A hidegháború történetének a kutatása a nemzetközi történeti kutatások fő áramába tartozik több okból is. Mindenekelőtt a Szovjetunió felbomlását, valamint a kelet-európai rendszerváltozásokat megelőző időszakban a hidegháború történetével foglalkozni politikai kérdés volt. A hivatalos szovjet ideológia és nagypolitika bázisán működhetett a moszkvai Amerika Kutató Intézet, de ugyanez volt a szerepe az amerikai kormányzat keretében a kaliforniai Hoover Intézetnek, vagy a Harvardon és a Yale-en működő “szakértői műhelyeknek”. A szovjet tömb felbomlása és a berlini fal megszűnte után a hidegháború kutatása újabb lendületet kapott, amennyiben a hidegháborút már történeti folyamatként lehetett tekinteni, melynek voltak okai, kezdete, lefolyása, vége és következményei. Napjainkban pedig az érzékelhető, hogy az eddig zárt, de folyamatosan ismertté váló levéltári anyagok újabb és újabb adalékokat szolgáltatnak a témával foglalkozóknak. Elsősorban az orosz, valamint a kínai levéltárak anyagairól van szó, s ezek megszerzése, valamint felhasználása majdnem kizárólag az angolszász történetírás “privilégiuma” – leginkább anyagi okokból. Mindezekből következik az is, hogy a hidegháború történetének magyar nyelven íródott, vagy magyarra fordított szakirodalma szegényes, egyenetlen és többnyire csak más monografikus feldolgozások részeiként jelenik meg.1

John Lewis Gaddis kétségkívül a hidegháború történetének legismertebb szakértői közé tartozik, eddig megjelent munkái a téma ifjabb művelői számára kézikönyvek.2 Legújabb, 1997-ben megjelent könyvét nyolc, 1992–93-ban Oxfordban megtartott, egyenként 50 perces, a hidegháború vitás kérdéseiről szóló előadása inspirálta. Gaddis előadásain oxfordi viszonylatban szokatlanul nagyszámú hallgatóság vett részt, s a népszerűség jeleként alkalomról alkalomra nőtt a létszám, melyről e sorok írója személyesen is meggyőződhetett. Az előadások átdolgozott és kibővített anyagából készült munka a hidegháború első szakaszát tekinti át a kezdetektől a kubai rakétaválságig. A mű szerzője nem is tagadja, hogy számára a téma klasszikus feldolgozásának a módszertana az irányadó, s ennek megfelelően különös gondot fordít a mű kissé furcsa címének magyarázatára.3

Gaddis bevezetőjében őszintén bevallja, hogy főként az angol nyelven publikált forráskiadványokat használta (Gold War International History Project of the Wodrow Wilson Center in Washington, Bulletins), de erőteljesen támaszkodott kollégái és tanítványai kutatásaira és nyelvismeretére is. Ebben a tekintetben jelentkezhet a munkával kapcsolatos legkomolyabb kifogásunk is, mert úgy tűnik, Gaddis nem támaszkodhatott magyar nyelvű anyagokra, vagy magyarul tudó tanítvány kutatásaira. A könyv 47. oldalán ugyanis szó sem esik arról, hogy Nagy Ferenc kormánya kezdetben szintén igénybe kívánta venni a Marshall-segélyt, Gaddis csupán a cseh és lengyel próbálkozások ismertetésére szorítkozik.

A munka szerkezeti tagolása rendkívül érdekes, mert a kronológiai megközelítés helyett a szerző regionális és tematikus fejezeteket írt. Három fejezet szól a hidegháború európai, ázsiai és harmadik világbeli eseményeiről, továbbá Gaddis külön tárgyalja a német kérdést, a nukleáris fegyverkezést a korai hidegháború idején és később, valamint a kubai rakétaválságot és a hidegháború gazdasági, ideológiai összefüggéseit. Az első fejezet a megosztott világ kialakulását történeti aspektusba ágyazza, az utolsó pedig az új, hidegháborúval foglalkozó történeti kutatási irányok és a szakirodalom kritikai áttekintését tartalmazza. Gaddis munkáját óriási mennyiségű jegyzet és szinte teljes bibliográfia egészíti ki, terjedelmében több mint száz oldal, ami a kötet mintegy egyharmadát jelenti.

