“Készült-e Sztálin támadó háborúra Hitler ellen?” A 90-es évek orosz történettudományának talán legizgalmasabb kérdésére számos kutató keresi a választ. A lassan megnyíló, volt szovjet archívumok, az ideológiai kötöttségektől való megszabadulás egyre inkább lehetővé teszik, hogy az orosz történészek, korábban érinthetetlennek vélt tabukat figyelmen kívül hagyva, kizárólag szakmai szempontok alapján közelítsék meg a XX. századi orosz–szovjet történelem legkényesebb területeit. Erre tesz kísérletet Vlagyimir Nyevezsin, A támadó háború szindrómája című munkájában.

“A háborúk az emberek tudatában kezdődnek” – idézi a szerző az UNESCO alapokmányának megállapítását. Az emberek tudatát pedig a politikai vezető elit a kezében tartott tömegkommunikációs eszközök segítségével igyekszik formálni saját céljai érdekében. Ez a felismerés késztette a szerzőt, hogy a szovjet propagandagépezet tevékenységét vizsgálva próbáljon választ találni arra, “milyen forgatókönyvvel rendelkezett a sztálini rendszer a háborúba történő belépéssel kapcsolatban”.

A háborúra való készülődés egyik fontos aspektusa – a hadsereg felfegyverzésén és a katonák kiképzésén túl – a megfelelő ellenségkép kialakítása. Ez utóbbiban rendkívül gazdag volt a 30-as, 40-es évek fordulóján a szovjet külpolitika. A harmincas években, Hitler hatalomra jutása után Németországot ábrázolta úgy a szovjet propaganda, mint a legagresszívabb országot, amely közvetlenül fenyegeti a Szovjetunió érdekeit. Ez a megközelítésmód mélyen beivódott az emberek tudatába. A “fasiszta fenyegetés”, a “fasiszta ügynökök és kémek beszivárgásának veszélye” szolgált hivatkozási alapul a harmincas évek második felének megtorlási hullámaihoz; többek között a szovjet tisztikar lefejezéséhez. Ugyancsak ebben az időszakban gyökerezett meg az emberek tudatában az a felfogás a küszöbön álló háborúról, hogy annak megvívására idegen területen kerül sor, és kis véráldozattal könnyű győzelmet fog hozni. Ezt a meggyőződést igyekeztek erősíteni a különböző irodalmi és filmművészeti feldolgozások (pl. Spanov Első csapás című elbeszélésében a Vörös Hadsereg tizenegy óra alatt veri szét a támadó német egységeket és helyezi át a harci cselekmények színterét ellenséges területre; hasonló szellemben tárgyalja az eseményeket a Ha holnap háború lesz című film is, amely Sztálin kedvenc alkotásai közé tartozott).

Az erősen antifasiszta beállítottságú szovjet közvélemény szemében éppen ezért a németekkel 1939. augusztus 23-án megkötött megnemtámadási egyezmény, de még inkább a szeptember 28-án aláírt barátsági és együttműködési szerződés egyfajta “ideológiai anomáliának” tűnt. A tömegkommunikációs eszközök viszont mindent megtettek az új külpolitikai irányvonal elfogadtatása érdekében. A sajtóból eltűntek a korábbi “fasisztaábrázolások”, a Németországra nézve sértő kijelentések. A Pravda a német–szovjet jószomszédi kapcsolatokról kezd cikkezni, melyet nem befolyásolhat a két ország eltérő ideológiai és politikai berendezkedése. Anglia és Franciaország pedig háborús gyújtogatókká léptek elő, akik mindent megtesznek, hogy ellentétet szítsanak a Szovjetunió és Németország között.

