A hidegháború kialakulása

A hidegháború kialakulása

A Missouri Egyetemi Kiadónál megjelent kis könyvecske válogatást közöl G. F. Kennan amerikai diplomata és J. Lukacs magyar származású, Amerikában élő történész levelezéséből. A könyvhöz J. Lukacs írt bevezető tanulmányt.

A XX. század második felének történelmét a két szuperhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió között kialakult hidegháború – ahogy Lukacs pontosabban megfogalmazza –, a napi politikai küzdelem valósága és a katonai összeütközés lehetősége uralta. Ez a körülmény súlyos hatással volt az USA kül- és katonapolitikájára, társadalmi, gazdasági fejlődésére, politikai rendszerére és világnézeti áramlataira egyaránt.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1941 nyarán, őszén szövetségesek lettek a hitleri III. birodalom elleni világháborúban. (Ma már nyilvánvaló, hogy külön-külön sem az amerikai–brit erők, sem az oroszok nem tudták volna Hitlert véglegesen legyőzni.) A két nagyhatalom viszonya 1945 elején még igen jónak látszott: februárban együtt írták alá a jaltai egyezményt; úgy indult, hogy a Szovjetunió aktív tagja lesz az ENSZ-nek; áprilisban a két ország csapatai találkoztak Európa szívében; augusztusban Sztálin – teljesítvén jaltai ígéretét – belépett a Japán elleni háborúba (ami csaknem ugyanolyan jelentőségű volt, Lukács professzor szerint, mint a két atombomba ledobása). Ugyanekkor baljós jelek mutatkoztak: Sztálin lengyel területi és politikai igényei; kelet-európai, német zónabeli politikája; a kommunista pártok propagandája Nyugat- és Dél-Európa egyes országaiban. “A három nagy” utolsó csúcstalálkozóján, Potsdamban tulajdonképpen majdnem semmit sem oldottak meg. 1945 végére nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet–amerikai “mézeshetek” véget értek. A következő év átmenet volt kettőjük viszonyában, melynek fontosabb állomásai: 1946. február: Sztálin beszéde a kommunista–kapitalista konfliktus létezéséről; fokozódó szovjet nyomás a kelet-európai államokra; a “vasfüggöny” látható leereszkedése; 1946. március: Churchill fultoni beszéde, mely figyelmeztetést az amerikai külügyminisztérium nem kívánta eléggé támogatni. Három esetben állt sarkára az amerikai kormány: azért, hogy szorgalmazza az oroszok visszavonulását Észak-Perzsiából; a görög kommunisták ellen vívott polgárháború, és a török tengerszorosok felé irányuló szovjet terjeszkedés ügyében. A Görög- és Törökország védelmére felszólító Truman-beszédet, az ún. Truman-doktrína meghirdetését (1947. március) a Marshall-terv bejelentése követte, amely azután hosszú időre megosztotta Európát: a segélyeket elfogadó Nyugat- és az azt elutasító Kelet-Európára és Oroszországra. Végül Csehszlovákia kommunista uralom alá kényszerítésével és Németország tényleges kettéosztásával beállt a hidegháború korszaka.

Az amerikai külpolitika legfőbb célja 1946–47-től, hogy feltartóztassa az orosz és a kommunista terjeszkedést. A “feltartóztatási politikai” fogalmát George F. Kennan, az USA külügyminisztériuma politikai osztályának igazgatója használta először a Foreign Affairs 1947. júliusi számában “X” szignóval aláírt, híres cikkében. S bár a folyamat, melynek során az amerikaiak szovjetbarát politikája átváltozott szovjetellenes politikává, 1945 táján kezdődött, ez az “X”-cikk fontos mérföldkövet jelentett.

Lukács professzor bemutatja a ma 95 éves Kennan amerikai diplomata személyét. George Frost Kennan 1934-től Moszkvában, az amerikai nagykövetségen dolgozott, ezt követően Bécsben, Prágában és Berlinben teljesített szolgálatot, majd 1944-ben visszatért Moszkvába, a Harriman vezette nagykövetség munkatársaként. Mivel éles szemű diplomata, és nem híve sem az izolacionizmusnak, sem a végletes internacionalizmusnak, már 1941-ben figyelmezteti kormányának egyik tisztviselőjét, hogy a Szovjetunió nem megfelelő szövetséges Amerika számára. 1944-ben egy hosszabb dolgozatban (Oroszország – hét év után) óvta külügyminisztériumát az illúzióktól Sztálin személyével és kormányának ambícióival kapcsolatban, Ezután 1946. február 22-én elküldte híressé vált “hosszú táviratát” a kormánynak. A távirat létrejöttében a véletlen is közrejátszott: Harriman távollétében Kennan intézte a nagykövetség ügyeit, s amikor egy szokványos kérdést kapott az USA pénzügyminisztériumától, magyarázna meg néhány következetlenséget a szovjetek Világbankkal kapcsolatos intézkedéseiből, megragadta az alkalmat, megfogalmazta nyolcezer szavas, hosszú táviratát. Megírta, hogy a szovjet vezetők tulajdonképpen csak az erő logikájából értenek, s ha komoly ellenállásba ütköznek, meghátrálnak. Iratának nagyobb volt a hatása, mint amit Kennan egyáltalán kívánhatott: alapdokumentummá lett, az USA Kennan “feltartóztatási politikájára” építette ezután egész hidegháborús stratégiáját.1

A fogadtatás megváltoztatta Kennan karrierjét, Washingtonba hívták, kinevezték a Politikatervező Osztály igazgatójának. Általános volt az érdeklődés a dokumentum iránt, olvasni, hallani akartak róla Washingtonban. 1947 nyarán azután megjelent Kennan híres “X”-cikke is a “feltartóztatási politiká”-ról.