Az első fejezetben és a szuperhatalmi szembenállás történeti előnyeit tekintve, Gaddis részletesen tárgyalja az Egyesült Államok és Oroszország múlt században betöltött világpolitikai szerepét, kiemelve azt, hogy ebben az időszakban a két “birodalom” között túl sok kapcsolódási pont nem volt. A két állam leginkább kormányzati berendezkedésében különbözött, de 1918 után érdekes módon mindkét állam első embere (Wilson és Lenin) már egyfajta univerzalizmust képviselt a külpolitikában. Meglepőnek tűnhet az a tény is, hogy valójában mindkét politikus a német diplomácia miatt került reflektorfénybe, hiszen Wilson a németek által meghirdetett korlátlan tengeralattjáró-háború és Mexikó német támogatása miatt lépett be az európai háborúba, Lenint pedig a németek engedték haza Svájcból. Az amerikaiak csak ímmel-ámmal vettek részt a bolsevikok elleni intervencióban, akiknek ez még jól is jött, hiszen enélkül nehezen tudták volna eljátszani az orosz nacionalizmus védelmezőinek és a kapitalizmus engesztelhetetlen ellenfeleinek szerepét.

Mindezek után és a gazdasági segítségen túl, az 1920-as években az amerikaiak nincsenek ott az európai és a szovjet-orosz ügyekben, és ezt a “távollétet” azóta is eltérően ítéli meg a történeti szakirodalom,4 noha abban mindenki egyetért, hogy mindez negatív következményekkel járt. Gaddis szerint a Szovjetunió a két világháború között más okból nem volt jelen Európában, hiszen sokáig a Kominternre alapozott világforradalomban bíztak (ami nem érkezett el), és Sztálin hatalomra jutása után még évekig a belső ügyekkel volt elfoglalva. A könyvben plasztikus képet kapunk a szovjet diktátorról, s a szerző kiemeli, hogy Sztálin olyannyira nem bízott az európai szocializmus eszméjében, hogy 1933-ban megtiltotta a német kommunistáknak, hogy összefogjanak a szociáldemokratákkal Hitler ellen. A nyugati demokráciák azért is ítélték meg a náci Németországot ambivalensen, mert 1933-ra már a Szovjetunióban tombolt a terror, és ehhez képest Németország jól szituált államnak tűnt.

A második világháború évei után mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió valamiféle kollektív biztonsági rendszert kívánt kiépíteni. A szerző ebben látja a hidegháborús szembenállás egyik fő eredőjét, mert a nyugati demokráciák a biztonságot valamilyen kollektív jóként kezelték; a Szovjetunió meg úgy, hogy ez azt jelenti, minimálisra kell csökkenteni a veszélyforrásokat. Ennek legegyszerűbb módja az, hogy ki kell terjeszteni a Szovjetunió befolyását mindenre. Sztálin gondolkodásmódjában a biztonság egyenlő volt új európai területek megszerzésével, s ezt a meggyőződését nem befolyásolhatta sem a hazai közvélemény (ilyesmi nem is létezett), sem a szovjet intézményi kontroll. Ezenkívül biztos volt benne, hogy a Vörös Hadsereget szívesen fogadják Kelet-Európában. Formálisan ugyan Sztálin elfogadta az Atlanti Chartán alapuló demokratikus világrendet, de a gyakorlatban már nem tartotta ehhez magát, s ez Lengyelország háború utáni helyzetében is jól tükröződött. Sztálin viszonyulása a nyugati demokráciákhoz a második világháború után is mindvégig gyanakvó és bizalmatlan maradt. Gaddis hipotetikusan kérdezi olvasójától: mindvégig München miatt? Mindenesetre a szerző ebben az összefüggésben hosszasan elemzi a sztálini diktatúra természetrajzát, rávilágítva a valóban legfőbb kérdésre: ki mondja meg a diktátornak, hogy politikai hibát követett el? A kontrollnélküliség és a hatalmi ágak kiegyensúlyozatlansága volt a sztálini típusú állam legfőbb hibája, amihez csak annyit tehetünk hozzá, hogy véleményünk szerint ebben az államban klasszikus módon nem is működtek a hatalmi ágak.