A Molotov–Ribbentrop-paktum titkos záradéka az érdekszférák elhatárolásával új helyzetet teremtett a Harmadik Birodalom és a Szovjetunió között elhelyezkedő területeken. Lengyelország német megtámadását illetően a szovjet vezetés is megtette a szükséges lépéseket, hogy katonai erővel vegye birtokba a zsákmány rá eső részét. Megkezdődtek a Vörös Hadsereg “felszabadító hadjáratai”, melyek során Nyugat-Ukrajna, Nyugat-Belorusszia, a balti államok és Besszarábia a szovjet állam részévé váltak. Vlagyimir Nyevezsin részletesen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogyan készítette fel a politikai vezetés ideológiailag a társadalmat és a hadsereget az éppen küszöbön álló “felszabadító háborúra”, hogyan jelennek meg a propagandaszervezetek tevékenységében és a tömegkommunikációs eszközökben a hatalom elvárásai. A szerző úgy gondolja, hogy ezen területen olyan párhuzamok figyelhetők meg az 1939–40-es év és 1941 tavaszának, kora nyarának eseményei között, melyek közelebb vihettek minket a bevezetőben feltett kérdés megválaszolásához.

Az alaphangot természetesen minden esetben személyesen Sztálin vagy valamely közvetlen munkatársa (Molotov, Zsdanov) adta meg. 1939. szeptember 7-én a főtitkár Komintern-vezetők (Dimitrov, Manuilszkij) valamint Molotov és Zsdanov előtt kijelentette: “Lengyelország fasiszta állam, amely elnyomja a területén élő ukránokat és beloruszokat. A mai viszonyok között ennek az államnak az elpusztítása azt jelenti, hogy egy fasiszta állammal kevesebb!” (70. p.) “A nemzetközi proletariátus semmi esetre sem tudja megvédelmezni a fasiszta Lengyelországot, amely visszautasította a Szovjetunió segítségét, és amely más nemzetiségeket elnyom.” – hangzik a Komintern VB állásfoglalása 1939. szeptember 8-án (80. p.). A sajtóban egyre gyakrabban cikkeznek Lengyelország életképtelenségéről, újra megjelenik az újságok hasábjain a “lengyel pán” parazita alakja, aki kifosztja és gyarmati sorban tartja “belorusz és ukrán testvéreinket”, akiknek 1939. szeptember 17-én a Vörös Hadsereg “segítő kezet nyújtott”. “Bátran és határozottan törünk előre – olvasható a Vörös Hadsereg orgánumában –, mivel tudjuk, hogy az igazságos háborúk legigazságosabbikát vívjuk, amelyet valaha is ismert az emberi történelem.” (80. p.)

A következő “legigazságosabb” háborúra Finnország ellen került sor, miután a határmódosításra és a – balti mintára – katonai bázisok létesítésére irányuló tárgyalások eredménytelenül végződtek. “Mi, polgári személyek nem jutottunk előbbre. Most a katonáké a szó!” – jelentette ki Molotov 1939. november 3-án. A Pravda cikkírója nyíltan megfenyegette Finnországot: “Válaszunk egyszerű és világos! Pokolba a politikai kártyakeverők kicsinyes játékaival! Mi megyünk a magunk útján, tekintet nélkül bármire, összezúzva minden akadályt előttünk.” (83. .) Az úgynevezett téli háborúban a szovjet propaganda kettős célt követett: egy minimálisat (a határ kitolását Leningrádtól északnyugati irányba) és egy maximálisat (“a finn nép felszabadítását a kapitalista rabiga alól”. A téli háború előestéjén a szovjet propaganda azt sugallta, hogy a finn dolgozók “készek virággal és vörös zászlókkal fogadni a felszabadító Vörös Hadsereget.” (97. p.) Ez a kezdeti hurráoptimizmus, a könnyű győzelem reménye sokba került a szovjet hadvezetésnek: Kuusinen bábkormánya nemhogy a finn nép, de még a Tuominnen vezette finn kommunisták támogatását sem élvezte. A “felszabadítás” jelszava – az elkeseredett finn katonai ellenállást látva – a vörös katonákra sem hatott olyan meggyőző erővel, mint mikor az ukránokról vagy beloruszokról volt szó. Nagyobb sikerrel tudott a szovjet propaganda orientálni a minimális cél – Leningrád biztonságának szavatolása – hangoztatásával.

