Schei (ejtsd szkéj) venetói dialektusban annyit tesz, hogy pénz (olaszul ugyanez soldo, soldi). Gian Antonio Stella, a Corriere della sera újságírójának könyvében egyrészt rengeteg a pénzre, másrészt a termelésre vonatkozó adat; a termelésre, amiből a pénz ered. Ezek az adatok azonban nem untatnak, a könyvet úgyszólván nem lehet letenni: magán viseli az olasz újságíróstílus élénkségének és lendületességének a jegyeit, és annak ellenére, hogy tele van zsúfolva számokkal, üzemi-gyári eljárásokra vonatkozó száraz utalásokkal, rendkívül változatos, eleven, olvastatja magát, illetve olvastatná magát magyarul is – ha akadna fordító –, mert különösen nálunk, a vállalkozói Magyarország hajnalán jól jöhetne azoknak, akik termelésből kívánnak pénzt csinálni. A többi vállalkozóról nem beszélve, akik talán kevésbé a termelésre, jobbára a pénzre, jobb esetben a pénzt direktben szülő kereskedelemre koncentrálnak.

Veneto a három északkelet-olaszországi régió egyike, Friuli–Venezia–Giulia és a Dél-Tirol (Alto Adige) a másik kettő. Ez utóbbi földrajzilag, etnikailag és kulturálisan egyenesen germán jellegű, északi germán tájakra néz, de az északkeletiek mégis összességükben döntően olasz karakterűek, a történeti fejlődés jellegzetességeinél fogva tipikusan olaszok és sajátosan, saját módjukon járultak hozzá az ország gazdaságának fellendüléséhez, olyannyira, hogy őket, lakosaikat, lakosaik szorgalma, munkaszeretete miatt Olaszország japánjainak nevezik. Innen a könyv alcímének jelzője (mítikus).

Tudvalevő, hogy Olaszország 1945 utáni fejlődése során került az iparilag fejlett országok csoportjába, körülbelül az 1960-as évek elején, és ettől kezdve egyenes útja volt a legfejlettebb elit klubba, a hetek közé. A fejlődés motorja ebben az időszakban a Milano–Genova–Torino ipari háromszög és a dinamikus Emilia-Romagna, valamint Toscana régiói voltak, viszont az 1980-as és 1990-es évek fordulóján, sajátos módon, az északkeletiek vették át a gazdaság lokomotívjának szerepét, mindenek előtt Veneto és Friuli, illetve Venezia–Giulia egy-egy termelési-gazdasági övezete. Ez az övezet Kelet- és Közép-Európa ancien régime-jeinek időszakában, a volt Jugoszlávián keresztül, egyfajta keleti kaput képezett, gazdaságilag teljesen nyitott volt kelet felé; nem véletlenül ehhez a vidékhez, nevezetesen Velencéhez kötött személyiség a 80-as évek olasz külügyminisztere Gianni de Michelis, a közép-európai országok együttműködését szorgalmazó politikus. A térség e kapcsolatok fejlesztésében ma is élenjáró szerepet játszik. Triveneto körzetéből rajzott ki kelet felé a legtöbb olasz vállalkozó, akik áruik, de vállalkozói habitusuk által elismertekké váltak Szombathelytől Szentpétervárig, nem kihagyva a közbeeső nyírségi területeket sem.

