A Molotov–Ribbentrop-paktum következményeként Lengyelország nyugati része, Kelet-Galícia és Volhínia a Szovjetunióhoz került. A szovjetek által megszállt területeken jelentős számú lengyel lakosság élt, melynek arányát, súlyát, befolyását a szovjet kormányzat a megszállás első napjától kezdve szisztematikusan csökkenteni igyekezett. A módszerek a legkülönbözőbbek voltak: kiutasítás, kitoloncolás, elűzetés a német megszállás alatti Lengyelországba; áttelepítés szovjet iparvárosokba, s a Donyecki-medencébe; a férfi lakosság behívása katonának, templomok bezárása; stb. A szovjet kormányzat Ny. Sz. Hruscsov kezdeményezésére ezt a politikát folytatta a lengyelekkel szemben Kelet-Galícia németektől történő felszabadítása után is. A londoni emigráns lengyel kormányzattal együttműködőket internálták.

A terület németektől való felszabadulása után a szovjet-ukrán kormány és a Lengyel Nemzeti Felszabadító Bizottság egyezményt kötött a lengyel–ukrán lakosságcseréről, amivel új, konszolidáltabb szakasz kezdődött a kérdés történetében. A helyzet bonyolultságát jól szemlélteti a ternopoli megyei párttitkárnak az ukrán párt- és állami vezetőkhöz 1946 nyarán intézett leveléből vett részlet: “Ternopoli megyében a kitelepült lengyel állampolgárok 32 947 lakóházat hagytak hátra, mely szám magában foglalja a megyebeli városokban a lengyelek által elhagyott 1489 lakást is. Lengyelországból 37 686 ukrán áttelepülő családot fogadtunk, akiknek 31 458 lakóházat adtunk át. 7228 család ideiglenesen másoknál lakik, nekik a felújítás alatt álló romos lakóépületek kertjeinek használatát biztosítottuk. Tekintettel a lakások teljes hiányára, a ternopoli megyei pártbizottság és a megyei tanács ezúton kéri, hogy megyénkbe több áttelepülőt ne irányítsanak Lengyelországból.” (87. p.)

Az ismertetett könyv szerzője, Szergij Tkacsov, a ternopoli Volodimir Hnatyuk Tanárképző Egyetem oktatója, a lengyeleknek Ternopol megyéből történő kitelepítését vizsgálta meg. A szerző levéltári forrásokra építve, a deportálás, repatriáció, evakuáció, áttelepítés, kitelepítés, áttelepülés fogalmakat használva, statisztikai adatok tükrében nyújt képet a témáról.

A szerző érdeme, hogy szemléletesen tudja érzékeltetni a kegyetlen szovjet realitás és a kétségbeesett ukrán vágyak szorításában vergődő lengyel lakosság hangulatát, dilemmáit: menni vagy maradni.

A németektől felszabadított területeken a lengyel lakosságot a szovjet államvédelmi szervek és az ellenük harcoló Ukrán Felkelő Hadsereg (UPA) egységei egyaránt fenyegették, az előbbiek a lengyel nemzeti szellemű egyéneket, közösségeket félemlítették meg fizikailag, az utóbbiak pedig a szovjet rendszerrel együttműködő lengyeleket irtották. A könyvben nagyon sok példát találunk az etnikai tisztogatásra. Az UPA, a banderisták ellen a szovjet szervek által létrehozott ún. “vadászegységekbe” jelentős számban álltak be lengyelek és zsidók, a két rossz közül a kisebbet választva. E “vadászalakulatok” tisztjei a szovjet hadsereg soraiból kerültek ki, a rajparancsnokok, szakaszparancsnokok többségét pedig a galíciai nemzetiségiek adták.

A helyben maradásban, a szülőföldhöz való ragaszkodásban jelentős szerepe volt a katolikus egyháznak, melynek Nyugat-Ukrajnában 1945-ben egy püspöke és 754 papja volt, akiknek túlnyomó többsége követte híveit Lengyelországba. A római katolikus templomokat bezárták, raktárnak, műhelynek, múzeumnak stb. használták, egy részüket pedig átadták a Moszkva által favorizált pravoszláv egyháznak. Ezzel párhuzamosan folyt a görögkatolikus egyház felszámolása is, mely 1947-ben történt meg.

Az ukrán–lengyel lakosságcsere keretében 1946 szeptemberéig Nyugat-Ukrajnából közel 800 ezer lengyel állampolgár települt át Lengyelországba. A kitelepítésre a pártbizottságokon külön biztosságokat hoztak létre. Bár a kitelepítést biztosok végezték és felügyelték, a helyi párt- és rendvédelmi szervek sokszor brutálisan beavatkoztak annak menetébe.

A szervezett kitelepülésben résztvevő lengyel állampolgárok elvben ugyanis magukkal vihették az összes ingó és ingatlan vagyonukat, termést, trágyát, jószágot, bútorokat stb., de e téren sokat szenvedtek a helyi kommunista vezetők gyakran a kapzsiság, irigység motiválta basáskodásától.

Az 1946 szeptemberéig tartó kitelepítés méreteit jól megvilágítják a nyugat-ukrajnai adatok.
 
 

Megye Kitelepült

családok száma fő
 
 

Volinyi 28 867 64 798

Rovnói 22 128 69 075

Ternopoli 74 467 233 617

Sztanyiszlavi 26 568 77 930

Lvovi 85 235 218 711

Drohobicsi 40 286 115 278

Csernovici 2 993 10 573
 
 

Összesen 272 544 789 982
 
 

A kitelepített lengyel állampolgárok nemzetiségi megoszlása: lengyel: 746 993; zsidó: 30 406; egyéb: 12 581. (91. p.)

A kitelepültek 44 939 lovat; 103 741 tehenet; 11 312 sertést és 29 333 juhot és kecskét; 2 105 782 mázsa mezőgazdasági terméket (ebből 1 249 435 mázsa szemestermény, gabona) vittek magukkal Lengyelországba.

A Lengyelországba történő áttelepítéshez felhasznált szállítóeszközök: 54 360 vagon; 546 teherautó.

A Nyugat-Ukrajnából áttelepültek a következő ingó és ingatlan vagyonukat hagyták szülőföldjükön:

1. Porta épületekkel 78 410

2. Ebből lakás céljára megfelel 73 379

3. Föld 229 873 hektár

4. Ebből szántóföld 179 527 hektár

5. Városi lakás 57 657

összesen 1 204 606 m2 lakóterülettel

6. Őszi vetés 23 734 hektár

7. Tavaszi (rozs)vetés 35 838 hektár

8. Vetőgép 6170 darab

9. Betakarítógép 1528 darab

10. Ló: 380; tehén: 401; juh és kecske: 23.
 

Belegondolni is nehéz, hogy e néhány száraz adat mögött mennyi fájdalom, emberi tragédia rejlik.

Tkacsov Szergij könyvét a Kelet-Közép-Európa XX. századi története iránt érdeklődő szakemberek, valamint az ukrainista és polonista történészek forgathatják haszonnal.
 

Szergij Tkacsov: Polszko-ukrajinszkij transzfer naszelennya 1944–1946. Viszelennya poljakiv z Ternopilja (Lengyel–ukrán lakosságcsere 1944–46-ban. A lengyelek kitelepítése Ternopoli megyéből). Ternopil, 1997. 208+8 p.
 

Udvari István