Hasonló forgatókönyv alapján zajlottak a Vörös Hadsereg “felszabadító hadjáratai” a balti államok és Besszarábia esetében. A lengyel pán és a finn katonai klikk helyébe most az “orosz ukrán és moldáv testvéreinket (sic!) elnyomó román bojár” alakja lépett. Besszarábia és Észak-Bukovina megszállása az utolsó olyan akció volt, melynek során a Molotov–Ribbentrop paktumban szovjet érdekszférába került terület tényleges elfoglalásáról volt szó. Ezen folyamat lezárása után felmerült a “hogyan tovább” kérdése. Az agitátorok és propagandamunkások az egyszerű emberektől is gyakran kaptak olyan kérdéseket, mint: “A megnemtámadási szerződés ellenére nem kerül-e sor háborúra Németországgal, hiszen a Szovjetunió határait tovább kell szélesíteni Nyugat felé?” vagy “Mondja – minden jel arra mutat, hogy a Szovjetunió háborúra készül, kivel fogunk harcolni és mikor?”

“Első látásra – írja a szerző – a külső ellenség sorában, melynek alakját olyan aktívan használta a szovjet propaganda a 30-as, 40-es évek fordulóján, nem maradt hely Németország és a német fasizmus számára.” (129. p.) Az egyes szovjet vezetőknek zárt körben elejtett megjegyzései azonban arra utalnak, hogy Moszkva egy pillanatra sem “veszette szem elől” Németországot, mint lehetséges ellenségét. Lev Mehlisz, a Vörös Hadsereg politikai főcsoportfőnöke 1939. november 10-én zárt ülésen jelentette ki meghívott íróknak: “A németeknek sok gondjuk van Lengyelországban és Csehszlovákiában. Itt 25–27 millió elkeseredett cseh-, illetve lengyel él... Nem csináltuk rosszul, mikor nem zavartuk Hitlert, hogy ilyen lázadó tűzfészket szerezzen magának a keleti határokon. Ezek valószínű szövetségeseink lesznek nyugati előretörésünk esetén.” (102. p.) Sztálin 1940 márciusában a következőképpen utasítja I. F. Petrov tábornokot, egy német haditechnikai bemutatóra utazó bizottság tagját: “Vegye figyelembe, hogy bár aláírtuk a szerződést Németországgal, a fasiszta Németország a mi legádázabb ellenségünk volt és marad.” (129. p.) 1940. november 25-én Molotov megbeszélést folytatott Georgi Dimitrovval, a Komintern VB főtitkárával. “A Komintern bomlasztó tevékenységet folytat a különböző országokban állomásozó német megszálló csapatok soraiban és feltett szándéka tovább erősíteni ezt az irányvonalat” – tájékoztatta Dimitrov a Népbiztosok Tanácsának elnökét, majd azt tudakolta nem sért-e ez szovjet érdekeket. “Természetesen ezt kell tennünk. Nem volnánk kommunisták, ha nem ilyen politikát folytatnánk. Csak mindezt csendben, feltűnés nélkül kell csinálni!” hangzott Molotov válasza. (130. p.)

Egy másik szálon az elkövetkezendő nagy összecsapás feltételezett “koreográfiáját'” igyekezett megrajzolni a szovjet propaganda. “A Szovjetunió által bármely kapitalista állam ellen vívott háború igazságos, függetlenül attól, ki kezdi. Nekünk késznek kell lenni arra, hogy szükség esetén elsőként mérjünk csapást... Teljesen világos, hogy a Vörös Hadsereg tevékenysége aktív jellegű lesz.” – E. Boltyin a Vörös Hadsereg lapjának, a Krasznaja Zvezdának a felelős főszerkesztője szavait meghívott írókhoz intézte 1940 júliusában.