Itt bemutatandó könyvecskénk az American Heritage című folyóirat felkérésére keletkezett. Az elképzelés szerint J. Lukacsnak beszélgetést kellett volna készítenie G. Kennannal a “feltartóztatási politika” és a hidegháború keletkezéséről, de mindkettőjük javaslatára az eszmecsere levélváltás formáját öltötte. A korszak jobb megértetése céljából J. Lukacs még további magyarázatot bocsát a levelek elé:

A történészek, politikusok, hírlapírók külöbözőféleképpen vélekednek az USA-nak a Szovjetunióval kapcsolatos magatartásáról az 1945–46–47-es években. A baloldali revizionisták szerint Amerika túl hevesen és elsietetten reagált a szovjet politikára. Az ortodox és nagyjában elfogadott nézet szerint az USA nem felelős a hidegháború kialakulásáért (J. Lukacs szerint sem), mert sokáig és sokat engedett Moszkvának. Lukacs és Kennan viszont úgy vélik, bizony 1947-nél korábban kellett volna cselekedni az orosz hatalmi terjeszkedés megakadályozására.

A másik, fontos tényező az amerikai közvélemény alakulása volt. S bár ez lassan formálódik, 1945-től már jelentkeztek a hivatalos véleményektől eltérőek is. Az eredmény azonban hibás diagnózishoz vezetett: azt gondolták, a legnagyobb veszélyt a nemzetközi kommunizmus jelenti, holott az orosz hatalmi előrenyomulástól kellett volna tartani. Realistább amerikai külpolitika 1945-ben bizonyára nagyobb támogatást kapott volna saját népétől és főleg a britektől – véli Lukács professzor. Az alkalmat elszalasztották.

Egy másik körülmény, amellyel eddig keveset foglalkoztak a történészek, hogy Európa megosztásáról már 1945 előtt is voltak elképzelések magas kormánykörökben és Roosevelt terveiben is. Olaszországot és Franciaországot amerikai befolyás alatt akarták tudni, továbbá jelen akartak lenni Berlin elfoglalásakor is, és aggódva gondoltak a francia kommunista mozgalom háború utáni kilátásaira. Ugyanakkor gyanúval és kelletlenül hallgatták Churchill figyelmeztetéseit az oroszok túlzott kelet- és közép-európai terjeszkedését illetően. (Annyira, hogy amikor brit csapatokat küldtek a görög kommunista felkelők leverésére 1944 decemberében, ezt Washington támadta elég élesen, míg Sztálin nem!) Maga az amerikai kormány sem volt egységes: Harry Hopkins és Henry A. Wallace szovjetbarát politikát, James V. Forrestal és Allen W. Dulles szovjet befolyást korlátozó politikát kívántak.

Kennan tehát 1941-ben arról akarta meggyőzni kormányát, hogy nyújtsanak bár katonai segítséget Oroszországnak a háború alatt, de kerüljék el, hogy ez egyszersmind politikai szövetséget is jelentsen. 1945-re három felismerés kristályosodott ki az amerikai diplomatában: az oroszok Kelet-Európa fölé kiterjesztett uralmát immár nem lehet elkerülni, de az USA-nak nem szabad megelégednie jelentéktelen, felületes nyilatkozatokkal; Oroszországot egy brutális, kommunista diktátor tartja uralma alatt, ezért már elfoglalt határai között kell tartani; a feltartóztatási politika nem elég, az orosz fegyveres erőknek előbb-utóbb vissza kell vonulniuk Közép- és Kelet-Európából, a legelőbbre tolt pontokról, s ezt komoly tárgyalások kell, hogy kövessék Európa és Németrország megosztásának korrekciójáról.

A három javaslatból 1947-ben csak a másodikat fogadta el az amerikai kormány, így a “feltartóztatás” lett a politikai vezérelv hosszú időre. Az amerikaiak nem értették teljesen Kennan hosszú távú elgondolásait, s inkább az ideológiai, mint a geográfiai realitás hatása alatt gondolkoztak. Ennek tulajdonítható, hogy később állandóan elvetik Európa felosztásának újratárgyalását. Kennané az érdem – hangsúlyozza John Lukacs –, hogy állandóan előhozta a kérdést.

1953-ban, Dulles nyomására, Kennan visszavonult kormányzati pozíciójából, és további javaslataira ezentúl már nem figyeltek oda volt munkatársai. Lukacs professzor még két tudnivalót említ meg a diplomatáról. Sokan kétségbe vonták Kennan elvi következetességét, mivel annak ellenére, hogy 1947 előtt rendkívül bizalmatlan volt a szovjetekkel szemben, és ő volt a hidegháború stratégiájának építőmestere, ám ezután több mint negyven éven át élesen bírálta az egymás után következő amerikai kormányok oroszellenességét. J. Lukacs szerint viszont Kennan soha sem volt ideológus, hanem elveket képviselt, ezeken pedig nem változtatott. Az államokat s nem az ideológiákat tartotta realitásoknak. A marxizmust erkölcstelen, az emberi természettel ellentétes ideológiának tekintette. Kennan kívánatosnak látta fenntartani a diplomáciai kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal, úgy látta, hogy a Szovjetunió – saját, jól felfogott érdekében – nem akar háborút kezdeni az USA ellen. Ez elvek mellett G. Kennan mindvégig kitartott.

Lukacs professzor végül a XX. századra vonatkozó, két különböző nézetről szól. Az egyik szerint 1917 óta a világ történelmét a kommunizmus és a kapitalizmus, illetve az ún. “totalitarizmus” és a “demokrácia” szembenállása határozta meg, s e küzdelemnek a II. világháború csak egy rendhagyó fejezete volt. A másik nézet szerint a XX. század két leghatalmasabb eseménye a két világháború volt, s ezek következményei – például az 1917-es orosz forradalom és a hidegháború a Szovjetunió és az USA között – határozták meg az életünket, legalábbis 1989-ig. Kennan és John Lukacs úgy látják, hogy a két világháború volt a két nagy katasztrófa, amelyek szörnyű következményeinek egyike volt az orosz kommunizmus.