Északkelet (Nordest) történeti sajátosságaihoz tartozik az, hogy ezek a vidékek eredetileg Itália szegényebb régiói, amire nagyon érzékletesen és jól szemléltetett adatokkal – úgyszintén távolról sem unalmasan – a szerző kitér, és rövid adalék formájában nagyon lényeges történelmi kérdést tárgyal. Ez pedig az, hogy nemcsak a Dél, a Mezzogiorno, Szicília és Szardínia, a Rómától délre eső részek küszködtek az elmaradottság és szegénység gondjaival, hanem Veneto és Friuli is. Még 1961-ben is 100 lakóházból 48-ban nem volt vízvezeték, 52-ben WC, 72-ben fürdőszoba, 15-ben hiányzott az áram, 81-ben a gáz, és 86-ban nem volt radiátoros fűtés. 1876 és 1901 között az 5 millió 257 ezer összes olasz kivándorló 34 százaléka, azaz 1 millió 788 ezer Venetóból és Friuliból ment el. Az 1876 és 1976 közötti időszak ebből a térségből összesen 5 és fél millió kivándorlót adott a világnak, a közel 26 millió olasz kivándorló 21,15 százalékát, de ez utóbbi adatba már beleszámolják a dél-tiroliakat és a Trieste-környékbelieket is. Érdekes módon ugyanez az északkeleti terület – amely ma az összolasz lakosság 11,4 százaléka és az összterület 13,2 százaléka – az olasz export egyötödét adja, miközben a kivándorlások időszakában az emigráció egyötödét adta, sőt mint fent látható, az emigráció első hullámában az arány meghaladta az egyharmadot. Mint Stella megállapítja – a híres, ugyancsak e tájra való író Ferdinando Camont idézve –, már ezeken a számokon mérhető az itteni emberek életének korszakos megváltozása, és ez egyedül a munkájuknak köszönhető.

A szerző könyve nagyrészt az északkelet-olaszországi termelő munka példatára; azé a munkáé, amely vállalkozó jellegénél és gazdasági jelentőségénél, azaz piaci és exportképességénél fogva hallatlanul felértékelte a terület lakosságának árfolyamát, jövedelmi viszonyait és életszínvonalát. A magyarázatot erre Oliviero Toscani, a Benetton-cég hirdetési kampányainak fotográfus-szerzője a következőképpen adja elő: “Ezek az emberek itt a legderekabbak. Ha a derék jelző egyenértékű a naívabbal (és szerintem így van), a pragmatikusabbal, gyakorlatiasabbal, a sok puliszkát evővel; ha azt jelenti, hogy lényegre törőek, akkor nincs kétség, hogy a venetóiak és a friuliak a legderekabbak. Segíti őket ebben az, hogy szegények voltak. Az egyszerűség is segíti őket. Semmi csűrés-csavarás: az abszolút egyszerűség ereje számít. Ezeknek az embereknek ez a legnagyobb adománya: tudnak egyszerűsíteni. Át tudják ugrani a fölösleges kitérőket és ezáltal előjön a kreativitás, amit másutt megöl a bürokrácia, a komplikáció, a hierarchia.”

Egy egyszerű, egyben kiemelkedő példa. Udine közelében Manzano, San Giovanni al Natisone és Corno di Rosazza településeinek tíz kilométeres körzetében aki él és mozog, székeket gyárt: az egész olasz termelés 80 százalékát és az európai mennyiség egyharmadát felöleli a legyártott székek mennyisége. Az egyik fő székgyártó, Sandro Lovato mondja: “amikor egy kicsit rossz a hangulatom, becsukom a szemem és az európaiak fenekére gondolok: háromszáz millió fenék. Ezeknek átlagban és napjában nyolc székre kell ülni: konyhában, bárban, ebédlőben, hivatalban...”. Átlagosan tíz évi időtartamú székkel számolva, az annyi, mint két és fél milliárd. Hatalmas piac, tele lehetőséggel. A rossz hangulat már el is tűnt.” A szóbanforgó területen kb. 800 üzemben, jobban mondva üzemecskében 15 ezer dolgozó több mint két ezer milliárd líra értéket produkál. A terepet bejárva nem lehet mást látni, mint szőlőket és fűrészüzemeket, falerakatokat széklábakkal, széktámlákkal, görgőket, rugókat és minden más kelléket a székekhez: fa, műanyag, acél, bőr, alumínium. Székek a konyhába, a szalonba, a borbélyműhelybe, a kertbe, szék a vezérigazgatónak, a telefonkezelőnek, a szenátornak, a portásnak, szék húszezer, szék egy millió líráért.

