A Mommsen-Gesellschaft az 1995-ben Marburgban rendezett ülésén az ókorkutatás egyes területeinek a II. évezred végi helyzetét vizsgálta. Az elmúlt száz évre visszatekintő előadások bár igen tömören, de annál markánsabban mutatták be a kutatás folyamán kialakult iskolákat, irányzatokat.

A vallástörténettel foglalkozó előadás már címével is árulkodik az angol nyelvű szakirodalom mind meghatározóbb szerepéről. A korábban inkább csak biológiai értelemben használt antropológia szó angol hatásra kapott olyan jelzőket, melyek révén egyre inkább a humán tudományok körébe került. Ennek legismertebb formája a kulturális antropológia, mely ember és kultúra viszonyát múltban és jelenben a legtágabb keretek között vizsgálja.

Az antik vallás kutatásának előadója (G. Baudy) alapvetően egy szempontból foglalkozott témájával, ez pedig a mítoszértelmezés. Az antik mítoszok antropológiai értelmezése a XIX. század végén az etnológiai iskola hatása alatt alakult ki. Eszerint mindaz, amit az istentörténetek tartalmaznak, az ember önmagáról alkotott képének a kifejeződései. A valláselméletek antropologizálódása máig tartó folyamatnak tekinthető, persze új hangsúlyokkal és új megközelítési módokkal. A régebbi, de még ma is közkeletű értelmezés szerint a vallás a környező világ magyarázatának és befolyásolásának tudományok előtti formája (természetmitológia). Az ember a természetet személyes tulajdonságokkal ruházta fel – ebből lett a mítosz – és úgy gondolta, hogy képes vele kommunikálni, és ilyen módon befolyásolni is – ebből lett a mágia, illetve a kultusz.

Az embernek és környezetének ezt a kiegyensúlyozott értelmezését változtatta meg a pszichoanalízis. S. Freud a mítoszban már csak lelki folyamatot látott, mely ablakot nyit az emberi lélek rejtett oldalára, és az álomhoz hasonlóan a belső konfliktusok öntudatlan kivetítődései. Freud és tanítványai a mítoszt alkalmasnak találták az ősember lelki rétegeinek rekonstruálására. C. G. Jung ezt a nézetet a kollektív tudatalattival építette tovább. A mítoszban nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezet közvetlen kivetülését feltételezte.

Ebből az alapgondolatból kiindulva, Kerényi K. a görög isteneket bizonyos társadalmi szerepek képviselőinek tekintette, így pl. Héra “az istenek világába helyezett feleség”, Zeus az istenített családapa. Ez végső fokon egy ahistorikusan értelmezett pszichoanalitikus archetípustanhoz vezetett. Jung és Kerényi a mítoszt időtlennek tartották, melyben az istenek a lelki valóság ideális visszatükröződései.

A vallásantropológia további fejlődését nem annyira a pszichoanalízis, mint inkább a szociológiai kutatás határozta meg, mely a vallási jelenségeket a mindenkori társadalmi környezetbe illesztette be. Ez az irányzat az isten- és héros-történetekben nem a szabadon szárnyaló fantázia termékeit látta, hanem meghatározott szociális összefüggésekbe helyezte azokat, illetve segítségükkel lehetségesnek tartotta hiányzó történeti ismereteink kiegészítését.

Ez a fajta mítoszértelmezés a XIX. század második felében W. Mannhardttal kezdődött el. Ő a gabonabetakarítás szokásában egy ősi földműves mítosz továbbélését látta. A gabonaszellem minden betakarításnál elpusztul, de a legközelebbi vetés után újraéled. Ebből az alapgondolatból alakultak ki a földműves istenségek, köztük a görög Démétér és Persephoné. Az egykori emberáldozatok a szimpathetikus mágia alkalmazásával ezt a vegetációs ciklust kívánták fenntartani, amennyiben az áldozatban a gabonaszellem megtestesítőjét látták. Később ezt váltották ki állatáldozattal.

Az emberáldozat kérdése került J. G. Frazer érdeklődésének középpontjába (cambridgei iskola), aki összefüggést feltételezett a természet termőereje és a szakrális tisztelettel övezett király életereje között. Ezt az elméletét fejtette ki monumentális, 13 kötetes munkájában (The Golden Bough), mely ma már inkább olvasmány, mint szakkönyv, mégis impulzusok sorát adta a további kutatásoknak.