Gaddis szerint a hidegháborút Sztálin nem a Kominform-beli Zsdanov-beszéddel kezdte el, hanem már 1946 februárjában, amikor a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának elnökévé választásakor kijelentette, hogy egy “új háború előtti időszak” köszöntött be.5 Az ennek alátámasztásául szolgáló Litvinov-Hottelet párbeszéddel kapcsolatban megjegyzendő, hogy Litvinov álláspontja nem feltétlenül volt azonos Sztálin véleményével, annál is inkább, mert Molotov szerint Litvinov csak azért halhatott meg ágyban, párnák között, mert véletlenül kimaradt a terrorhullámokból.

Mindezek után a szerző összeveti a szovjet és amerikai társadalmak belső működési mechanizmusát és jellemzőit, kiemelve azt, hogy míg Lenin a nagyorosz nacionalizmus helyett a világforradalomban hitt, Sztálin vegyítette a marxi internacionalizmust a cári imperializmussal. Gaddis szerint 1947-ig angol és amerikai részről olyan fajta globális multilateralizmusban gondolkodtak, melyben helye lehetett a Szovjetuniónak. Amerikai részről az egységes nemzetközi rendszernek, a globális biztonságnak és a korlátok között tartott Szovjetuniónak a koncepciója a containment (önmegtartóztatás) politikája, eszköze pedig a Marshall-terv volt. A Marshall-terv megítélésével kapcsolatban megismerhetjük a fontosabb történeti álláspontokat, melyek a magyar nyelvű szakirodalomból teljesen hiányoznak.6

A szerző szerint az amerikaiak ahhoz képest, hogy tapasztalatlanok voltak, meglepően eredményesen működtették “birodalmukat”, rájöttek, hogy nyugati szövetségeseikkel rugalmasan kell bánni, és kihasználták azt is, hogy aki Nyugat-Európában Sztálin ellen volt, az csak Amerika-barát lehetett. Amíg az amerikaiak demokratizálást ajánlottak szövetségeseiknek gazdasági fellendüléssel, addig az oroszak autokráciát, “baráti jó viszonnyal”, és Európában eleddig ismeretlen ázsiai erőszakossággal. Ma már bizonyított tény, hogy 1945-46 folyamán mintegy kétmillió nőt erőszakoltak meg a Vörös Hadsereg katonái az általuk megszállt német területeken,7 s mindez nem a szovjet rendszer megkedveltetése irányába hatott. A Szovjetunió összességében elég rosszul működtette kelet-európai birodalmát, s a szerző ezt példák sorával igazolja. 1947-ben azért kellett összehívni a Kominform tanácskozását, hogy a birodalmat jobban lehessen irányítani. 1948 júniusában a szovjet–jugoszláv szakítást tipikus sztálini reakció követte: ha nem tudom megfegyelmezni magukat a jugoszlávokat, akkor megfegyelmezem a “jugoszláv-barátokat” máshol! Ezzel kezdetét vette a kelet-európai koncepciós perek sorozata. 1948 júniusában a berlini blokád az egyetlen lehetséges erőszakos szovjet eszköz volt berlini fennhatóságuk megtartására. Gaddis szerint Sztálin ekkor alaposan alábecsülte a Nyugat ellenállását. A Szovjetunió minden kifelé irányuló akciója egyetlen személy akarata volt”, s Sztálin úgy gondolta, a népek önrendelkezési joga mindaddig helyes, amíg valakik valahol azt ki nem próbálják. Az amerikaiak a hazai politikai demokráciájuk gyakorlatát tulajdonképpen ösztönösen alkalmazták Európában (kompromisszum, tárgyalás, engedmények, kölcsönös előnyök), s mindezt kombinálták a Roosevelt-féle külpolitikai koncepcióval: az amerikai nemzet biztonsága elsődlegesen más nyugat-európai baráti országok biztonságának a függvénye. Ennek megfelelően megengedték a francia ún. dupla containment (a Szovjetunió és Németország felé egyszerre irányuló) politikát. Egyetérthetünk a szerzőnek azzal a lényegi következtetésével is, hogy az amerikai “birodalom” nagyobb belső diverzifikációkat bírt el, mint a szovjet.