A bevezető tanulmány után ismerkedjünk meg George Kennan és John Lukacs e könyvecskében kiadott levelezésével. A kötet hat hosszú levelet tartalmaz, amelyek 1994. december 20. és 1995. április 28. között keletkeztek. Témájuk a hidegháború kibontakozása. Az alábbiakban a fontosabb gondolatokat emeljük ki.

J. Lukacs itt közölt első két levelében pontosan megjelöli: “Ami érdekel, az az 1945–46-os év, az átmenet a II. világháborúból a hidegháborúba”. 1945-ben még mind az amerikai kormány és a katonai vezetők, mind pedig a közvélemény hangadó körei legfőbb szövetségesüknek tartották a Szovjetuniót. 1947 tavaszán pedig már majd mindenki az USA valódi ellenségét látta a Szovjetunióban. Mi történt közben? Sokan elsietettnek látták az amerikai reakciót Sztálin kelet-európai akcióira, J. Lukacs szerint viszont sokkal korábban meg kellett volna határozni, meddig terjedhet majd a háború utáni szovjet befolyási övezet Kelet-Európában. Vagyis éppen a lomhaság szembetűnő Washington és a közvélemény részéről. Mi erről Kennan véleménye? Vajon Kennan “hosszú táviratának” fogadtatását “ szubjektív, érzelmi áramlatok” határozták-e meg, ahogyan a diplomata gondolja, vagy szerepet játszottak benne politikai számítások is?

G. Kennan 1995. január 18-ai válaszában a saját, az amerikai kormány és a közönség véleményének alakulását elemzi. A sajátját már 1944 szeptemberében megírta “Oroszország – hét év után” címmel. Figyelmeztette kormányát, hogy a szovjet rezsim, amelytől együttműködést várnak a háború folyamán, cinikus módon szerződést kötött a hitleri Németországgal Kelet-Európa felosztásáról, és népirtásokat követett el Lengyelországban és a Baltikumban. Az amerikai diplomata fájdalommal látta, hogy országában és a kormány köreiben súlyos félreértés van kialakulóban a szovjet rendszer valódi mivoltát illetően. Erről próbálta meggyőzni főnökét, Harriman moszkvai nagykövetet, ám hiába. Még 1941 júniusában felhívta Loy Henderson külügyminisztériumi osztályfőnök figyelmét arra, hogy ha ebben a háborúban szövetségesei lesznek az oroszoknak, akkor tulajdonképpen azonosulnak az ő tetteikkel is, a balti államok lerohanásával, a finnek elleni támadással, Lengyelország egy részének elfoglalásával, a kelet-európai vallási üldözésekkel, továbbá a szovjet rezsim egész rendszerével. Figyelmeztető szava falra hányt borsó volt. A varsói felkelés idején, 1944 augusztusában Harriman nagykövet Sztálin és Molotov beleegyezését kérte, hogy ukrajnai repülőterekről felszállva segíthessék a lengyel felkelőket. Arrogáns elutasításban volt része. Kennan szerint ez volt az az időpont, amikor haladéktalanul fel kellett volna vetni, mi a szándéka a Szovjetuniónak a háború után. Roosevelt azonban mindvégig húzódozott ettől, félve, hogy ez a katonai együttműködés kárára lesz, melyre pedig – tegyük hozzá – elsősorban a japánokkal szemben volt Amerikának szüksége. Az elnök azt hitte, ha barátságosan bánik Sztálinnal, éreztetve, hogy ő is a nagyhatalmak “klubjába” tartozik, akkor felenged annak zárkózottsága, gyanakvása, és jó együttműködést lehet vele kialakítani. Pedig többektől is megtudhatta volna, hogy Sztálin barátnak éppoly veszélyes, mint ellenségnek – jegyzi meg Kennan. Szerinte még rontotta a helyzetet, hogy Roosevelt külön, egyedül akart Sztálinhoz közeledni, semmiképpen sem Churchillel együtt. Ezzel, természetesen, sértette az angol miniszterelnököt is, és Sztálinban azt a benyomást keltette, hogy a brit és amerikai partnereket könnyen kijátszhatja egymás ellen. Kennan szerint Roosevelt Sztálin személyiségét, sajnálatos módon, félreismerte.

Az amerikai katonai vezetők viszont jobban együtt tudtak működni a szovjet partnerekkel, mint a britekkel – állítja Kennan. Az amerikai katonai vezetőkben egyfelől csodálat élt a szovjet hadsereg iránt, másfelől félelem is, nehogy különbékét kössenek a szovjetek a németekkel. Igaz, hogy a szovjet helyszíneken járt amerikai katonák rossz benyomásokat szereztek, mégis, az USA katonai vezetői sokáig bizalommal viseltettek a szovjet partnerek iránt.

Ami a közvéleményt illeti, Kennan 1946 késő tavaszi előadókörútján azt tapasztalta, hogy ekkorra az amerikaiak már bizonyos zavarodottsággal gondoltak a szovjet szövetségesekre. De a korábbi kormányzat bizonyos mértékben félrevezette a közvéleményt, s az soha nem vezet jóra – mondja a diplomata.

J. Lukacs válaszában számos ponton egyetért Kennannel: a szovjet katonai segítség nélkül nem győzhették volna le Hitlert; kétfrontos háború esetén előbb Németországot kellett legyűrniük, s azután Japánt. Lukacs szerint Hitler már 1941 novemberében tudta, hogy el fogja veszíteni a háborút, de azt remélte, szétbomlaszthatja “a kapitalisták és a kommunisták természetellenes koalícióját” (ami egyébként megtörtént, csak Hitler számára túl későn). Tehát bár az amerikaiak eltúlozták egy új német–orosz különbékétől való félelmüket, ennek lehetőségét nem lehetett figyelmen kívül hagyniuk. Következésképpen nem lett volna helyes, ha – mint Kennan tanácsolta – a szovjetekkel való katonai szövetség mellett nincs tényleges, politikai együttműködés is. Óriási volt még Németország ereje, és nagy lett volna annak a veszélye, hogy a német politika megosztja a szövetségeseket. Kennan válaszában ragaszkodik nézetéhez: nem kellett volna sem Sztálin, sem az amerikai nép előtt eltitkolniuk, hogy politikai céljaik egészen mások, mint a szovjetekéi.

