Mint a cím is mutatja, a könyv az SzKP KB végrehajtó szerveként 1919-ben létrehozott Politikai Bizottság (más nevén Politbüró) 30-as évekbeli tevékenységét, politikai szerepét, illetőleg az államhatalomban elfoglalt helyét vizsgálja.

Valójában, a KB-nek való formális alárendeltségen messze túlmenően a PB a korszakban már a Szovjetunió legfőbb hatalmi intézménye, az állami és pártélet igazi irányítója és kontrollálója. Gyakran, ugyancsak a színfalak mögött, ide fut be a különböző csúcsszervek (Népbiztosok Tanácsa, Központi Végrehajtó Bizottság stb.) rendelkezéseihez, intézkedései végrehajtásához, a társadalom mozgásban tartásához szükséges minden szál. Itt dőlnek el az alapirányvonalak, a PB vitás kérdésekben a döntőbíró szerepét játssza, más szervek határozataihoz az ő megerősítése is szükséges, saját döntéseinek ő maga közvetlen végrehajtója és ellenőrzője. Vezetőinek minden alapjuk megvan ahhoz, hogy kijelentsék: “Az állam mi vagyunk”.

A Politbüró hatalmának folyamatos kiterjedése gyakorlatilag már Lenin életében megindult, annak a puszta ténynek köszönhetően, hogy élén az ekkor még csak az egyik legambiciózusabb bolsevik vezetőnek tekinthető Sztálin állt, aki épp ezért ezt a hivatalt használta fel céljai elérésére. Hlevnyuk úgy véli, hogy, mivel az utókor számára a hatalom megszerzésének az állomásai lehetnek érdekesek és döntőek, az orosz történészek eddigi kutatásaik során elsősorban a Politikai Bizottság történetének 20-as évekbeli etapjaira koncentráltak, e korszakot több oldalról, alaposabban is feltárták, a kérdésről számos feldolgozás született. A 30-as éveket bemutató politikatörténet marginalizálódása egyebek mellett a források máig szinte teljes hiányának is betudható, amit ráadásul, a vezetőket fizikai értelemben is likvidáló intézkedések miatt, még a korábban oly gazdag memoárirodalom és magánlevelezés sem tud pótolni vagy kiegészíteni.

A rendelkezésre álló anyag ilyetén szegénysége folytán eddig egyetlen, a korról készült tanulmány sem tudott teljességében hiteles lenni. Az orosz levéltári állomány fokozatos felszabadulása folyamatában épp ezért választja a szerző tudatosan a 30-as évek politikai mechanizmusait témájául, mintegy kiragadva őket az időből, és az előzményeket az olvasó ismeretére bízva. Kritikusan meg kell jegyeznünk, hogy ezt megsínyli a könyv. A PB intézkedéseinek vizsgálata és mérlegelése egy teljes “tisztogatástörténet” megírását feltételezi, ennek folyamata és ideológiai mélysége azonban nem érthető és nem kezelhető az 1920-as évek hatalmi csatározásainak és pereinek értelmezése nélkül (még akkor sem, ha ezek mind módszereikben, mind méreteikben eltörpülnek a későbbiek mellett). Talán szerencsésebb lett volna kicsivel nagyobb lélegzetűre fogni a művet, egy rövid előzmény-összefoglalással az ismétlésekbe bocsátkozás esetleges vádját is megkockáztatva.

