóló volt. Pártelnök és kancellár volt 1934-ig, akkor a hagyományokkal teljesen ellentétes módon államelnök is lett. Hatalma lényegéről sokat elárul a megfogalmazás is, vagyis nem “Bundespresident” volt mint Hindenburg, hanem “Führer” lett, “Führer und Reichskanzler” (Vezér és kancellár). Az egyetlen terület, amelyen néhány évig nem volt tejhatalma, a “véderő”, a Wehrmacht volt. A katonai elit, amelyet többnyire a császári hadsereg tisztjei, a katonai akadémiát végzett, a hivatali ranglétrát pontosan betartó tisztek uraltak, csak 1938 után került a hatáskörébe. Mint bürokrata nem játszott szerepet, a kancelláriát és az elnöki hivatalt lényegében sorsára hagyta. Megbízható nácik dolgoztak benne.

Ily módon alakult ki az a helyzet, hogy hatalma megtámadhatatlan, ő maga leválthatatlan volt. 1938 után a kabinetet nem hívták össze. A hatalom hivatali gépezete javarészt széthullott, az ő hatalma egyre masszívabb lett, ő tartotta kezében a gyeplőt. Primadonnára emlékeztető hangulatai, a tömény intolerancia, a kompromisszumok teljes elutasítása, veszélyes va-banque mentalitás jellemezte. Noha külön erre a célra nem hozott létre hivatalt, a külföld felé irányuló expanzionizmust, a zsidógyűlöletet számtalan beszédben propagálta. Ezek nyomai a Mein Kampfban is benne voltak, bár a “Harcom”-ban ezek csak az első jelentkezéseknek tekinthetők. Később a kommunistaellenesség és a maró antiszemitizmus voltak a politika fő pillérei.

A nagy ellentmondás az Adolf Hitler-jelenség és a hatalom között volt: az emberi (értékes) tartalom hiánya és hatalom nagysága között. A “vezéri” szerepkör, a vezéri nimbusz fenntartása volt az egyetlen funkció, amit vallott és gyakorolt. Képeslapokon sokszorosíttatta a fellépéseit. Ezeken “fanatikus nacionalistának” mutatkozott. Amíg hatalomra nem jutott, a “konzervatív államférfi” pózát öltötte magára. A kinevezésére kifogástalan ünnepi öltözetben jelent meg, cilinderrel a kezében, a Weimári Köztársaság több vezetőjének társaságában. Ilyen póz volt “az állatok barátja” is, ezt képeslapon terjesztették (1934), a “hegyei között” (1933). Ez mind a vizuális Hitler-propaganda része. Valószínű, hogy egyáltalán nem szerette az állatokat, a gyerekeket.

A szó hétköznapi értelmében nem volt magánember. Hobbijairól, szenvedélyeiről, kedvteléseiről, nőügyeiről nem tudunk semmit. Egy autodidakta meg nem emésztett olvasmányai térnek vissza a könyvében és beszédeiben.

Egész személyisége, egész egzisztenciája felolvadt abban, hogy ő a Führer, azt tökéletesen alakította. Extrém, megszemélyesített hatalom volt az övé.

Ian Kershaw azt írja, hogy Hitler nélkül a harmincas években nem születhetett volna meg az a rendszer, amely európai és világháborút gerjesztett. Európa szívében egy megosztott, szétosztott és romokban heverő országot hagyott, amelyben már sejlettek a hidegháború és a szuperhatalmak ellentétei – ez dominált a század második felében. Hitler nélkül nem léteznének faji előítéletek és faji megkülönböztetések Németországban. Az állami politika szintjére emelt népirtás is az ő műve. Mindezek hatása máig érezhető, mindez az ő tevékenységének a következménye.
 

Ian Kershaw: Das Wesen seiner macht (Hatalmának természete). Damals, 98/9. 69–75.
 

Rozsnyai Jenő