Lukacs (és Kennan) szerint legkésőbb 1944 szeptemberétől már másképp lehetett volna kezelni az ügyet. A normandiai partraszállás után ugyanis Sztálin nem mondhatta többé, hogy Oroszország viseli a háborús terhek túlnyomó részét. Ekkor már teljesen nyilvánvalóak voltak Sztálin szándékai Lengyelországban és a Balkánon. Sajnos azonban Roosevelt és környezete minderről nem volt hajlandó tárgyalni, a közvélemény pedig felkészületlen volt. Churchill realista látásmódjától eltérően, Roosevelt felfogását világnézeti elemek befolyásolták. Ő úgy látta: az USA valahol középen áll: a tiszteletreméltó, ám régimódi, Churchill képviselte konzervatív Nagy-Britannia és a pionír szocialista “demokrácia” jellemezte Szovjetunió között, mely utóbbi talán a jövőt jelentheti. Roosevelt nem volt képes felismerni, hogy a Szovjetunió éppen a hátramaradottat, a fejletlent testesíti meg. Lukacs ismételten hangsúlyozza, hogy a szovjet “övezet” leendő konkrét, kelet-európai határait minél korábban meg kellett volna határozni – s ennek elmulasztásában vétkes Amerika. Kennan ezt azzal egészíti ki, hogy az elnök és tanácsadói elhitték, hogy Sztálin a háború után Közép- és Kelet-Európában valóban csupán Oroszország iránt barátságos kormányokat akart látni. Kennan viszont tudta: Sztálin alávetett országokat akart!

Arra a kérdésre, vajon Sztálin nem értelmezhette-e úgy a jaltai és a potsdami konferenciák tárgyalásait, hogy Amerika hallgatólagosan jóváhagyta Európa és Németország kettéosztását, mégpedig a katonai behatolás határvonala mentén – G. Kennan így válaszolt: igen, ez így történhetett, de ismét hozzáteszi, hogy ehhez nem lett volna szabad sem politikai, sem erkölcsi jóváhagyást nyújtani.

A háború utolsó hónapjaiban romlani kezdett a szovjet–amerikai viszony. A kelet-európai országokból a fegyverszünetet ellenőrző bizottságoktól riasztó jelzések érkeztek; Sztálin nem akarta elküldeni Molotovot az ENSZ alakuló tárgyalásaira; Lengyelországban nem engedték a szabad választások megtartását. Végül Roosevelt élete utolsó heteit beárnyékolta, hogy Sztálin alaptalanul vádolta az amerikaiakat, külön fegyverszünetet akarnak kötni Észak-Olaszországban az ottani német hadsereggel.

Az elnöki székben Rooseveltet követő Truman meglehetősen kemény fogadtatásban részesítette Molotovot. A postdami konferencia már csak sikertelen erőfeszítést jelentett a barátságos kapcsolatok látszatának fenntartására. Ekkorra már megváltozott a viszony a két volt szövetséges között. A szovjetbarát koncepciótól távolodó, sőt, szinte már ennek ellenkezőjére forduló közvélemény kezdett veszélyessé válni: már voltak, akik elkerülhetetlennek gondolták a háborút a Szovjetunió ellen. Kennan “X”-cikkével és egyéb írásaival éppen arra akarta felhívni Amerika figyelmét, hogy ha nem is szövetségben vagy barátságban, de az atombomba világában együtt lehet élni és esetenként tárgyalni a Szovjetunióval.

A valóság az – összegzi mondanivalóját G. Kennan –, hogy 1939 előtt a nyugat-európai hatalmak nem fejlesztették fel annyira katonai erejüket, hogy egyedül sikeresen harcoljanak Hitler ellen. A szovjet katonai tényezőnek viszont az volt az ára, hogy elfoglalták Kelet- és Közép-Európa jó részét. Ezért – állítja G. Kennan – csak magunkat és nyugat-európai szövetségeseinket hibáztathatjuk.

J. Lukacs úgy látja, a hidegháború kezdetének idején, 1945-ben és '46 elején már megkésett volt Amerika Sztálinnak adott válasza. Az ország vezetői 1946-ban érték utol az éleslátásban előttük járó Kennant, s a közvélemény 1947-ben zárkózott fel. Kennan “X”-cikke 1947 júliusában már a folyamat befejezését jelentette, ekkorra már minden szinten megváltozott Amerikának a véleménye a Szovjetunióról, s életbelépett, Kennan tanácsa szerint, a feltartóztatás politikája. Erről sokan mások és Lukacs professzor is elismeréssel szólnak.

Lukacs még két kérdést tesz fel levelező partnerének. Nem kölcsönös félreértés tette-e oly élessé az ütközést a két nagy állam között a háború után? Az amerikaiak azt hitték, Sztálin kész továbbhatolni Nyugat- és Dél-Európába – ez nem volt igaz. Sztálin viszont azt hitte, hogy az amerikaiak készülnek behatolni az ő érdekszférájába, Kelet-Európába – mely szintén nem volt igaz. A másik kérdés: Mi volt az oka a félreértésnek? Vajon nem az-e, hogy ideológiák hatása alatt gondolkoztak? Nincs-e tanulsága a dolognak napjainkra nézve is?