A szálak – Nyevezsin szerint – Sztálin 1941. május 5-én a katonai akadémiák végzős hallgatói előtt az ünnepi ülésen elmondott beszédében és az azt követő kremlbeli fogadáson tartott pohárköszöntőjében futnak össze. A szerző az események további menete szempontjából kulcsfontosságúnak tartja az elhangzottakat, hiszen Sztálin ekkor már egyre ritkábbá váló nyilvános fellépései szinte kinyilatkoztatás-számba mentek, “melyek valami gyökeres változást sejtettek az ország életében, melyektől a szovjet lakosság egész kategóriáinak, társadalmi osztályoknak, egyes embereknek élete vagy halála függött.” (176. p.) Ennek megfelelően Nyevezsin különös figyelmet szentel a május 5-i események rekonstruálásának, a közeg megrajzolásának, melyben elhangzottak Sztálin szavai. Egy nappal Sztálin fellépése előtt, május 4-én már megszületett a Politbüró egyhangú határozata, melynek értelmében Sztálin, főtitkári pozíciójának megtartása mellett, átveszi Molotovtól a Népbiztosok Tanácsa elnöki tisztét is. A legmagasabb párt- és állami funkció egy kézben történő egyesítését a feszült nemzetközi helyzettel magyarázták. Mivel Sztálin eme nagy fontosságú beszéde nem került bele összes műveinek egyetlen kiadásába sem, és nem is publikálták sehol, a történész ebben a kérdésben kénytelen a jelenlévők visszaemlékezései alapján összeállítani a képet. Bár a részletekben vannak eltérések, a fő vonalakban megegyeznek a beszámolók. Sztálin a május 5-i beszédében fültanúk szerint alapvetően két tárgykört érintett: a Vörös Hadsereg harckészültségét és a nemzetközi helyzetet.

A Vörös Hadsereg újrafelfegyverzése befejeződött – jelentette Sztálin a hallgatóság előtt. Az átszervezés során figyelembe vették a téli háború és a nyugaton zajló hadműveletek tapasztalatait. A Vörös Hadsereg hadosztályainak egyharmada gépesített (harckocsizó, illetve motorizált). A fegyverzet terén a főtitkár kiemelte a frontvonal áttörésére alkalmas első vonalbeli, vastag páncélzattal rendelkező KV–1, KV–2-es tankokat és a később legendássá vált T–34-es harckocsit. A légierő pedig olyan, a korábbiaknál lényegesen gyorsabb, korszerűbb repülőgépeket kapott, mint a JAK–1, JAK–3 és MIG–3-as vadászgépek, az IL–2-es csatarepülőgép vagy a PE–2-es bombázó. Ennek köszönhetően – amint azt Sztálin többször is hangsúlyozta – korszerű hadsereg jött létre, a korszerű hadsereg pedig támadó szellemű. A végzősök tiszteletére rendezett banketten a főtitkár a következőképpen reagált az egyik tábornoknak a sztálini békepolitikát éltető pohárköszöntőjére: “A békepolitika jó dolog. Mi egészen addig védekező irányvonalat követtünk, amíg nem láttuk el hadseregünket a modern hadviseléshez szükséges eszközökkel. Most, mikor haderőnket korszerű fegyverekkel szereltük fel, elég erősek lettünk – át kell térni a védekezésről a támadásra. Országunk védelmének megszervezésénél támadó felfogásban kell cselekednünk... Ebben a szellemben kell átszerveznünk nevelő- és propagandamunkánkat, agitációs tevékenységünket, a sajtót. A Vörös Hadsereg modern hadsereg, a modern hadsereg pedig – támadó hadsereg” (174. p.) Egyes beszámolók szerint Sztálin a következőképpen fejezte be beszédét: “Azt javaslom, igyunk a háborúra, a támadó háborúra és a mi győzelmünkre ebben a háborúban.” (175. p.)

Beszédének másik részében a főtitkár a külpolitikai helyzetet elemezte, feltűnően nagy figyelmet szentelve Németországnak és a Wehrmachtnak. Szavaiban nyoma sem volt a sajtóban korábban érezhető udvarias vagy baráti hangvételnek. 1941 tavaszán Sztálin már egyértelműen a németeket tette felelőssé a háború kirobbantásáért és kiterjesztéséért. A nemzetközi helyzet elemzésénél pedig kitért arra, hogy a harcoló felek erőforrásai kimerülőben vannak, a harc kimenetelét a nagy tartalékokkal rendelkező USA, illetve a Szovjetunió fogja eldönteni. Németország sikereket ért el, amíg az elnyomó párizsi békerendszer ellen lépett fel, de most, amikor hadserege a hódítás jelszavát tűzte zászlajára, kudarcra van ítélve. Sztálin igyekezett hallgatósága előtt eloszlatni a Wehrmacht legyőzhetetlenségének mítoszát. “Katonai szemszögből nézve a német hadseregben nincs semmi különös, sem a tankok, sem a tüzérség, sem a légierő tekintetében. A német hadsereg egy része elvesztette a háború elején tanúsított harci kedvét. Ezenkívül megjelent soraiban a nagyképűség és önelégültség.” (172. p.) A németek korábbi győzelmeiket kizárólag ellenfeleik, különösen Franciaország gyengeségének köszönhették.