J. E. Harrison a XX. század elején részint Frazer nyomdokain haladt tovább, a mítoszt verbalizált rítusnak tekintette, mely valamilyen társadalmi valóságra vezethető vissza. Az agrármágia helyett azonban új vallásszociológiai magyarázatot alkotott. A vegetációs istent a beavatandó ifjú alakjával hozta kapcsolatba. A felnőtté avatás során az ifjú csak jelképesen halt meg, hogy más szociális identitásban szülessék újjá. Ez az értelmezés fölöslegessé tette az emberáldozat elméletét.

Eközben a német nyelvű ókorkutatás megmaradt a természetallegorikus értelmezési minta mellett. M. P. Nilsson számára a vegetációsisten-elmélete továbbra sem veszített érvényéből. A vallásszociológusok rituális mítoszértelmezésével szemben mindvégig szkeptikus maradt. Ugyanakkor a vallásszociológiai elmélet továbbfejlődése során még a mezőgazdasággal való kapcsolatot is elveszítette. H. Jeanmaire Persephonéban már nem a vetemény perszonifikációját látta, hanem elrablását a házasságra érett lány mítikus mintájának tekintette, aki a felnőttkorba lépéssel csupán szimbolikusan hal meg.

A beavatási elmélet mind népszerűbbé válását a különféle férfiszövetségekkel foglalkozó tanulmányok is igazolják (W. Burkert, A. Alföldi), és J.-P. Vernants (párizsi iskola) gyakran idézett kijelentésében is kifejezésre jutott, miszerint a háború a görög ifjúnak azt jelentette, amit a házasság a lánynak. Burkert a beavatási rítusokban már teljesen a szexuális érettség és a generációváltás jelenségét látta, függetlenül a gazdasági élettől. A földművelés hagyományrétegét másodlagos jelenségnek tekintette a paleolitikus vadászrítusokhoz képest, melyek az antik áldozati szokásokat megelőzték. Ez a valláselmélet újra általános antropológiai arculatot ölt, melybe a pszichoanalitikus értelmezések is integrálhatók. Burkert vallástudományi hermeneutikája tehát a kultuszcselekmények és a mítoszalkotó fantázia pólusai között mozgó gondolatot igyekszik rekonstruálni. Az ún. aitiologikus mítoszokat, melyeket korábban értéktelennek tekintettek, érthetővé teszi a rituális cselekmények lehántásával; másrészről ezeknek a cselekményeknek a szociális tartalmát éppen fordítva, a rárakódott mítoszalkotó fantáziából hámozza ki.

Burkert és az őt követő kutatók mítoszinterpretációikat a szociális státuszváltozás ünnepei mellett az újévi rítusokra is alapozzák, melyekben a szociális rend feloldódik majd újraformálódik. A mítoszok fordított világa egy sor helyi ifjúvá avatási szokást vagy naptári átmenetrítust rejt magában. Egy hajadon elrablása vagy szüzességének elvétele nem jelent mást, mint egy lány házasságra való előkészítésének ártalmatlan ceremóniáját aitiologikus formában. A helyettesítőáldozat mítosza nem szolgált más célt, minthogy az áldozati állatot a beavatandó személy szimbolikus képviselőjeként tüntessék fel. A férfi és nő ruhájának cseréjéről vagy a király megöléséről szóló mítosz nem jelent mást, mint a szociális rend felbomlását az évkezdet új rendje előtt. Újabb egyoldalúsághoz vezet azonban az, hogy a beavatási elméletet a vallástudomány antropológiai paradigmájává teszik, és a mítoszt olyan rítusokra való visszaemlékezésnek tekintik, melyek már a klasszikus antikvitásban nem léteztek. Heortológiai jelentőséget egy mítosz csak akkor nyerhetett, ha a hozzá kapcsolódó rituálé a mezőgazdasági év ünnepeiben értelmes funkciót töltött be. Kívánatos volna tehát, ha a mítoszmagyarázat gazdasági összetevőjét a további kutatás nem hagyná teljesen figyelmen kívül.
 
 

G. Baudy: Antike Religion in anthropologischer Deutung. Wandlungen des altertumskundlichen Kult- und Mythosverständnisses im 20. Jahrhundert (Antik vallás antropologikus értelmezésben. Az ókori kultusz- és mítosz-értelmezés változásai a XX. században). In: Die Wissenschaften vom Altertum am Ende des 2. Jahrtausends n. Chr. (Ókortudományok a II. évezred végén). Hrsg. E.-R. Schwinge. Stuttgart und Leipzig 1995, 229–258.