G. Kennan a kölcsönös félreértés okait az alábbiakkal magyarázza: az amerikaiak részéről a félelem az amerikai katonai gondolkodás merevségéből, a lehetséges ellenfelek szándékának eltúlzásából eredt, továbbá abból a körülményből, hogy a világháború után a megmaradt hatalmas hadsereg előtt valami célt, tennivalót kellett megcsillogtatni(!). A szovjetek bizalmatlanságát pedig részben az táplálta, hogy az amerikaiak nemigen tárgyaltak velük Európa jövőjéről, továbbá igyekeztek újra felfegyverezni a nyugat-németeket, és bevinni őket a NATO-ba. Mindezek a félelmek fölöslegesek voltak. A NATO tagjait soha nem lehetett volna egy őket nem támadó Oroszország ellen mozgósítani. Ezt Sztálinnak tudnia kellett volna – mondja Kennan. Azt viszont az amerikaiaknak kellett volna felismerniük, hogy Sztálinnak nem állhatott szándékában lerohanni Európa többi részét. Ez túlságosan kockázatos lett volna számára. Egy kommunista vezetés alatt egyesített Németország, a maga hatalmas erőforrásaival pedig egyenesen veszélyeztette volna Sztálinnak a kommunista mozgalomban vitt vezető szerepét.

Ami az ideológiát illeti, Amerikában sokan úgy látják, Sztálin és környezete, valamint a szovjet nép fanatizált csoportjai a radikális marxista ideológia nevében és hatására cselekedtek. De az 1930-as években elkövetett tisztogatások már lerombolták az illúziókat. A II. világháború borzasztó erőfeszítései arra késztették Sztálint, hogy ideológia helyett az orosz nacionalizmust élesztgesse. A háború után az ideológia inkább csak a retorikában élt tovább, a háttérben erős nemzeti érzések működtek.

Kennan végül, a saját következetlenségét ért bírálatokat érintve, azt írja, hogy ő már 50 évvel ezelőtt kifejtette: Oroszország nem bírja elviselni azt a felelősséget, amit Kelet-Európában magára vett. Oroszország “túlnőtte” önmagát. Éppen ezért nem kell vele szemben katonai módon gondolkodni és intézkedni. A diplomatának a saját kormányával később megromlott a viszonya. Nem értett egyet például azzal, hogy a szovjetek számára elfogadhatatlan lépéseket tegyenek (a németek felfegyverzésével és NATO-taggá tételével). Valamilyen megegyezést kellett volna megkísérelni a Szovjetunióval! Ez az, amit mi, amerikaiak nem tettünk meg – fejezi be sajnálkozva George Kennan a korszak elemzését.

Mit tehetünk hozzá végezetül a jeles diplomata és a történész párbeszédéhez? Láttuk, a hidegháború a két nagyhatalom között öngerjesztő módon alakult ki: mi azt hisszük, hogy mivel ők azt hiszik, támadó szándékaink vannak, hát támadni készülnek... Kérdés, meg lehetett volna-e állítani ezt az öngerjesztő folyamatot, pontosabban: hol és mikor történt mulasztás. A háború végén már aligha, mert Sztálinnak szüksége volt nyugati határai mentén védelmi sávra, ezért az általa elfoglalt területeket nem valószínű, hogy feladta volna. Akár kötelezték volna erre korábbi megállapodások, akár nem (egy totalitárius rendszerben nincs akkora érvénye az ígéreteknek, egyezményeknek, mint ahogy azt egy demokráciában gondolják!) Hiszen láttuk: Sztálin csak “az erő logikájából értett”, lásd Kennan “hosszú táviratát” és Churchill fultoni beszédét, de magának Sztálinnak a nyilatkozatát is: “... ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadsereg eljut, ott saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges...”2 Éppen ezért talán nem is annyira a szovjetek háború utáni érdekszférájának korábbi megállapítására lett volna igazából szükség, hanem Kelet- és Közép-Európa országainak angol–amerikai megszállására (l. Churchill balkáni partraszállási terveit!), amihez azonban a briteknek önmagukban nem volt elég erejük, Amerikának pedig nem fűződött hozzá érdeke, hogy nagyobb erőfeszítést tegyen Európa keleti részéért. Így pecsételődött meg Közép-Európa sorsa, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a hidegháború.

Szembetűnő, hogy a levelező partnerek mindegyike többnyire az Oroszország vagy a Szovjet-Oroszország elnevezést használja, s csak ritkán a Szovjetunió szót – s talán nem véletlenül.

A szép kiállítású könyvecskét, benne a diplomata és a történész izgalmasan oda-visszapattanó gondolataival ajánljuk mindazon érdeklődőknek, akik a hidegháború kezdeteiről tartalmas és élvezetes elemzéseket akarnak olvasni.

George F. Kennan and the Origins of Containment, 1944–1946. The Kennan–Lukacs Correspondence (G. F. Kennan és a feltartóztatási politika eredete, 1944–1946. A Kennan–Lukacs levelezés). University of Missouri Press, Columbia, 1997. 85 old.

Fodor Mihályné

2. M. Dilas: Találkozások Sztálinnal. Bp., 1989. 105–106. old. Idézi: Fischer Ferenc: A megosztott világ. Bp., 1996. 40. old.

Itt bemutatandó könyvecskét az American Heritage című folyóirat felkérésére keletkezett. Az elképzelés szerint J. Lukacsnak beszélgetést kellett volna készítenie G. Kennannal a “feltartóztatási politika” és a hidegháború keletkezéséről, de mindkettőjük javaslatára az eszmecsere levélváltás formáját öltötte. A korszak jobb megértetése céljából J. Lukacs még további magyarázatot bocsát a levelek elé:

A történészek, politikusok, hírlapírók külöbözőféleképpen vélekednek az USA-nak a Szovjetunióval kapcsolatos magatartásáról az 1945–46–47-es években. A baloldali revizionisták szerint Amerika túl hevesen és elsietetten reagált a szovjet politikára. Az ortodox és nagyjában elfogadott nézet szerint az USA nem felelős a hidegháború kialakulásáért (J. Lukacs szerint sem), mert sokáig és sokat engedett Moszkvának. Lukacs és Kennan viszont úgy vélik, bizony 1947-nál korábban kellett volna cselekedni az orosz hatalmi terjeszkedés megakadályozására.