Sztálin legközelebbi munkatársai – akik számára sokszor élet vagy halál kérdése volt, hogy tudjanak olvasni a “vezér” szavaiban, vagy akár azok mögött is – megértették, hogy a főtitkár szavai gyökeres változást jelentenek a szovjet politikában. A “kinyilatkoztatások” szellemében mozgásba lendült a Zsdanov és Scserbakov által irányított szovjet propagandagépezet is. (Zsdanov a Politbüró május 4-i határozatának értelmében a főtitkár helyetteseként a második embernek számított a párthierarchiában, Scserbakov a Központi Bizottságnak az ideológiai munkáért felelős titkára volt – K. A.) A sztálini fordulatok, szószerkezetek megjelennek a tömegkommunikációs eszközökben. Az “átállás”, a német hadsereg legyőzhetőségének elhitetése, a szovjet társadalom mozgósítása a küszöbön álló háborúra csak lassan, fokozatosan történhetett – Scserbakov szavaival: “óvatosan, nem ingerelni (a németeket – K. A.), nem adni ürügyet, analógiák, célzások, de szisztematikusan, cseppenként.” (190. p.) Ennek megfelelően a propagandatevékenység súlypontja áthelyeződött a németek számára kevésbé elérhető helyi (területi, városi) sajtóra. 1941. május 24-én a “Politucsoba krasznoarmejca” (A vöröskatonák politikai oktatása) című újság a következőképpen fogalmazza meg az aktuális feladatokat: “A politikai szervezetek, a parancsnokok és politikai munkások kötelesek haladéktalanul kiküszöbölni minden elégtelenséget a nevelőmunkában, erősíteni a vöröskatonák és az alacsonyabb parancsnoki állomány körében végzett tevékenységet a kommunizmus ügyéért folytatott támadó háborúra való állandó készenlét szellemében.” (208. p.) A Vörös Hadsereg Politikai Főcsoportfőnöksége által május második felében összeállított, a közeljövő feladatait meghatározó dokumentumban kemény bírálat tárgya volt az az egyes parancsnokoknál meglévő felfogás, hogy a támadó háború eleve igazságtalan háború, mivel ez a megközelítés zavarja annak megértését, hogy a Szovjetunió által bármely kapitalista állam ellen vívott háború eleve igazságos, és szükség esetén a Vörös Hadsereg magára vállalhatja a hadászati kezdeményezést.

A hatalom az írókat és filmrendezőket is mozgósította céljai érdekében. A filmszakma képviselői számára rendezett tanácskozáson Zsdánov így fordult a jelenlévőkhöz: “Önök nagyon jól tudják, hogy ha a körülmények ezt lehetővé teszik, tovább fogjuk szélesíteni a szocializmus frontját.” “Ennek érdekében a konkrét feladat most engesztelhetetlen gyűlöletet ébreszteni a népben a szocializmus ellenségeivel szemben, késznek kell lenni arra, hogy bármely burzsoá országra vagy koalícióra halálos csapást mérjünk, de a legfontosabb az emberek aktív, harcos, támadó szellemben történő nevelése.” (194. p.) A megbeszélésen résztvevő Visnyevszkij a következő témákat javasolta megfilmesítésre az “elkövetkező háborúról”: “A megerősített védelmi körzetek áttörése a német határon”; “Ejtőernyős desszant akcióban a megerősített körzetek ellen”; “Harckocsizó alakulatok együttműködése a légierővel”; “Átkelés a folyókon (Szan, Visztula)” – (210. p.) Visnyevszkij javaslata azokban a napokban született, amikor a szovjet vezérkar kidolgozta a “Meggondolások a Szovjetunió fegyveres erőinek hadászati felfejlődésével kapcsolatban a Németországgal és szövetségeivel való háború esetére” elnevezésű, május 15-re datált dokumentumot. A tervezetben áttekintették a preventív csapásmérés lehetőségét a Szovjetunió nyugati határainál a felfejlődés stádiumában lévő német csapatokra. Végső hadászati célként “az ellenség erőinek szétverését és a volt Lengyelország területének elfoglalását” jelölték meg. A hasonlóság a feltételezett harci cselekmények és a Visnyevszkij által javasolt témák közt – Nyevezsin szerint – arról tanúskodik, hogy a Filmügyi Bizottság Védelmi Albizottságának tagjai bizonyos mértékben informálva voltak a vezérkar stratégiai elképzeléseiről.