A hidegháború ázsiai történetét tekintve, Gaddis számos meglepő és új információval gazdagítja ismereteinket. Kiderül, hogy az amerikaiak azért akarták, hogy a Vörös Hadsereg beszálljon az ázsiai háborúba, mert 1944- ben már semmilyen szempontból sem bíztak a Csang Kaj-Sek-féle hadseregben, noha 1947-ig még próbálkoztak a támogatásukkal. Az sem közismert, hogy amerikai megítélés szerint egy kommunista Kina Japán szigorú amerikai megszállása miatt nem borította volna fel a globális erőegyensúlyt a térségben. 1946 elejéig Mao-ra az amerikaiak “kínai Tito”-ként tekintettek, később azonban a kínai kommunista ideológia miatt és a vietnámi ügyek előtérbe kerülésével elfordultak tőle. Másrészről Mao úgy vélte, hogy az amerikaiak becsapták és elárulták őt, és már 1949 elejére várta Kína partjainál az amerikai inváziót és az újabb háború kitörését.8

A koreai háború kapcsán Sztálin semmiképp, Mao viszont mindenképpen elkezdett volna egy világháborút, s végső soron ez vezetett a panmindzsoni kompromisszumhoz. Fontos kiemelnünk, hogy a szerző szerint Sztálin élete végéig tartott a kínai kommunistáktól, veszélyes riválisként és nem alattvalóként kezelte őket.

A német kérdés és a hidegháború összefüggésében Gaddis legfőbb megállapítása az, hogy Sztálin és a szovjet vezetés sohasem mondott le egy egységes, kommunista Németország létrehozásáról, a Nyugat pedig sohasem engedte volna ezt meg. A kubai rakétakrízissel és a nukleáris fegyverkezéssel kapcsolatos fejezetek leginkább árnyalt megközelítéseikkel jelenthetnek adalékokat, ebben a tekintetben említést érdemel Castro álláspontjának ismertetése, aki mindenképpen felhasználta volna a nukleáris fegyverarzenált, amennyiben azt a szovjetek kubai irányítás alá helyezik. Az újdonság erejével hathat az a tény is, hogy a szovjet politikai vezetés már 1949-ben felismerte azt, hogy az új nukleáris háborúnak nem lehetnek győztesei.