Gesztelyi Tamás
 
 

A Mommsen-Gesellschaft 1995-ben Marburgban rendezett ülésén az ókorkutatás egyes területeinek a II. évezred végi helyzetét vizsgálta. Az elmúlt száz évre visszatekintő előadások bár igen tömören, de annál markánsabban mutatták be a kutatás folyamán kialakult iskolákat, irányzatokat.

A vallástörténettel foglalkozó előadás már címével is árulkodik az angol nyelvű szakirodalom mind meghatározóbb szerepéről. A korábban inkább csak biológiai értelemben használt antropológia szó angol hatásra kapott olyan jelzőket, melyek révén egyre inkább a humán tudományok körébe került. Ennek legismertebb formája a kulturális antropológia, mely ember és kultúra viszonyát múltban és jelenben a legtágabb keretek között vizsgálja.

Az antik vallás kutatásának előadója (G. Baudy) alapvetően egy szempontból foglalkozott témájával, ez pedig a mítoszértelmezés. Az antik mítoszok antropológiai értelmezése a XIX. század végén az etnológiai iskola hatása alatt alakult ki. Eszerint mindaz, amit az istentörténetek tartalmaznak, az ember önmagáról alkotott képének a kifejeződései. A valláselméletek antropológizálódása máig tartó folyamatnak tekinthető, persze új hangsúlyokkal és új megközelítési módokkal. A régebbi, de még ma is közkeletű értelmezés szerint a vallás a környező világ magyarázatának és befolyásolásának tudományok előtti formája (természetmitológia). Az ember a természetet személyes tulajdonságokkal ruházta fel – ebből lett a mítosz – és úgy gondolta, hogy képes vele kommunikálni, és ilyen módon befolyásolni is – ebből lett a mágia, illetve a kultusz.

Az embernek és környezetének ezt a kiegyensúlyozott értelmezését változtatta meg a pszichoanalízis. S. Freud a mítoszban már csak lelki folyamatot látott, mely ablakot nyit az emberi lélek rejtett oldalára, és az álomhoz hasonlóan a belső konfliktusok öntudatlan kivetítődései. Freud és tanítványai a mítoszt alkalmasnak találták az ősember lelki rétegeinek rekonstruálására. C. G. Jung ezt a nézetet a kollektív tudatalattival építette tovább. A mítoszban nem az egyéni, hanem a közösségi emlékezet közvetlen kivetülését feltételezte.

Ebből az alapgondolatból kiindulva, Kerényi K. a görög isteneket bizonyos társadalmi szerepek képviselőinek tekintette, így pl. Héra “az istenek világába helyezett feleség”, Zeus az istenített családapa. Ez végső fokon egy ahistorikusan értelmezett pszichoanalitikus archetípustanhoz vezetett. Jung és Kerényi a mítoszt időtlennek tartották, melyben az istenek a lelki valóság ideális visszatükröződései.

A vallásantropológia további fejlődését nem annyira a pszichoanalízis, mint inkább a szociológiai kutatás határozta meg, mely a vallási jelenségeket a mindenkori társadalmi környezetbe illesztette be. Ez az irányzat az isten- és héros-történetekben nem a szabadon szárnyaló fantázia termékeit látta, hanem meghatározott szociális összefüggésekbe helyezte azokat, illetve segítségükkel lehetségesnek tartotta hiányzó történeti ismereteink kiegészítését.

Ez a fajta mítoszértelmezés a XIX. század második felében W. Mannhardttal kezdődött el. Ő a gabonabetakarítás szokásában egy ősi földműves mítosz továbbélését látta. A gabonaszellem minden betakarításnál elpusztul, de a legközelebbi vetés után újraéled. Ebből az alapgondolatból alakultak ki a földműves istenségek, köztük a görög Démétér és Persephoné. Az egykori emberáldozatok a szimpathetikus mágia alkalmazásával ezt a vegetációs ciklust kívánták fenntartani, amennyiben az áldozatban a gabonaszellem megtestesítőjét látták. Később ezt váltották ki állatáldozattal.

Az emberáldozat kérdése került J. G. Frazer érdeklődésének középpontjába (cambridgei iskola), aki összefüggést feltételezett a természet termőereje és a szakrális tisztelettel övezett király életereje között. Ezt az elméletét fejtette ki monumentális, 13 kötetes munkájában (The Golden Bough), mely ma már inkább olvasmány, mint szakkönyv, mégis impulzusok sorát adta a további kutatásoknak.