A másik, fontos tényező az amerikai közvélemény alakulása volt. S bár ez lassan formálódik, 1945-től már jelentkeztek a hivatalos véleményekről eltérőek is. Az eredmény azonban hibás diagnózishoz vezetett: azt gondolták, a legnagyobb veszélyt a nemzetközi kommunizmus jelenti, holott az orosz hatalmi előrenyomulástól kellett volna tartani. Realistább amerikai külpolitika 1945-ben bizonyára nagyobb támogatást kapott volna saját népétől és főleg a britektől – véli Lukács professzor. Az alkalmat elszalasztották.

Egy másik körülmény, amellyel eddig keveset foglalkoztak a történészek, hogy Európa megosztásáról már 1945 előtt is voltak elképzelések magas kormánykörökben és Roosevelt terveiben is. Olaszországot és Franciaországot amerikai befolyás alatt akarták tudni, továbbá jelen akartak lenni Berlin elfoglalásakor is, és aggódva gondoltak a francia kommunista mozgalom háború utáni kilátásaira. Ugyanakkor gyanúval is kelletlenül hallgatták Churchill figyelmeztetéseit az oroszok túlzott kelet- és közép-európai terjeszkedését illetően. (Annyira, hogy amikor brit csapatokat küldtek a görög kommunista felkelők leverésére 1944 decemberében, ezt Washington támadta elég élesen, míg Sztálin nem!) Maga az amerikai kormány sem volt egységes: Harry Hopkins és Henry A. Wallace szovjetbarát politikát, James V. Forrestal és Allen W. Dulles szovjet befolyást korlátozó politikát kívántak.

Kennan tehát 1941-ben arról akarta meggyőzni kormányát, hogy nyújtsanak bárkatonai segítséget Oroszországnak a háború alatt, de kerüljék el, hogy ez egyszersmind politikai szövetséget is jelentsen. 1945-re három felismerés kristályosodott ki az amerikai diplomatában: az oroszok Kelet-Európa fölé kiterjesztett uralmát immár nem lehet elkerülni, de az USA-nak nem szabad megelégednie jelentéktelen, felületes nyilatkozatokkal; Oroszországot egy brutális, kommunista diktátor tartja uralma alatt, ezért már elfoglalt határai között kell tartani; a feltartóztatási politika nem elég, az orosz fegyveres erőknek előbb-utóbb vissza kell vonulniuk Közép- és Kelet-Európából, a legelőbbre tolt pontokról, s ezt komoly tárgyalások kövessék Európa felosztásának újratárgyalását. Kennané az érdem – hangsúlyozza John Lukacs –, hogy állandóan előhozta a kérdést.

1953-ban, Dulles nyomására, Kennan visszavonult kormányzati pozíciójából, és további javaslataira ezentúl már nem figyeltek oda volt munkatársai. Lukacs professzor még két tudnivalót említ meg a diplomatáról. Sokan kétségbe vonták Kennan elvi következetességét, mivel annak ellenére, hogy 1947 előtt rendkívül bizalmatlan volt a szovjetekkel szemben, és ő volt a hidegháború stratégiájának építőmestere, ám ezután több mint negyven éven át élesen bírálta az egymás után következő amerikai kormányok oroszellenességét. J. Lukacs szerint viszont Kennan soha sem volt ideológus, hanem elveket képviselt, ezeken pedig nem változtatott. Az Államokat s nem ideológiákat tartotta realitásoknak. A marxizmust erkölcstelen, az emberi természettel ellentétes ideológiának tekintette. Kennan kívánatosnak látta fenntartani a diplomáciai kapcsolatot Szovjet-Oroszországgal, úgy látta, hogy a Szovjetunió – saját, jól felfogott érdekében – nem akar háborút kezdeni az USA ellen. Ez elvek mellett G. Kennan mindvégig kitartott.

A bevezető tanulmány után ismerkedjünk meg George Kennan és John Lukacs e könyvecskében kiadott levelezésével. A kötet hat hosszú levelet tartalmaz, keletkezésük ideje 1994. december 20. és 1995. április 28. közötti. Témájuk a hidegháború kibontakozása. Az alábbiakban a fontosabb gondolatokat emeljük ki.

J. Lukacs itt közölt első két levelében pontosan megjelöli: “Ami érdekel, az az 1945–46-os év, az átmenet a II. világháborúból a hidegháborúba”. 1945-ben még mindig az amerikai kormány és a katonai vezetők, mind pedig a közvélemény hangadó körei legfőbb szövetségesüknek tartották a Szovjetuniót. 1947 tavaszán pedig már majd mindenki az USA valódi ellenségét látta a Szovjetunióban. Mi történt közben? Sokan elsietettnek látták az amerikai reakciót Sztálin kelet-európai akcióira, J. Lukacs szerint viszont sokkal korábban meg kellett volna határozni, meddig terjedhet majd a háború utáni szovjet befolyási övezet Kelet-Európában. Vagyis éppen a lomhaság szembetűnő Washington és a közvélemény részéről. Mi erről Kennan véleménye? Vajon Kennan “hosszú táviratának” fogadtatását “ szubjektív, érzelmi áramlatok” határozták-e meg, ahogyan a diplomata gondolja, vagy szerepet játszottak benne politikai számítások is?