Gaddis könyve bevallottan vitára csábít és továbbgondolásra ösztönöz. Az utolsó fejezetben mintegy munkahipotézisként összegzi főbb megállapításait. Először is hangsúlyozza, hogy a hidegháború algoritmusát az erőegyensúlyra való törekvés helyett inkább a szembenálló felek erőtereinek elhatárolása és a konfrontáció jelentette. Mindkét szuperhatalom birodalmat épített 1945 után, de eltérő belső szerkezettel és működéssel. A szerző meggyőződése, hogy egy demokratikus intézményeket működtető nagyhatalom inkább képes szövetségi rendszerek összetartására, mint egy autokratív állam. Az eszmék tekintetében Gaddis szerint a demokratikus rendszer állt szemben a marxizmus-leninizmussal, mely a hidegháború alatt és főként Sztálin olvasatában romantikus autoritárius töltést kapott. A nukleáris fegyverkezés és az új fegyverek hatékonysága drámaian beszűkítette a hosszú konfrontációkra berendezkedett szuperhatalmak politikusainak döntési szabadságát, ezért a fegyverek valóságos alkalmazására sohasem kerülhetett sor. Végül megkerülhetetlenül előjön a régi kérdés: a sztálini Szovjetunió létéből következett a hidegháború? Noha Gaddis a fő okot a Szovjetunió belső és birodalmi működési mechanizmusában látja, és mindezeket imponáló magabiztossággal bizonyítja, a végső válasz részéről is az, hogy Sztálin nélkül nincs hidegháború.

Gaddis új hidegháborús monográfiája irigylésre méltó és megkerülhetetlen munka. Nemcsak az új megállapítások és a hihetetlenül bőséges jegyzetapparátus és bibliográfia miatt. A szerző kitűnő érzékkel és jó humorral választott fejezetei elé találó idézeteket, melyekből végül csupán példaként álljon itt egy, amely az Ázsiával foglalkozó rész elé került:

“Ha egy családi házként képzeljük el országunkat, hát az belülről nagyon piszkos. Fadarabok, kosz, férgek és bűz mindenhol. A felszabadulás után gondosan ki kell tisztítani a házunkat... Meg kell szabadulnunk ezektől az undorító dolgoktól és rendet kell tennünk... Amikor a házunk szépen rendben van, ... meg fogjuk hívni a barátainkat, hogy nézzék meg... Az igazi barátok korábban is jöhetnek; segíteni fognak nekünk a takarításban.” (Mao Ce-Tung Anastas Mikojan-nak 1949 februárjában)9
 

John Lewis Gaddis: We Know Now – Rethinking Cold War History (Ma már tudjuk – A hidegháború újragondolása) Clarendon Press, Oxford, 1997. 425 p.

Barta Róbert
 

1. A hidegháborúval kapcsolatos magyar nyelvű, vagy magyar fordításban megjelent munkák közül a fontosabbak: Borhi László: Megalkuvás és erőszak : Az Egyesült Államok és a szovjet térhódítás Magyarországon, 1944–1949. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen – MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1997. Uő.: Az Egyesült Államok és a szovjet zóna: (1945–1990) : (Kronológia) MTA Történettudományi Intézete, Budapest, 1996. Borbándi Gyula: Magyarok az angol kertben: a Szabad Európa Rádió története, Európa Kiadó, Budapest, 1996. Charles Gáti: Füstbe ment tömb, Századvég-Atlantis Kiadó, Budapest, 1991. Fischer Ferenc: A megosztott világ, IKVA Kiadó, Bp., 1992. Gyarmati György: A hidegháború, Rubicon, 1991/4. Joseph Smith: A hidegháború 1945–1965. Bp., 1992. Tokody Gyula: Németország kettéosztása, Magyar Tudomány, 1992/1.

2. Gaddis több mint huszonöt évig oktatott az Ohio University-n, ahol megalapította a Contemporary History Institute-ot. Vendégprofesszorként tanított az U. S. Naval War College-ban, a Helsinki, a Princeton és az Oxford-i egyetemeken.

3. Gaddis Louis J. Holle munkáját tartja a téma alapvetően fontos szakirodalmának (Holle: The Cold War as History, New York; Harper and Row, 1967.), hozzátéve azt, hogy neki Holle-hoz képest volt egy nagy előnye, amennyiben ő már tudhatta, hogyan indult a hidegháború. Gaddis könyvének címe magyarul: Mi ma már tudjuk. A hidegháború történetének újragondolása. A cím első részéből számára a mi (We) a hidegháború utáni és a hidegháborúval foglalkozó történeti iskola képviselőit jelenti; a ma már (now) arra utal, hogy a hidegháború idején sok mindent nem tudhattunk, vagy csak sejthettünk. A tudni szó (know) pedig Gaddis olvasatában a tudás és a történeti tevékenység szubjektivitását jelzi, hiszen szerinte a történész hiába “nyitott” az új tényközlések irányába, mégiscsak szubjektív módon rendezi el forrásait és ennek megítélése (hogy mindez helyes-e, igaz-e) az olvasó dolga.