A szovjet propagandaszervek tevékenységének kimerítő bemutatása mellett Nyevezsin érintőlegesen szól azokról az intézkedésekről is, melyek pl. katonai téren történtek 1941 tavaszán, nyár elején. Március–áprilisban a Balti- és a Távolkeleti Katonai Körzet kivételével mindenütt behívták azokat az 1921. szeptember 1-je után született sorköteleseket, akikre az előző évben nem került sor. Az akció, a korábbi gyakorlattal ellentétben, a legnagyobb titokban zajlott; nem jelentek meg hirdetmények, nem közölték az újságok, a behívóhelyiségeket sem díszítették zászlók és jelszavak; csak az érintettek és helyi párt- és tanácsi vezetők szűk köre tudott róla. A behívás eredményeképpen mintegy háromszázezer fővel nőtt a Vörös Hadsereg személyi állománya. Âprilis–májusban a Honvédelmi Népbiztosság és a vezérkar hadgyakorlatra való behívás ürügyén megkezdte a tartalékosok mozgósítását. Az 1941 júniusáig behívott mintegy 800 000 tartalékost a nyugati határokon állomásozó hadosztályok feltöltésére használták fel. Jelentős csapatösszevonásokat hajtott végre a szovjet hadvezetés Besszarábiában. Ezek a csoportosítások – a német felderítés véleménye szerint – a Wehrmacht üzemanyagszükségletének döntő részét biztosító román olajmezőket fenyegették. A vadászrepülő egységeket a határtól mintegy 80 km-nyire épült repülőterekre telepítették. Rokosszovszkij, aki abban az időben vezérőrnagyi rangban a 9. gépesített lövészhadtest parancsnoka volt, a háború után írt emlékirataiban azt írja, hogy a légierő összevonása az előretolt repülőtereken, és a központi raktáraknak a frontövezetben történő elhelyezése azt sejtette, hogy a Vörös Hadsereg “ugrásra készül”. (A marsallnak ez a megjegyzése a szovjet érában rendszeresen kimaradt az emlékirat különböző kiadásaiból.)

A szovjet vezetés valódi szándékainak feltárása még további, alapos kutatómunkát igényel a történészek részéről. A volt szovjet levéltárak idevágó anyaga még jórészt feldolgozásra vár. A kutató gyakran csak közvetett bizonyítékokra, utalásokra hagyatkozhat, így kénytelen óvatosan fogalmazni ebben a kényes, politikai felhangoktól sem mentes kérdésben. Például úgy, ahogy azt B. Bonwitsch, a ruhri egyetem professzora teszi Nyevezsin könyvéhez írt utószavában: “Nyevezsin munkájából világossá válik, hogy a szovjet propaganda olyan háborúra volt orientálva, melyben a szovjet előrenyomulást nem feltétlenül kellett német támadásnak megelőznie.” (261. p.)
 

Vlagyimir Alekszandrovics Nyevezsin: Szindrom nasztupatyelnoj vojnü (A támadó háború szindrómája) Moszkva, AIRO–XX. 1997. 287 p.
 

Kolontári Attila