G. Kennan 1995. január 18-ai válaszában a saját, az amerikai kormány és a közönség véleményének alakulását elemzi. A sajátját már 1944 szeptemberében megírta “Oroszország – hét év után” címmel. Figyelmeztette kormányát, hogy a szovjet rezsim, amelytől együttműködést várnak a háború folyamán, cinikus módon szerződést kötött a hitleri Németországgal Kelet-Európa felosztásáról, és népirtásokat követett el Lengyelországban és a Baltikumban. Az amerikai diplomata fájdalommal látta, hogy országában és a kormány köreiben súlyos félreértés van kialakulóban a szovjet rendszer valódi mivoltát illetően. Erről próbálta meggyőzni főnökét, Harriman moszkvai nagykövetet, ám hiába. Még 1941 júniusában felhívta Loy Henderson külügyminisztériumi osztályfőnök figyelmét arra, hogy ha ebben a háborúban szövetségesei lesznek az oroszoknak, akkor tulajdonképpen azonosulnak az ő tetteikkel is, a balti államok lerohanásával, a finnek elleni támadással, Lengyelország egy részének elfoglalásával, a kelet-európai vallási üldözésekkel, továbbá a szovjet rezsim egész rendszerével. Figyelmeztető szava falra hányt borsó volt. A varsói felkelés idején, 1944 augusztusában Harriman nagykövet Sztálin és Molotov beleegyezését kérte, hogy ukrajnai repülőterekről felszállva segíthessék a lengyel felkelőket. Arrogáns elutasításban volt része. Kennan szerint ez volt az az időpont, amikor haladéktalanul fel kellett volna tenni kérdést, mi a szándéka a Szovjetuniónak a háború után. Roosevelt azonban mindvégig húzódozott ettől, félve, hogy ez a katonai együttműködés kárára lesz, melyre pedig – tegyük hozzá – elsősorban a japánokkal szemben volt Amerikának szüksége. Az elnök azt hitte, ha barátságosan bánik Sztálinnal, éreztetve, hogy ő is a nagyhatalmak “klubjába” tartozik, akkor felenged annak zárkózottsága, gyanakvása, és jó együttműködést lehet vele kialakítani. Pedig többektől is megtudhatta volna, hogy Sztálin barátnak éppoly veszélyes, mint ellenségnek – jegyzi meg Kennan. Szerinte még rontotta a helyzetet, hogy Roosevelt külön, egyedül akart Sztálinhoz közeledni, semmiképpen sem Churchillel együtt. Ezzel, természetesen, sértette az angol miniszterelnököt is, és Sztálinban azt a benyomást keltette, hogy a brit és amerikai partnereket könnyen kijátszhatja egymás ellen. Kennan szerint Roosevelt Sztálin személyiségét, sajnálatos módon, félreismerte.

J. Lukacs válaszában számos pontos egyetért Kennannel: a szovjet katonai segítség nélkül nem győzhették volna le Hitlert; kétfrontos háború esetén előbb Németországot kellett legyűrniük, s azután Japánt. Lukacs szerint Hitler már 1941 novemberében tudta, hogy el fogja veszíteni a háborút, de azt remélte, szétbomlaszthatja “a kapitalisták és a kommunisták természetellenes koalícióját” (ami egyébként megtörtént, csak Hitler számára túl későn). Tehát bár az amerikaiak eltúlozták egy új német–orosz különbékétől való félelmüket, ennek lehetőségét nem lehetett figyelmen kívül hagyniuk. Következésképpen nem lett volna helyes, ha – mint Kennan tanácsolta – a szovjetekkel való katonai szövetség mellett nincs tényleges, politikai együttműködés is. Óriási volt még Németország ereje, és nagy lett volna annak a veszélye, hogy a német politika megosztja a szövetségeseket. Kennan válaszában ragaszkodik nézetéhez: nem kellett volna sem Sztálin, sem az amerikai nép előtt eltitkolniuk, hogy politikai céljaik egészen mások, mint a szovjetekéi.

Lukacs (és Kennan) szerint legkésőbb 1944 szeptemberétől már másképp lehetett volna kezelni az ügyet. A normandiai partraszállás után ugyanis Sztálin nem mondhatta többé, hogy Oroszország viseli a háborús terhek túlnyomó részét. Ekkor már teljesen nyilvánvalóak voltak Sztálin szándékai Lengyelországban és a Balkánon. Sajnos azonban Roosevelt és környezete minderről nem volt hajlandó tárgyalni, a közvélemény pedig felkészületlen volt. Churchill realista látásmódjától eltérően, Roosevelt felfogását világnézeti elemek befolyásolták. Ő úgy látta: az elnök valahol középen áll: a tiszteletreméltó, ám régimódi, Churchill képviselte konzervatív Nagy-Britannia és a pionír szocialista “demokrácia” jellemezte Szovjetunió között, mely utóbbi talán a jövőt jelentheti. Roosevelt nem volt képes felismerni, hogy a Szovjetunió éppen a hátramaradottakat, a fejletlent testesíti meg. Lukacs ismételten hangsúlyozza, hogy a szovjet “övezet” leendő konkrét, kelet-európai határait minél korábban kellett volna határozni – s ennek elmulasztásában vétkes Amerika. Kennan ezt azzal egészíti ki, hogy az elnök és tanácsadói elhitték, hogy Sztálin a háború után Közép- és Kelet-Európában valóban csupán Oroszország iránt barátságos kormányokat akart látni. Kennan viszont tudta: Sztálin alávetett országokat akart!

A háború utolsó hónapjaiban romlani kezdett a szovjet–amerikai viszony. A kelet-európai országokból a fegyverszünetet ellenőrző bizottságoktól riasztó jelzések érkezte; Sztálin nem akarta elküldeni Molotovot az ENSZ alakuló tárgyalásaira; Lengyelországban nem engedték a szabad választások megtartását. Végül Roosevelt élete utolsó heteit beárnyékolta, hogy Sztálin alaptalanul vádolta az amerikaiakat, külön fegyverszünetet akarnak kötni Észak-Olaszországban az ottani német hadsereggel.

Az elnöki székben Rooseveltet követő Truman meglehetősen kemény fogadtatásban részesítette Molotovot. A postdami konferencia már csak sikertelen erőfeszítést jelentett a barátságos kapcsolatok látszatának fenntartására. Ekkorra már megváltozott a viszony a két volt szövetséges között. A szovjetbarát koncepciótól távolodó, sőt, szinte már ennek ellenkezőjére forduló közvélemény kezdett veszélyessé válni: már voltak, akik elkerülhetetlennek gondolták a háborút a Szovjetunió ellen. Kennan “X”-cikkével és egyéb írásaival éppen arra akarta felhívni Amerika figyelmét, hogy ha nem is szövetségben vagy barátságban, de az atombomba világában lehet együtt élni és esetenként tárgyalni a Szovjetunióban.