4. Charles P. Kindleberger ezt negatívumnak tartja, amennyiben az amerikaiak távolléte segítette a brit gazdasági világhegemóniát, és ezzel hozzájárult a világválsághoz (Charles P. Kindleberger: The World in Depression: 1929–1939, Berkeley, University of California Press, 1973.). Arnold A. Offner és Robert A. Divine más szempontot tartanak fontosnak, miszerint az amerikai távolmaradás gyengítette a nyugat-európai demokráciák “ellenállóképességét” Hitlerrel szemben, s ez közvetve okozója volt a második viláháborúnak (Arnold A. Offner: America Appeasement: U.S. Foregn Policy and Germany 1933–39, Cambridge, Moss: Harvard Univ. Press, 1969. Robert A. Divine: The Reluctant Belligerent: American Entry into World War II., 2nd edn. New York, Knopf, 1979.).

5. Az információ Richard C. Hottelet (CBS) Maxim Litvinovval készített interjújából származik, aki 1946-ban a Szovjetunió washingtoni nagykövete volt. A beszélgetést 1946-ban publikálták (Foreign Relations of the U.S. 1946.), 1952. január 5-én pedig a Washington Post-ban bővebben is megjelent (ekkor már Litvinov nem élt).

6. Alan S. Milward szerint a Marshall-terv jelentősége nem volt olyan nagy, hiszen az európai kontinens gazdasági konszolidációja ekkorra már megindult és a nyugat-európai lakosság sem volt már olyan morális mélyponton, mint ahogy azt az amerikaiak képzelték. (Alan S Milward: The Reconstruction of Western Europe 1945–1951, Berkeley, Univ. of California Press, 1984. és ugyanő: Was the Marshall Plan Necessary? Diplomatic History 13. Spring 1989.) Mások szerint a Marshall-terv nem volt más, mint az amerikai gazdaság belső bajainak kivetítése, amihez mesterségesen kellett felvevőpiacot teremteni. (McCormick: America's Half Century: U.S. Foreign Policy in the Cold War, Baltimore, John Hopkins Univ. Press, 1989.) Végül vannak történészek, akik úgy gondolják, hogy a Marshall-terv az amerikai korporációs kapitalizmus terméke, amennyiben Európában az amerikai üzleti körök megpróbálták megvalósítani a produktív termelést az üzleti élet, a munka világa és a kormányzati forma összhangba hozásával. (Michael J. Hogan: The Marshall Plan: America, Britain and the Reconstruction of Western Europe, 1947–1952, New York: Cambridge Univ. Press, 1987. és Charles S. Maier: In Search of Stability: Explorations in Historical Political Economy, Cambridge: Cambridge Univ. Press, 1987.

7. Norman Naimark: The Russians in Germany: A History of Soviet Zone of Occupation. 1945-1949, (Cambridge, Mass. Harvard Univ. Press, 1995.

8. Ez a megállapítás Gaddis könyvének egyik legfőbb újdonsága, hiszen ez azt jelenti, hogy jóval a koreai háború előtt elkezdődött az ázsiai hidegháborús hisztéria. Mao Amerika-fóbiáját természetesen Sztálin is erősítette.

9. Idézi: Shi Ze: “With Mao and Stalin : The Reminiscenses of a Chinese Interpreter” (Chinese Historians, 5. Spring, 1992.) Idézi: Gaddis: i.m.: 54. o. (fordította: B. R. )