J. E. Harrison a XX. század elején részint Frazer nyomdokain haladt tovább, a mítoszt verbalizált rítusnak tekintette, mely valamilyen társadalmi valóságra vezethető vissza. Az agrármágia helyett azonban új vallásszociológiai magyarázatot alkotott. A vegetációs istent a beavatandó ifjú alakjával hozta kapcsolatba. A felnőtté avatás során az ifjú csak jelképesen halt meg, hogy más szociális identitásban szülessék újjá. Ez az értelmezés fölöslegessé tette az emberáldozat elméletét.

Eközben a német nyelvű ókorkutatás megmaradt a természetallegorikus értelmezési minta mellett. M. P. Nilsson számára a vegetációsisten-elmélete továbbra sem veszített érvényéből. A vallásszociológusok rituális mítoszértelmezésével szemben mindvégig szkeptikus maradt. Ugyanakkor a vallásszociológiai elmélet továbbfejlődése során még a mezőgazdasággal való kapcsolatot is elveszítette. H. Jeanmaire Persephonéban már nem a vetemény perszonifikációját látta, hanem elrablását a házasságra érett lány mítikus mintájának tekintette, aki a felnőttkorba lépéssel csupán szimbolikusan hal meg.

A beavatási elmélet mind népszerűbbé válását a különféle férfiszövetségekkel foglalkozó tanulmányok is igazolják (W. Burkert, A. Alfóldi), és J.-P. Vernants (párizsi iskola) gyakran idézett kijelentésében is kifejezésre jutott, miszerint a háború a görög ifjúnak azt jelentette, amit a házasság a lánynak. Burkert a beavatási rítusokban már teljesen a szexuális érettség és a generációváltás jelenségét látta, függetlenül a gazdasági élettől. A földművelés hagyományrétegét másodlagos jelenségnek tekintette a paleolitikus vadászrítusokhoz képest, melyek az antik áldozati szokásokat megelőzték. Ez a valláselmélet újra általános antropológiai arculatot ölt, melybe a pszichoanalitikus értelmezések is integrálhatók. Burkert vallástudományi hermeneutikája tehát a kultuszcselekmények és a mítoszalkotó fantázia pólusai között mozgó gondolatot igyekszik rekonstruálni. Az ún. aitiologikus mítoszokat, melyeket korábban értéktelennek tekintettek, érthetővé teszi a rituális cselekmények lehántásával; másrészről ezeknek a cselekményeknek a szociális tartalmát éppen fordítva, a rárakódott mítoszalkotó fantáziából hámozza ki.

Burkert és az őt követő kutatók mítoszinterpretációikat a szociális státuszváltozás ünnepei mellett az újévi rítusokra is alapozzák, melyekben a szociális rend feloldódik majd újraformálódik. A mítoszok fordított világa egy sor helyi ifjúvá avatási szokást vagy naptári átmenetrítust rejt magában. Egy hajadon elrablása vagy szüzességének elvétele nem jelent mást, mint egy lány házasságra való előkészítésének ártalmatlan ceremóniáját aitiologikus formában. A helyettesítőáldozat mítosza nem szolgált más célt, minthogy az áldozati állatot a beavatandó személy szimbolikus képviselőjeként tüntessék fel. A férfi és nő ruhájának cseréjéről vagy a király megöléséről szóló mítosz nem jelent mást, mint a szociális rend felbomlását az évkezdet új rendje előtt. Újabb egyoldalúsághoz vezet azonban az, hogy a beavatási elméletet a vallástudomány antropológiai paradigmájává teszik, és a mítoszt olyan rítusokra való visszaemlékezésnek tekintik, melyek már a klasszikus antikvitásban nem léteztek. Heortológiai jelentőséget egy mítosz csak akkor nyerhetett, ha a hozzá kapcsolódó rituálé a mezőgazdasági év ünnepeiben értelmes funkciót töltött be. Kívánatos volna tehát, ha a mítoszmagyarázat gazdasági összetevőjét a további kutatás nem hagyná teljesen figyelmen kívül.
 
 

G. Baudy: Antike Religion in anthropologischer Deutung. Wandlungen des altertumskundlichen Kult- und Mythosverständnisses im 20. Jahrhundert (Antik vallás antropologikus értelmezésben. Az ókori kultusz- és mítosz-értelmezés változásai a XX. században). In: Die Wissenschaften vom Altertum am Ende des 2. Jahrtausends n. Chr. (Ókortudományok a II. évezred végén). Hrsg. E.-R. Schwinge. Stuttgart und Leipzig 1995, 229–258.
 

Gesztelyi Tamás