A valóság az – összegzi mondanivalóját G. Kennan –, hogy 19139 előtt a nyugat-európai hatalmak nem fejlesztették fel annyira katonai erejüket, hogy együtt sikeresen harcoljanak Hitler ellen. A szovjet katonai tényezőnek viszont az volt az ára, hogy elfoglalták Kelet- és Közép-Európa jó részét. Ezért – állítja G. Kennan – csak magunkat és a nyugat-európai szövetségeseinket hibáztathatjuk.

J. Lukacs úgy látja, a hidegháború kezdetének idején, 1945-ben és '46 elején már megkésett volt Amerika Sztálinnak adott válasza. Az ország vezetői 1946-ban érték utol az éleslátásban előttük járó Kennant, s a közvélemény 1947-ben zárkózott fel. Kennan “X”-cikke 1947 júliusában már a folyamat befejezését jelentette, ekkorra már minden szinten megváltozott Amerikának a véleménye a Szovjetunióról, s életbelépett, Kennan tanácsa szerint, a feltartóztatás politikája. Erről azonban mások és Lukacs professzor is elismeréssel szólnak.

G. Kennan a kölcsönös félreértés okait az alábbiakkal magyarázza: az amerikaiak részéről a félelem az amerikai katonai gondolkodás merevségéből, a lehetséges ellenfelek szándékának eltúlzásából eredt, továbbá abból a körülményből, hogy a világháború után a megmaradt hatalmas hadsereg előtt valami célt, tennivalót kellett megcsillogtatni(!) A szovjetek bizalmatlanságát pedig részben az táplálta, hogy az amerikaiak nemigen tárgyaltak velük Európa jövőjéről, továbbá igyekeztek újra felfegyverezni a nyugat-németeket, és bevinni őket a NATO-ba. Mindezek a félelmek fölöslegesek voltak. A NATO tagjait soha nem lehetett egy őket nem támogató Oroszország ellen mozgósítani. Ezt Sztálinnak tudnia kellett volna – mondja Kennan. Azt viszont az amerikaiaknak kellett volna felismerniük, hogy Sztálinnak nem állhatott szándékában lerohanni Európa többi részét. Ez túlságosan kockázatos lett volna számára. Egy kommunista vezetés alatt egyesített Németország, a maga hatalmas erőforrásaival pedig egyenesen veszélyeztette volna Sztálinnak a kommunista mozgalomban vitt vezető szerepét.

Ami az ideológiát illeti, Amerikában sokan úgy látják, Sztálin és környezete, valamint a szovjet nép fanatizált csoportjai a radikális marxista ideológia nevében és hatására cselekedtek. De az 1930-as években elkövetett tisztogatások már lerombolták az illúziókat. A II. világháború borzasztó erőfeszítései is arra késztették Sztálint, hogy ideológia helyett az orosz nacionalizmust élesztgesse. A háború után az ideológia inkább csak a retorikában állt tovább, a háttérben erős nemzeti érzések működtek.

Kennan végül, a saját következetlenségét ért bírálatokat érintve, azt írja, hogy ő már 50 évvel ezelőtt kifejtette: oroszország nem bírja elviselni azt a felelősséget, amit Kelet-Európában magára vett. Oroszország “túlnőtte” önmagát. Éppen ezért nem kell főleg katonai módon gondolkodni és intézkedni. Saját kormányával később megromlott a viszonya. Nem értett egyet például azzal, hogy a szovjetek számára elfogadhatatlan lépéseket tegyenek (a németek felfegyverzésével és NATO-taggá tételével). Valamilyen megegyezést kellett volna megkísérelni a Szovjetunióval! Ez az, amit mi, amerikaiak nem tettünk meg – fejezi be sajnálkozva George Kennan a korszak elemzését.

Mit tehetünk hozzá végezetül a jeles diplomata és a történész párbeszédéhez? Láttuk, a hidegháború a két nagyhatalom között öngerjesztő módon alakult ki: mi azt hisszük, hogy mivel ők azt hiszik, támadó szándékaink vannak, hát támadni készülnek... Kérdés, meg lehetett volna-e állítani ezt az öngerjesztő folyamatot, pontosabban hol és mikor történt mulasztás. A háború végén már aligha, mert Sztálinnak szüksége volt nyugati határai mentén védelmi sávra, ezért az általa elfoglalt területeket nem adta volna fel. Akár kötelezték volna erre korábbi megállapodások, akár nem (egy totalitárius rendszerben nincs akkora érvénye az ígéreteknek, egyezményeknek, mint ahogy azt egy demokráciában gondolják!) Hiszen láttuk: Sztálin csak “az erő logikájából értett”, lásd Kennan “hosszú táviratát” és Churchill fultoni beszédét, de magának Sztálinnak a nyilatkozatát is: “... ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadsereg eljut, ott saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges...”2 Éppen ezért talán nem is annyira a szovjetek háború utáni érdekszférájának korábbi megállapítására lett volna igazából szükség, hanem Kelet- és Közép-Európa országainak angol–amerikai megszállására (l. Churchill balkáni partraszállási terveit!), amihez azonban a briteknek önmagukban nem volt elég erejük, Amerikának pedig nem fűződött hozzá érdeke, hogy nagyobb erőfeszítést tegyen Európa keleti részéért. Így pecsételődött meg Közép-Európa sorsa, és elkerülhetetlenül bekövetkezett a hidegháború.

Szembetűnő, hogy a levelező partnerek mindegyike többnyire az Oroszország vagy a Szovjet-Oroszország elnevezést használja, s csak ritkán a Szovjetunió szót – s talán nem véletlenül.

Fodor Mihályné

1. A “hosszú táviratról” részletesen l. Klió 1999/1. számát.

2. M. Dilas: Találkozások Sztálinnal. Bp., 1989. 105–106. old. Idézi: Fischer Ferenc: A megosztott világ. Bp., 1996. 40. old.