A történelmi művek jellege
 

Chris Lorenz, a University of Leiden/Free University of Amsterdam professzora Hayden White és Frank Ankersmit “metaforikus narrativizmusát” elemzi és tételének középpontjában az a megállapítás áll, hogy azt a pozitivizmus elleni frontális támadásnak lehet venni, sőt – ami ennél is fontosabb – a pozitivizmus fordítottjának.

White és Ankersmit felfogásában a történelem elbeszélő formája nem fejezheti ki az igazságot, valóságot és ezért azt joggal nevezhetjük “fikciónak” és/vagy “metaforikus” történetnek. Továbbá, az elbeszélések önmagyarázóak, tehát a narratív forma kizárja az ok-okozati viszony feltárását. Lorenz egyetértően idézi a két szerzőt, amikor azok a metaforikus elbeszélést a pozitivizmus ellenében fogalmazzák meg: ezt a fajta történetleírást egyrészt pontosan a tények pozitivizmusa, azaz az empiricimus ellen hozták létre, másrészt a pozitivizmus mint tudomány ellenében, amely átfogó törvényeket kívánt megállapítani.

White és Hayden tagadja, hogy az elbeszélés mindössze az egyéni, leíró jellegű kijelentések halmaza lenne. A két történetfilozófus szerint az elbeszélés autonóm jelenség, mert léteznek olyan elemei, amelyeket nem lehet az egyes kijelentésekre redukálni. Például White az elbeszélés cselekmény-struktúráját ilyen, tovább nem bontható elemnek ítéli. Ezért White a történelmi elbeszélést “kibővített metaforának” hívja. Ankersmit arra hívja fel a figyelmet, hogy a cselekmény módját vagy a megközelítési pontot nem lehet a valóságból eredeztetni, hanem kizárólag az elbeszélés nyelvi világából. A történész az, aki nyelvi, irodalmi struktúrát kényszerít a múltra – a múltban ugyanis semmilyen valódi esemény sem kapcsolódik a cselekményhez. Aki ezt elfelejti, az – Hayden White híres szavaival – “a tényszerű ábrázolás fikciójának” a csapdájába esik. White és Ankersmit felfogása szerint a történészek mindössze annyit csinálnak, hogy nézőpontokat hoznak létre olyan módon, ahogy a metaforák működnek, s ilyen módon teremtenek rendet a zűrzavarban, és magyarázzák az általuk teremtett múltat.

White és Ankersmit pozitivizmus alatt a hagyományos történelemfelfogást érti. Ebben a “hagyományos” megközelítésben a narratív szerkesztés (Darstellung) a történelmi kutatás (Forschung) terméke. Ebben az összefüggésben a történelmi elbeszélések igazsága mindössze a történelmi kutatás igazságának a mellékterméke. A “pozitivizmus” olyan dichotómiában szenved, amelyben az “objektív” empirikus megfigyelés a “szubjektív” értelmezéssel áll szemben. Chris Lorenz rámutat azonban, hogy önellentmondásos dichotómiától a White és Ankersmit által előnyben részesített metaforikus narrativitás sem mentes. A nyelv ugyanis vagy átlátszó és magyarázó a valósággal szemben – ahogy a hagyományos, “pozitivista” felfogás tartja –, vagy önmagyarázó és nem átlátszó, s ebben az esetben sincs sok köze a valósághoz.

White felfogásának egy másik logikai buktatójára Noel Carroll figyelt fel. White minden értelmezést a fantázia szülöttének és irodalmi teljesítménynek tart, ez viszont azt feltételezi, hogy szerinte van értelmezés nélküli tudás – és visszajutottunk a tiszta empiricizmushoz.

Ankersmit a történelmi magyarázatokat, amelyeket narratív szubsztanciáknak (Nss) nevez, önmagyarázóknak tartja. Egy nézőpont megváltoztatása újabb, különböző Nss-t eredményez. Amikor tehát a múltat (amely nem Nss-ek összege) Nss-ekkel írjuk le, akkor megmagyarázzuk a múltat, mert egy bizonyos magyarázatot adó Nss-ek nem lehetnek mások. Ebből következően, bármilyen nézőpontból is közelít a tárgyához a történész, az interpretáció nem épülhet az ok és okozat összefüggéseire. Az értelmezés elemei mindössze a történész fejében kapcsolódnak össze és nem a valóságban. A narratív értelmezés csak állítások közötti viszonyra utal, nem pedig az állítások és a valóság viszonyára. És mivel az állításokat többféleképpen össze lehet rakni, ezért mindig pluralista értelmezéshez jutunk el. White hasonló következtetésre jut: az értelmezést “fikcióteremtésnek”' tartja. Ezért az értelmezéseket nem lehet tényszerű érvekkel összevetni, mert előbbiek kizárólag esztétikai és erkölcsi mércével alkotott és mérhető nyelvi struktúrák.

Végső elemzésben, a történelmi viták a fentiek fényében nem az empirikusan igazolható tényekről vagy igazságokról szólnak, hanem a róluk szóló és öntörvényű világot teremtő nyelvi struktúrákról, az elbeszélésekről, s mint ilyenek súlyosan “fertőzöttek” a szubjektivizmussal. Ez nem is lehet másként, hiszen a történelem – a valódi múlt – a textusan kívül létezett. Ezért nem lehet logikailag szembeállítani az egyedi kijelentéseket és a mindent átfogó elbeszélést: mindkettő ugyanarról a tőről fakad, és nem minőségi, hanem mennyiségi különbség van közöttük.
 

Chris Lorenz: Can Histories Be True? Narrativism, Positivism, and the 'Metaphorical Turn' (Igazak lehetnek-e a történelmi művek? Narrativizmus, pozitivizmus és a “metaforikus fordulat”). History and Theory, Vol. 37, No. 3, October 1998. 309–329.

Magyarics Tamás