Mert a könyv mind tematikájának, mind az adatok és értékeléseik teljességében való feltárása igényének tekintetében jól megszerkesztett munka, igazi hiánypótló. A 17 oldalból, 612 tételből, zömében teljesen friss dokumentumokból összeálló hivatkozásanyag rendkívül alapos és kiterjedt kutatásra vall, Hlevnyuk maga is érezteti, hogy fő célja az immár hozzáférhető eredmények megosztása a közvéleménnyel. Nagy segítséget jelent a témával foglalkozó kutató számára, hogy tematikusan csoportosítva megadja a vizsgálódásul szolgáló anyag: a Büró üléseinek jegyzőkönyvei, a KB Titkárságának és Szervező Irodájának, a Népbiztosok Tanácsának dokumentumai, a tagság személyes anyaga, a vezetők hivatalos-félhivatalos levelezései, átiratai (legfontosabb ezek közül Sztálin és Molotov levelezése), kis számban a memoárok lelőhelyét (a részletességre jellemző, hogy például a PB-tagok magániratainak fondjai is tételesen, személyre szólóan fel vannak sorolva). A legfőbb honi anyaggyűjtő intézmények a Modern Történelem Dokumentumai Tanulmányozásának és Őrzésének Oroszországi Központja (RCHIDIN), az Orosz Föderáció Állami Archívuma (GARF) és az Orosz Állami Gazdasági Archívum (RGAZ).

A könyv időrendi sorrendben tárgyalva az eseményeket, két alapproblémát vizsgál: egyfelől a PB szerkezeti-szervezeti felépítésének és működésének, a munkarendnek változásait, a tagcseréket, másfelől a határozatok elfogadásának mechanizmusait, a Politbüró formális procedúrái mögé rejtett “politikai konyhát”. Ez utóbbi egyben az intézménynek mint kollektív testületnek Sztálin egyeduralmához való viszonya, ezen viszony alakulása (pontosan: teljes eltorzulása) áttekintését is jelenti.

Az egyes fejezetek fontosabb, a Politikai Bizottság és az ország életében is jelentős változásokat eredményező irányváltások, a reform és a terror alkalmazása körüli ingadozások mentén tagolódnak. Az első, a 30-as évről szóló a “nagy áttörés” politikai következményének hozadékaként az erőszakos kollektivizálás és iparosítás teljes végrehajtását, ennek utolsó, jelentősebb ellenzőinek likvidálását tárgyalja. Ez a “kártevők” (így nevezték a gazdasági életben kulcspozíciót betöltő vezető szakembereket, akiket a rendszer elárulásával, szabotázzsal, egyfajta “iparpárt” létrehozásával vádoltak) monstre perével, illetve Rikovnak, a szovjet, és Szircovnak, az orosz Népbiztosok Tanácsa elnökének menesztésével, a PB-ből történő kizárásukkal teljesedik ki. Szó esik az ekkor már kegyvesztett Buharin sorsáról, megkeseredett mentegetőzéseiről is.

A második, 1931–33-at áttekintő fejezet a “nagy áttörés” kiváltotta ellenérzésekkel szemben fellépő egyre kegyetlenebb terror következményeit, a PB működésének átszervezését (benne Rudzutak menesztése és Andrejev beválasztása), a meginduló következetlen “minireformokat” tárgyalja, míg a harmadik az 1934-es “olvadást”, a mérsékelt irányvonal átmeneti megerősödését, a második ötéves terv korrekcióját veszi szemügyre.

A következő rész a Kirov-gyilkosság ürügyén beindított 1935–36-os repressziókról szól, a Politbüróban végrehajtott személyi változásokról, melyekkel Sztálin immár új végrehajtókat keres: Mikojant és Csudart rendes, Zsdanovot és Ejhét pedig póttaggá választják, illetve megerősödik az ekkor még nem PB-tag Jezsov szerepe.

Így jutunk az utolsó két fejezethez, melynek témája az 1937-38-as, hatalmas tömegeket érintő “csúcsterror” és a Politikai Bizottságban végbemenő nagy tisztogatás: Ordzsonikidze öngyilkossága (meggyilkolása?), Posztisev, Csudar, Ejhe félreállítása, a másik oldalon Jezsov és Hruscsov póttaggá delegálása, valamint a háború előestéjén (1939–41) az immár új nemzetközi helyzet állította követelményekhez való igazodás, először még frissebb erők bevonásával (Berija, Voznyeszenszkij, Malenkov beválasztása), majd a hatalmi központ áthelyezésével, mellyel, Sztálinnak 1941 májusi miniszterelnökké avanzsálásával a Politbüró elveszti korábbi szerepét, gyakorlatilag megszűnik az események fő instruktora lenni, az új szisztéma pedig most már a vezér haláláig érvényben marad.