Stella szék-példája egyike az elsőknek, de megörökíti a híres Benetton ruhagyárakat és velük együtt a Del Vecchio-féle szemüveg- és a Marzotto textil-márkákat, ezeket a szinte romantikus, a semmiből induló történeteket, számtalan kis- és középvállalkozást, valódi “sikertörténeteket”. A könyv gazdasági és társadalmi szempontból – tekintettel a fentiekre – több mint érdekes, több mint a sikerek példatára. A könyv kitűnően megírt zsurnalisztikai bravúr, és behatolás a venetói vállalkozói mentalitás zegzugaiba, a vállalkozói észjárás furfangjaiba, leleményességébe, miközben nem hallgatja el ennek a mentalitásnak, ennek a megszállott vállalkozókedvnek az árnyoldalait sem, azt, hogy a “szkej”-re koncentrálódik ezeknek az embereknek majd minden gondolata, hogy a “szkej” már már a vallásuk.

Szóba kerül ezzel összefüggésben az adócsalás, amit nyíltan bevallanak a venetói vállalkozók, még dicsekszenek is vele, mert – állításaik szerint – az elcsalt lírákat visszaforgatják a termelésbe, munkahelyeket létesítenek ezekből a pénzekből, ellensúlyozva a központi állam mulasztásait és hiányosságait, abban az értelemben, hogy a befizetett adók meghaladják a költségvetésből visszaszármazó juttatások elvárható arányát. Az adócsalás problémája egyébként óhatatlanul vezeti a szerzőt az olasz politika utóbbi éveinek neuralgikus kérdéséhez, az északi szecessziós törekvésekhez, az ún. Padania koncepciójához. A központi állam költségvetési politikája a Triveneto övezetében régóta, már Umberto Bossi Északi Liga mozgalmának létrejötte előtt kritika tárgya volt. Az itteni gazdasági vállalkozók sérelmezték az olasz állami támogatások területi elosztását: a Bossi-féle mozgalom ennek az ellentmondásos problémakörnek a következménye, azonban ebben a formájában szélsőségessé vált, és a Triveneto mértékadó politikai-társadalmi, valamint gazdasági tényezői el is határolták magukat Bossitól. Stella Pietro Marzottót idézi: “Mi egy nemzet vagyunk és annak is akarunk maradni. Még csak meg se érint engem a függetlenség eszméje. A nagyobb decentralizációé, az adóügyi föderalizmusé, a kiteljesített regionalizmusé viszont mindany-nyiunkat átfog”.

Ez a gondolatmenet és néhány hasonló megnyilatkozás rögzítése az újságíró magnetofonján, majd közzététele többet ér jónéhány izzadságszagú, a tárgyban elkövetett “politológusi” tanulmánynál, jóllehet a zsurnalisztikai munka nem helyettesítheti a bonyolult Padania-problematika alapos feldolgozását.

Jellemző, hogy Bossi mozgalmában épp Venetóban kezdeményeztek a mozgalom aktivistái szakadást, gyengítve ezzel az Északi Liga vezetőjének pozícióit, gyengítve ezzel a “szecesszió”, a Padania eszméjének befolyását. Erről a fejleményről azonban Stella még nem írhatott, mert az könyvének megjelenése utáni keletű, jóllehet az általa megszólaltatott venetóiak gyakorlatilag megelőlegezték a történteket.

Ajánlani lehet Stella könyvét mindazoknak, akik érdeklődnek Olaszország történelme, modern politikai kérdései iránt, és azoknak is, akik az olasz gazdasági, a sajátos olasz vállalkozási kultúra kérdéseiről szeretnének tájékozódni. De az italianisták, az olasznyelv-tanárok érdeklődésére is számot tarthat a mű, mert a trivenetói gazdasági panoráma a legkülönfélébb vállalkozói tevékenységek és termelési eljárások, gazdasági kifejezések és műszaki fogások lexikáját, nyelvi eszközrendszerét, helyenként dialektális labirintusát mutatja be. Akár nyelvészeti segédanyagként is megállná a helyét egy italianisztikai speciálkollégium tematikájában.
 

Gian Antonio Stella: Schei – Dal boom alla rivolta: il mitico Nordest (A pénz. A fellendüléstől a lázadásig: a mítikus Északkelet) Baldini Et. Castoldi, Milano, 1997. 285 p.
 

Pankovits József