Az eseményeknek ezen általános, az új információk fényében történő tulajdonképpeni újratárgyalása mellett Hlevnyuk könyvének más érdemei is vannak. A kortársak, beleértve a szélesebb közvéleményt, és a témával ezidáig foglalkozó kutatók körében általános érvényű volt az a meggyőződés, hogy ilyen mérvű ingadozások, a hivatalos vonaltól való elhajlások és következetlenségek azért történhettek meg, mert a hatalom csúcsán, így a PB-ben is rendkívül kemény harc folyt, melyet különböző meggyőződésű tagokból létrejött, élesen elhatárolható csoportok, frakciók folytattak. Hagyományosan kettőt, a “radikálisokat” és a “mérsékelteket” különítették el egymástól, az elsőt a legreprezentánsabban Molotov, Jezsov és Kaganovics, míg a másodikat Kirov, Ordzsonikidze és Zsdanov képviselte volna. Hlevnyuk művében többször is visszatér arra, hogy ezt a teóriát egyfelől semmilyen rendelkezésre álló dokumentum nem támasztja alá, másrészről a PB munkamechanizmusát megvizsgálva kiviláglik, hogy a rendszer nem is ilyen alapon működött. Szinte minden tagról elmondható, hogy döntéseit mindig az adott szituáció követelményei szerint hozta, véleménye változott, szavazatával hol mérsékelt, hol radikális irányvonalat képviselt. Ezen túlmenően szoros munkatársi, nem egyszer baráti viszonyban álltak egymással olyan PB-tagok, akiket a két ellentáborhoz szokás sorolni (pl. Kaganovics–Ordzsonikidze, Molotov–Kujbisev stb). Az látszik inkább valószínűnek, hogy a hatalmi csúcs felé egyre közelítő Sztálin játszotta a mérleg nyelvének szerepét, az ő akarata, képessége az ellentétek kijátszására tudta eldönteni a vélemények, határozatok sorsát.

A 30-as évek elején persze a PB-t tisztán kollegiális szervnek tekinthetjük. A tagok önállósága megfelelően biztosítva volt, Sztálinnak is támogatók bázisát kellett kialakítania maga körül, hogy szándékainak érvényt szerezhessen. A hagyományos procedúra durva megsértései 1935-től, Kirov és Kujbisev halálával kezdődnek, majd válnak mind gyakoribbá, Ordzsonikidze öngyilkosságával pedig az utolsó harcos elégedetlenkedő száll sírba. A többi régi vezető önként, a Sztálin által felemelt fiatalok érdekből behódolnak, míg végül (legkésőbb 1941-től) az egy kézbe összpontosított összes hatalom minden kezdeményezés, politikai szerep lehetőségét kizárja.

A tanulmány mellékletében található összefoglalások (a Politbüró összetételének változásai, üléseinek száma, a megvitatott kérdések mennyisége és a tagok Sztálinnál tett látogatásai) lehetőséget adnak a bő tíz év alatt végbement átalakulások, viszonyrendszer-módosulások megismerésére.

Hlevnyuk munkája segítségével alaposan és korrekten áttekinthetők az 1930-as évek Szovjetuniójának felső hatalmi mechanizmusai, sok új, az átértékelést szolgáló, illetve arra további lehetőséget nyújtó adat kerül birtokunkba, a tárgyalt helyszín és korszak pedig játszik olyan jelentős szerepet Európa történetében, hogy kellő megismerésének szükségességét ne kelljen hangsúlyozni.
 

O. V. Hlevnyuk: Politbüro. Mehanizmü politicseszkoj blaszti v 30-e godü (A Politbüró. A politikai hatalom mechanizmusai a 30-as években). Moszkva, Rosszijszkaja politicseszkaja enciklopedia, 1996. 304. p.
 

Sinkovicz István